A Kánon-mustra, a Nincs online folyóirat Tanulmány rovatának sorozata, melynek szerzői magyar oktatásban, valamint az irodalmi kánonban kimagasló pozíciót elfoglaló, klasszikussá, az alapműveltség mérföldköveivé vált műveket elemeznek. A sorozat célja ezeknek az alkotásoknak a kimozdítása a „becsontosodott” pozíciójukból: a közoktatás által belénk kódolt útvonalak átértékelésével újabb és újabb megvilágítások, perspektívák nyílhatnak meg, újragondolva és ismét élővé téve a mindenkori tájékozódási pontként felhasználható szépirodalmi szövegeket.

Prótár Noémi

Feszültség és feloldozás.

Gondolatok Nemes Nagy Ágnes Között c. verséről

A ködös, évkezdő időszakban gyakran eszembe jut Nemes Nagy Ágnes Közöttje. Nem kifejezetten egyedi asszociáció ez, hiszen az első két versszak rögtön a tél felé vezet minket: ahogy a kilélegzett „zúzmarás, nagy angyalok” képe feltűnik az első versszak végén, úgy terelődik át a figyelem akár utólagosan is a hideg felé, és lesz a kezdősorban megjelenő levegő egy fagyos, tömör légtömb, és szippant be bennünket a vers atmoszférája.

Könnyen látható, hogy a vers hogyan tagolódik három részre a három egymondatos „között”-versszak mentén („Az ég s a föld között.”-ig tart az első; „A nap s az éj között.”-ig a második; míg „Az ég s az ég között.”-ig a harmadik). Ezt a nyugalmat és tervezettséget[1], amelyet a nagyon pontos elválaszthatóság, illetve az elválasztó versszakok szerkezeti visszatérése hoz, a versben végighúzódó ellentétek feszítik szét. Ahogy az első részben a zúzmarás angyalok a telet evokálják, a második részben egy sivatagos táj bontakozik ki előttünk. Azonban az ellentétezés feszültsége a versszakon belül is megjelenik: amíg nappal forróságot, éjjel fagypont alatti hőmérsékletet fest le a versbeszélő. Ez a feszültség kivetíthető az első sorban megjelenő sziklákra is, amelyek a hőmérséklet-váltakozás miatt lassan, ropogva felaprózódnak. A harmadik részben ez a feszültség az elviselhetetlenségig fokozódik: ez nemcsak a hirtelen, pergő, nominális felsorolásban[2] mutatkozik meg, hanem a lírai én is kimondja: „a függőlegesek tűrhetetlen / feszültségei fent és lent között”. Az utolsó pár sorban azonban feloldódni látszik mindez: először az előbb említett, vesszővel elválasztott pattogó felsorolásokat felváltja egy nyugodtabb, még mindig nominális, felsoroló jellegű rész, amelyben viszont a szavak pontokkal vannak elválasztva – így azok mondattá formálódnak, és az olvasót automatikusan megállásra kényszerítik. Majd a versbeszélő tekintete a függőlegesekről a vízszintesre irányul: „Egy sáv fekete nád a puszta-szélen, / Két sorba írva, tóban, égen, (…)”. Végül a lezáró sorban nem két ellentétes(nek ható) fogalom, hanem ugyanaz a főnév szerepel: „Az ég s az ég között.”

Nemes Nagy Ágnes verseiben leggyakrabban háttérbe szorul az én tapasztalata, és inkább a tárgyak, a benyomások lépnek előtérbe.[3] Ez a tárgyiasság már az előbb említett nominális, főneves szerkezeteket preferáló struktúrákban is élénken megmutatkozik. Érdekes azonban az a tudományosság, a leíró szemlélet is, ahogy a lírai én a tárgyakhoz és élőlényekhez viszonyul: a madárhoz hozzátartozik a madártan, a szobrok nem földből, hanem földtanból vannak, és utóbbival együtt jár a súly, a hegyek, a rögök, az ormok, a kövek.

A tárgyiasság mellett azonban a táj is fontos szerepet kap a költeményekben[4], így kézenfekvőnek tűnik a Között esetében is feltenni a kérdést: hol vagyunk pontosan? A közöttiség egy inherensen határozatlan állapot: sem az egyik helyen, sem a másikban nem vagyunk, a jelenlegi helyünket pedig csupán a két viszonypont tekintetében tudjuk meghatározni. Ez a versben is tetten érhető: az első részben a lírai én leírja az eget (a levegőt) és a földet, de nem határozza meg pontosan, hogy honnan szemléli ezeket. Ugyanez látható a második részben is: annak ellenére, hogy a nap és az éjjel között két (viszonylag behatárolható, leírható) időintervallum is van (a hajnal és az alkony), a versbeszélő nem erről, hanem a nappalról és az éjszakáról beszél. Így a vers már említett feszültségét tovább fokozza az is, hogy nem tudjuk behatárolni pontosan azt, hogy hol (vagy mikor) játszódik, játszódnak a versben leírt képek. Ezt a bizonytalanságot talán a vers utolsó sora tudja enyhíteni: az ég ismétlése egyrészt a lírai ént a földi táj fölé helyezi – hiszen, ha az ég és az ég között vagyunk, akkor mindenképpen elemelkedünk a földtől, felülnézetből látjuk azt, ami lent történik. Másrészt pedig ezzel együtt egy másik szférába helyezi a versbeszélőt: a konkrét, szemmel is látható ég helyett a második ég szót értelmezhetjük akár egy másik, esetleg a mennyországgal rokonítható szféraként is.

Azzal kezdtem, hogy telente, főleg január-februárban gyakran eszembe jut a Között. Ugyan a vers nem kizárólag a télhez kapcsolódik, talán egyetemes élmény lehet mindenkinek az, ahogy körbevesznek minket „a levegő nagy ruhaujjai”, ahogy belülről feszítenek bennünket az ellentétek, vagy ahogy nem azt határozzuk meg, hogy hol vagyunk, hanem azt, hogy hol nem. És minden egyetemes élményben van valami szép és valami összetartó – talán ez lehet az egyik kulcsa a Közöttnek is.

Hivatkozott irodalom

Nemes Nagy Ágnes, Között = Uő., Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött versei, Budapest, Osiris Kiadó, 1997.

Hernádi Mária, Arc, test és lélek Nemes Nagy Ágnes költészetében, Sapientiana, 2019, 12. évf., 1. szám, 61–68.

Hernádi Mária, A névre szóló és a megnevezhetetlen, Kortárs, 2012, 56. évf., 7-8. szám, 97–111.

Schein Gábor, A tájképek mint testképek Nemes Nagy Ágnes költészetében, Új forrás, 2016, 47. évf., 10. szám. 42–52.

Z. Urbán Péter, A jellé váló tárgy, Kortárs, 2012, 56. évf.. 7-8. szám, 113–123.

Z. Urbán Péter, Nemes Nagy Ágnes költészetszemlélete, Új forrás, 2013, 45. évf., 2. szám, 30–44.

[1] Itt fontosnak tartom megjegyezni, hogy Nemes Nagy nagyon tudatosan írta a verseit, válogatta a használt képeit stb.: erre esszéiben gyakran reflektál. Erre a tudatosságra az én írásom nem tér ki, azonban többen is foglalkoztak vele, l. pl. Z. Urbán Péter Nemes Nagy Ágnes költészetszemlélete c. cikkét.

[2] Ez a fajta versszerkesztés, ahogy azt Hernádi Mária is megállapítja, jellemző Nemes Nagy Ágnesre. (l. Hernádi Mária, A névre szóló és a megnevezhetetlen, 105.)

[3] A tárgyiasság témáját sokan, sokféle szempontból megfogták: l. pl. Schein Gábor A tájképek mint testképek Nemes Nagy Ágnes költészetében c. írását vagy Z. Urbán Péter A jellé váló tárgy c. értekezését, vagy Hernádi Mária Arc, test és lélek Nemes Nagy Ágnes költészetében c. írásának 65. oldalát.

[4] Vö. pl. Hernádi Mária A névre szóló és a megnevezhetetlen c. cikkével vagy a második lábjegyzetben említett Schein Gábor tollából származó cikkel.

Prótár Noémi 2000-ben született, Budapesten. Az ELTE Bölcsészettudományi Karának harmadéves, magyar alapszakos hallgatója.