Körösztös Gergő – Csete Soma

Kerülőút nélkül

(Urbán Bálint: Oscuro, FISZ, 2020)




“Az élet egyre nehezebb és egyre deprimálóbb. (Valami drogot szerezni – de hol, hol, hol??)”

Kertész Imre: Végső kocsma





Földényi F. László fülszövege szerint Urbán Bálint kötetének figurái „az elszemélytelenedés misztériumát keresik, hogy a pusztulás kerülőútján szülessenek újjá. Mi van a személyiség legmélyén? Valamiféle örök igazság? Nem, mondják, akár egy kétszemélyes kórus, nincs ott semmiféle örök metafizikai igazság. Hanem valami, ami túl van minden emberin.” Mit jelent ez? A rövidebb válasz az, hogy a kötet az önfelszámolásról, a rövid pedig, hogy a kötet a művészet és a kábítószerhasználat általi önfelszámolásról szól. A művészet- és a drogfogyasztás analógiájának koncepciózus, szépirodalmi kidolgozása pedig elsőre meglehetősen izgalmas, újszerű és egyedi projektnek tűnhet, főleg hazai viszonylatok között. Mégis, az Oscuro végsősoron képtelen a két diskurzus közötti dinamika, kontraszt vagy “játék” létrehozására. Ennek oka pedig mindenekelőtt az, hogy a kábítószer önálló motívumként történő végiggondolása elmarad, ábrázolása pedig jórészt klisékre és hatásvadászatra épül. Ez a tendencia a kötet koncepciójában, a kapcsolódó hagyomány(ok)hoz való viszonyban és a szövegformálásban egyaránt felmutatható. Jelen írásban ezeket szeretnénk végigzongorázni.


koncepció


Pinczési Botond kritikájában[1] igen kimerítő elemzését adja a kötet koncepcionális sajátosságainak és strukturális működésének -- már ami a bölcseleti-művészetelméleti dimenziót illeti. A probléma viszont éppen azzal van, hogy a kábítószer (mint képzetkör vagy motívumkészlet) az Oscuro esetében csupán szolgálóleánya egy kizárólagosan esztétikai érdekeltségű „poétikai erődemonstrációnak”. Pedig a koncepciózussággal önmagában nem lenne probléma – minden évben szép számmal jelennek meg verseskötetek, amelyeket reflexből a konceptkötet egyre homályosabb gyűjtőfogalma alá rendelünk. Ezen a polcon sok egymástól radikálisan különböző könyv (köztük több emlékezetes és nagyszerű darab is) sorakozik, amelynek a valahogyan értett “konceptségen” kívül sok köze egyébként nincs egymáshoz. Általában azokat a versesköteteket címkézzük fel így, amelyek egyetlen témát vagy motívumot dolgoznak ki úgy, hogy ennek a szerkezetük is alárendelődik. A “koncept” kifejezés azonban csak nagy ritkán utal a képzőművészetből (még inkább annak elméletéből) átvett konceptualitásra: a költészet kontextusában inkább egy koncepció következetes végigvitelét értjük alatta, vagyis a kötet szerkezetének, problémafelvetésének, motívumkezelésének és nyelvhasználatának szoros összefüggését, amely az értelmezés elsődleges támpontjává válik. Az Oscuro esetében különösképp érdemes megfigyelni, hogy ez a koncepciózusság milyen szempontokból érvényesül. Még a konceptkötetek között is ritka ugyanis, hogy a szöveg legfőbb motívumát/vállalását/tétjét (kinek mit) olyan egyértelműséggel tudjuk meghatározni, mint az Oscuroban. Ez az egyértelműség alapvetően idegen a hasonló eljárásmódot választó kötetektől, pl. Barokk femina; Majmom, Vergilius; Átoknaptár. E közelmúltbeli példák (is) arra világítanak rá, hogy a tematikus/motivikus fókuszáltság inkább kitágítja, mintsem leszűkíti az értelmezés lehetséges útjainak körét, mivel a lényege az, hogy a koncepció elemei kihívják, játékba hozzák egymást, és nem magyarázzák vagy értelmezik. Urbán kötete ebből a szempontból kilóg a sorból: bölcseleti/művészetelméleti/esztétikai programja felülír minden alternatívát és többértelműséget. Ezáltal az Oscuro saját játékterétől fosztja meg önmagát.

Már a kibomló történet lineáris olvasatából is kitűnnek ezek a problémák. A kötet hosszabb, lírai-párbeszédes részében a két beszélő, WSB és KC deklaráltan az “elszemélytelenedés” iránti vágytól fűtve utaznak Marokkótól Amazóniáig, Belémtől Nápolyig, miközben a legkülönfélébb, de mindvégig beazonosítható kábítószerek hatása alatt állnak. A kötetet záró prózai betétben egy francia pszichiátriai intézet vezetőjének jelentését olvashatjuk, amely visszaíródik a párbeszédes részre, egy csapásra megfosztva enigmatikusságától a kötetet azzal, hogy minden értelemzavaró elemet beemel koncepciójába, és túl explicitté teszi a Pinczési által leírt értelemrombolás/önfelszámolás tanulságait : „a képből mindig hiányzik valami, [...] ami egyúttal hiányként ott kísért minden ábrázolásban” (93.), “mintha én nem is én lennék, vagy mintha nem is lenne én, mintha nem is lenne énem, csak ez az átható, vastag feketeség töltene ki engem is.” (95.) KC és WSB utazása tehát egy esztétikai tanmeseként lepleződik le, amelynek csupán a tanulsága lehet érdekes. És így a csupasz fekete falakról sem nézhet vissza más.

Urbán ugyanakkor tarthatott ettől, hiszen több eszközt is bevetett annak érdekében, hogy az önfelszámolás motívumát újszerű módon dolgozza ki. Ilyen a már említett heteronómia a műnemek és a használt nyelv tekintetében, a kötet intermediális vonatkozásai (képek, grafikus megoldások beépítése), vagy a kötet nagy részét átfogó párbeszédes forma. Ez utóbbi esetében viszont egész világosan kimutatható, hogyan rakódnak folyamatosan felesleges formai külsőségek a szövegre, csupán az esztétikai program megerősítése céljából.



Általánosságban elmondható, hogy a dialógus gyakran használt eszköz arra, hogy megbontson egyoldalú gondolatmeneteket, a megszólalók közti (nyelvhasználati, társadalmi, stb.) különbségek pedig végtelen játékteret nyithatnak meg. Ezt a klasszikus (platóni – shakespeare-i) képletet némileg árnyalja, ha a drog is képbe kerül. Egy trip (droghasználat alatt átélt pszichedelikus “utazás”) alkalmával ugyanis a résztvevők extrém egymásra hangolódását, vagy ennek illúzióját figyelhetjük meg (ez sok mindentől, pl. a használt szertől is függ), amelyben könnyen elmosódhatnak az individuumok közti különbségek és határok egyaránt. Az ilyen mozgások leírása roppant izgalmas lehetne, ezért is érthetetlen, miért nem kezd velük semmit az Oscuro: az azonosulás fokozatainak hullámzása helyett egyetlen statikus szólam a KC és WSB “dialógusának” álcázott szöveg, kettejük viszonyára, a köztük lévő bárminemű különbségekre nem történik reflexió. Mindezek következtében az olvasó egy idő után már nem is figyel rá, hogy éppen melyik szereplő beszél ugyanúgy. Pedig a kábítószer motívuma itt is rendkívül gazdag reflexiós mezőt nyithatna meg.



nyelv és hagyomány



A magyar irodalomban nincsen diskurzusa a kábítószer-fogyasztásnak, nem létezik a témáról való beszédnek értelmes, összefüggő hagyománya. Azt se mondhatjuk, hogy maguk az írók különösebben kedvelnék (vagy kedvelték volna) a témát, a laikus közönség maximum mémek szintjén kezeli, az intézményes irodalomtudomány és irodalomkritika pedig javarészt kerüli a témát. (Még az alkoholizmus körül sem tudott értelmezői hagyomány kialakulni, pedig ennek talán még valami komolyan vehető anyaga is lenne Hajnóczy vagy Petri írásaiban.) Jobbára a beatkorszak amerikai irodalmának kliséi kerülnek elő, ha valaki mégis a kábítószer misztériumával próbál meg házalni a hazai könyvpiacon[2]. Még ha időről időre vannak is egyedi próbálkozások, ezeket a szakmai közbeszéd rendre figyelmen kívül hagyja vagy elidegeníti önmagától.


De talán mégsem ilyen kilátástalan a helyzet. Mindenképpen pozitívum, hogy a Magvető Kiadó Hazai Attila műveinek újrakiadásába kezdett. Szívderítő újdonság még D. F. Wallace Végtelen tréfájának (Jelenkor Kiadó, 2020) széles körű sikere. Ezek egyszerre jelzik azt is, hogy azért lenne igény a témáról való hiteles beszédre. Persze nem véletlen, hogy ez a könyv (Wallace-é) Amerikából érkezik, valahonnét, ahol bizony van élő irodalmi diskurzusa és hagyománya a kábítószer-fogyasztásnak. Wallace-nak úgymond volt minek vagy kiknek az ellenében kialakítania a saját művészetét. Itthon nemigen van miről elrugaszkodni. Azért fontos mindez, mert Urbán kötete ebbe az ábrázolástörténeti űrbe érkezik bele.


A központi probléma tehát, amit egyébként Pinczési is jól érzékel, adott és jól ismert: a kábítószer (a pusztulás kerülőútja) közvetítheti számunkra az emberin, a személyesen túli tapasztalatát. Ami viszont túl van minden emberin, az túl van a nyelven is. Ebben az esetben pedig a költő (első ránézésre lehetetlen) feladata az, hogy az emberen/nyelven túlit a nyelven keresztül közvetítse. Persze csak annyiban feladata, amennyiben azt önmaga feladatául választja.


A drog témája kapcsán sokszoros nagyításban kerül elénk egy másik, szintén ismert megszólalói probléma is. Ha egy általam az első alkalommal átélt élményt akarok közvetíteni, hogyan oldom meg, hogy ne csak az élményről eddig hallottakat ismételjem meg (vagy legjobb esetben: tagadjam)? Onnantól, hogy nyelvi-fogalmi tudásom van valamiről, már nem tudom “elsőre” átélni, hiszen az élmény megismerésének eszköze nem lehet más, mint az előzetes ismeretekkel történő összehasonlítás. Igazán első kézből tehát az tud egy élményről beszámolni, aki nem ismeri az élményt övező diskurzus tartalmát és szabályrendszerét. A költő szerencséje, hogy ez a pozíció mesterségesen is megteremthető. (Ez olyan szempontból tényleg az “emberen túliság” kérdéséhez kapcsolódik, hogy a “tapasztalat mélyére látó” költőnek bizony számolnia kell a nyelv antropomorfizáló, mindennek emberi arcot adó metaforikus beállítottságával is, ami jellemzően a nem emberi jelenségek emberivé torzítását előlegezi.) Magyarán akkor tud újat mondani a költő (bármilyen témában, de ebben főleg), ha képes egy olyan nyelv megteremtésére, amely nem hasonlítható össze azokkal a nyelvekkel, amelyek közé az olvasó valamiért mégis be akarja sorolni azt. Jelen esetben tehát a drogozást tematizáló szöveg akkor tud újat mondani az olvasójának, ha képes megkérdőjelezni bármilyen előzetes, drogról szóló narratívát, amivel az olvasó feltételezhetően találkozhatott. Ugyanis csak ebben az esetben nyílik lehetősége a szövegnek arra, hogy a drogozás tapasztalatát “első kézből első kézbe”, a kulturális sztereotípiákat meghaladva közvetítse.


Ha ilyen, autonómiára, elkülönülésre törekvő megszólalások alakítják a témáról való irodalmi beszédet, akkor előbb-utóbb maga a diskurzus is hasonlóan kezd el viselkedni, elkülönül, kialakulnak a maga lokális és történeti sajátosságai, végső soron zsánerré fejlődik és formális autonómiára tesz szert az irodalom hagyományrendszerében. Ezek hiányában, ahogyan már volt róla szó, a diskurzus a nemzetközi (jelen esetben szinte kizárólagosan amerikai) kánon lokálisan, aktuálisan alkalmazhatatlan elemeinek és a hazai kánon lokálisan, aktuálisan érvénytelen elemeinek álkonfliktusaként funkcionál. Ha ebben az esetben szellemi importra, nemzetközi formák átvételére törekszünk, nem formáljuk a diskurzust, csupán újra és újra eltávolítjuk azt.[3] Az import olyan diskurzusok esetében gyümölcsöző, amelyek már többé-kevésbé rögzült lokális és történeti sajátosságokkal rendelkeznek.


Ezek szerint a szempontok szerint Urbán kötete ízig-vérig importanyag, saját, belső álkonfliktusa pedig annak a két leírói paradigmának az álkonfliktusa, amelyben alapvetően mozog. Az egyik paradigma a borroughs-i (szubverzív, a test, az anyag és a tudat határait szétfeszítő) dikció (mint leíró-képalkotó módszer), a másik paradigma a poszthumán elmélet (szubverzív, a test, az anyag és a tudat határait szétfeszítő) diskurzusa (mint fogalmi keret). Ez a két paradigma nyersen egymás mellé helyezve egymás igazolásán túl nem sok mindenre képes.


Ennek a két paradigmának a használata külön-külön is magában rejt egy-egy álkonfliktust, pontosabban álkonfrontálódást, amelyek a paradigmák továbbgondolásának vagy feszültségbe helyezésének hiányából fakadnak. Urbán kötete egyrészt konfrontálódni látszik a beatkorszak Magyarországra importált, közismert sémáival, pontosabban azzal a kerouac-i “soft-beattel”, melynek visszatérő motívumai viszonylag jól felismerhetőek a hazai irodalmi közízlésben is. Csakhogy ez a konfrontáció igazából a “soft beat” és ginsberg-i/borroughs-i “hard beat” nyelvfelfogása és motívumhasználata között zajlik, de leginkább zajlott. Urbán maga sem az egyikkel, sem a másikkal nem konfrontálódik, csupán azt bizonyítja és használja ki, hogy az utóbbi paradigma jóval ismeretlenebb Magyarországon, így az újszerűség hatását keltve, önálló gondolatok hozzáadása nélkül mondhatja fel annak összes kliséjét.


A poszthumán paradigma nyílt alkalmazása azért tűnik konfrontatívnak az itthoni szépirodalmi diskurzusban, mert a filozófiai igényű, vagy filozófiai fogalmakkal operáló szöveghagyomány (természetesen) poszthumán előtti filozófiai paradigmákon alapszik, és mert a kortárs szövegekből általában hiányzik a (műszavakkal végzett) filozófiai reflexió. Csakhogy a poszthumán paradigma egyáltalán nem új vagy idegen jelenség az itthoni irodalomtudományos és kritikai diskurzusban. Sőt, ha csak azt nézzük, a fiatalabb kutatók körében micsoda divatnak örvend ez az irányzat, világosan látszik, hogy egy olyan jelenségről beszélünk, amelyik meghatározó tényezője lesz a következő tíz-húsz-harminc év irodalomtudományos tájékozódásának. Talán az sem alaptalan állítás, hogy az olvasótól súlyos elméleti háttértudást megkövetelő Oscuro célközönsége alapvetően ezekből a bölcsészértelmiségiekből, irodalomtudósokból és esztétákból áll, akik számára egyáltalán nem újszerű ez a paradigma. Így ez ismét nem konfrontáció, csupán a tudománytörténeti hullámverés meglovagolása.




















[1]Pinczési szövege tele van példákkal és szemléltető idézetekkel, amelyek kitűnően illusztrálják a jelen kritika által felvetett problémákat is. in.: Pinczési Botond, „Csak a nyelv legtisztább csillogása!”, KULTer.hu 2021.február 7. https://www.kulter.hu/2021/02/csak-a-nyelv-legtisztabb-csillogasa/
[2] Jó példa erre Horváth Benji legutóbbi, A Discsőséges Európa (Libri Kiadó, 2018), és Gál Hunor első, kartonfless (Magvető Kiadó, 2020) című kötete.
[3] A félreértések elkerülése végett: az, hogy a Wallace könyve Magyarországra érkezik, önmagában pozitívum. Probléma akkor keletkezik, ha az írók kiindulási pont helyett zsánerként kezdenek viszonyulni hozzá. 


















Körösztös Gergő vagyok. 1998-ban születtem Dunaújvárosban. Most végeztem az ELTE-n esztétika-filozófia szakon. Verseket és kritikákat írok.


Csete Soma:1996-ban születtem Szekszárdon, Pécsett érettségiztem, jelenleg Budapesten élek és tanulok. Verseket, kritikákat írok. A Késelés Villával című irodalmi estsorozat társmoderátora, a Kóspallagi Írótanya társszervezője és a litera.hu-n futó Késelés Késsel című reflexiós rovat társkritikusa vagyok.

0 comments

Recent Posts

See All
Kollázsok6.jpg
arrow&v