Mosonyi Eszter

Intertextualitás és műfordítás

Dsida Jenő titkai és a Glossza (formai) szépségei




Miként teremt új szövegváltozatokat a fordítás? Hol a határ újraírás és közvetítés között? És a legfontosabb: hány arcot kölcsönözhet egy szövegnek a fordítói munka? Minderre Mihai Eminescu Glossa című művének magyar fordításain keresztül keresem a választ, érintve Dsida Jenő szövegváltozatait, Kovács András Ferenc Naiv glosszáját és a Franyó, valamint a Szabédi fordításokat. Ehhez segítségemre lesz Dsida Jenő Titkok a versfordítás műhelyéből című munkája. Dolgozatomban célom a szövegközöttiség szépségeinek feltárása, a művek egymásból való újjászületésének felvázolása, valamint magának az intertextualitás jelenségének a bemutatása.



Az intertextualitás



Ha a saját szavaimmal kellene definiálnom az intertextualitás jelenségét, igen rövid magyarázatot tudnék adni: szövegközöttiség. Szövegek közötti kapcsolatok, egymásra- és visszautalások, melyek történhetnek a szavak szintjén, de versek esetében például formailag is. Az elmúlt évtizedekben különböző irányzatok vizsgálták, tágították a fogalom bizonyos aspektusait. Láthatóan többről van szó, mint a különböző szövegek közötti véletlenszerű vagy tudatosan alakított összefüggések, kapcsolatok tanulmányozásáról. Michael Riffaterre érdekesen ír a témáról, gondolatait az intertextualitás jelenségéről a következőképpen fogalmazta meg: „Az intertextualitás az a jelenség, amelyben az olvasó egy mű és az azt megelőző vagy követő más művek között fennálló összefüggéseket észleli”.[1] Bár fontos az a megállapítás is, hogy a kritikai gyakorlat sokszor megelégszik annyival, hogy intertextusnak nevezi azoknak a műveknek, részleteknek az összességét, amik a befogadót egy másik műre emlékeztetik. Eszerint a felfogás szerint az intertextus olvasónként különbözik. Ezzel szemben Riffaterre azt állítja, az intertextus hullámzásai nem a véletlennek vannak alárendelve, hanem struktúráknak, amennyiben egy struktúra megenged több vagy kevesebb variánst, így ezek a variánsok végül egy invariánsra vezethetőek vissza. Riffaterre arra is rámutat, hogy az intertextus nem differenciálatlan, mert minden bizonnyal magában foglal idézeteket, irodalmi utalásokat, témákat és motívumokat egyaránt. Dolgozatom fő célja a vizsgált művek között megbújó intertextuális kapcsolatok keresése, bemutatása, továbbá a szövegközöttiség egyes lehetőségeinek feltárása a tárgyalt művek kapcsán.



A fordításelméletről



Walter Benjamin A műfordító feladata című munkája alapján megállapítható, hogy a műfordító csak akkor adhatja vissza azt a megfoghatatlan titokzatosságot, amit egy vers hordoz, ha ő maga is költőileg alkot. A rossz fordítás egy ismertetőjegye a lényegtelen tartalom pontatlan közvetítése. „A közvetítésnél többet jelentő fordítások akkor jönnek létre, ha egy mű az utóélete során eléri dicső hírnevének korát. A fordítások tehát korántsem szolgálják a műveket, mint ahogy azt a rossz fordítók föladatukul igényelnék; épp ellenkezőleg, saját létezésüket köszönhetik a műveknek. Bennük éri meg az eredeti mű élete mindig megújuló, legújabb és legátfogóbb kibontakozását.”[2] Saját létezésükből kiindulva pedig a műfordításokat önálló művekként, akár az eredetitől függetlenül is lehet értelmezni. De igen érdekes kérdés húzódik a két nyelv között is, melyek szerepet játszanak az adott mű életében, hiszen a forrás- és a célnyelv távolságai meghatározzák a fordítás minden aspektusát. Elsőre talán nem tűnhet fel az olvasó számára, hogy milyen eltérések feszülhetnek két szó jelentésében, melyek szótári szempontból megegyeznek egymással. Egy általános elméleti példával élve, magyarul a kenyér kifejezés használatakor, a magyar kultúrában élő befogadó számára egy viszonylag kerek pékárú jelenik meg. Azonban, ha a franciák kenyerére, a bagettre gondolunk, az teljesen más materiális tulajdonságokkal rendelkezik. Így tehát a két szó jelentheti ugyanazt, a gondolati vagy akár fizikai megnyilvánulása azonban mégis eltérő. Hiába fordítják a francia „baguette” szót magyarul kenyérként, a két kifejezés között szemantikai és referenciális eltérések állnak fent. Ebből kifolyólag érdemes odafigyelni a művek fordításakor a kultúrák közötti különbségekre is. A szavak hű lefordítása soha nem adhatja vissza az eredeti mű értelmét. Mindenekelőtt a vers jelentésének és formai karakterének együttes közvetítése az elsődleges szempont fordításkor. A fordítás szoros összefüggésben áll az eredeti művel, tulajdonképpen a fordítás az eredeti mű továbbélésének stádiumát jelenti. Továbbá az eredeti mű a fordításban tud kibontakozni más nyelvet beszélő befogadója számára.



Az eredeti mű és a fordítások szerzői kontextusai



Mihai Eminescut a román költészet legnagyobb alakjának tartják. Művészetének uralkodó jegye a romantika volt. Érzékenysége a szélsőségek között ingadozott: hol a lendületesség, hol a komorság vagy az álmok bűvölete, illetve a valósággal összeütköző békétlenség váltotta egymást. Költővé avatásában szerepet játszott a Convorbiri literare című folyóirat, aminek 1869-től munkatársa volt. Életművének nagy része kéziratos formában maradt fenn – ez mintegy 15 ezer oldalnyi –, és csak halála után jelent meg nyomtatásban.


Alig van olyan európai nyelv, amire ne fordították volna le Eminescu verseinek nagy részét. Magyar nyelven minden verse megjelent – alighanem egyedülálló módon. Dsida Jenő mellett fordította verseit többek között Áprily Lajos és Szabó Lőrinc is. Glossa című román nyelvű verséből készített Dsida Jenő egy évtized alatt három fordítást is. Mindegyiknek saját története van, amiről a későbbiekben ejtek szót.


Dzsida Jenő művészetére nagy hatással volt Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád és Babits Mihály is, példaképei voltak úgy, hogy egyikőjüket sem szándékozott másolni. Miután felismerte, hogy költői világa eltér az expresszionisták formanyelvétől, az impresszionizmus felé fordulva, még talán példaképeinél is szenvedélyesebben játszott a versformák adta lehetőségekkel. Tizenkilenc éves korában, 1926-ban már jelentek meg versei kolozsvári lapokban. Huszonöt-huszonhat éves korára vált érett kötővé, rövid pályafutását azonban szüntelenül fejlesztette.


A műfordításra is igen nagy gondot fektetett. Az alkotói folyamat lépéseit aprólékosan munkálta. Titkok a versfordítás műhelyéből című munkájában kifejti az Eminescu vers fordításával kapcsolatos gondolatait, a munka menetét és többek között azt is, hogy milyennek ítélte az első próbálkozásokat a Glossa verssel kapcsolatban.


Kovács András Ferenc szatmárnémeti költő, aki elsősorban románból és franciából fordít, emellett esszéket, irodalmi tanulmányokat ír. Közölt többek között gyermekverseket is, műveit pedig számos nyelvre lefordították: angolra, bolgárra, franciára, horvátra, lengyelre, németre és olaszra is. 1990-től a Látó című folyóirat versrovatának szerkesztője, 2008-tól pedig megbízott főszerkesztője. Az egyik legnagyobb hatású, és a kilencvenes évektől legtöbbet elemzett kortárs magyar költő. Értelmezői hagyományának kulcsfogalmai többek között az irodalmi szöveg eredendő nyelvi, intertextuális létmódjára, irodalmiságára kérdeznek rá.


A három Dsida-fordítás egymáshoz viszonyított értelmezése



Mindhárom fordítás önálló műként is értelmezhető, hiszen mindegyik mutat eltéréseket, annak ellenére, hogy ugyanazt a forrásszöveget, így azonos tematikát dolgoznak fel. Vannak olyan sorok a művekben, amik valamilyen szinten megegyeznek vagy nagy mértékben hasonlítanak, ilyenek például az 1927-es fordításban az „Idők jönnek, idők mennek”, az 1929-esben a „Jönnek évek, múlnak évek” és az 1936/1974-esben az „Évre év jön, évre év megy”. A sok munka között többféle variáció és hasonló jelentésű mondatok bújnak meg – mindez kifinomult precizitásra vall. A vers tíz darab nyolc soros versszakból áll. Minden következő versszak sorrendben az első versszak egy-egy sorával végződik. Az utolsó versszakot tekintve pedig az egész „visszafelé építkezik”: alulról fölfelé következnek a sorok, melyek úgymond visszafelé olvasva az előző versszakok utolsó sorai. Dsida fordításairól megállapítható, hogy az ezzel való foglalatoskodása szinte rögeszméjévé vált. Az első változatot saját maga gyatrának ítélte, azt sem bánta, hogy a kézirat is elkallódott. Három évig javítgatta, majd elhatározta, hogy teljesen elölről kezdi a munkát. A második próbálkozásra Kuncz Aladár buzdította, végül pedig a harmadik változattal volt a legelégedettebb. Rájött, hogy mennyi lehetőséget rejt a magyar nyelv.


A költemény 40 rímpárjából 25-öt sikerült teljes rímekben fordítania, a maradék 15 alig észrevehetően, szinte füllel nem is hallhatóan hiányos. Meggyőződése, hogy egy-egy sor, versszak lefordításának körülbelül végtelen lehetősége van.

Az intertextushoz hasonló (alkotói) háló, melyet a fordító „sző”: „A fordító egyszerre dolgozik az egész hatalmas magyar szótárral, a nyelv rengeteg erdejének minden kis levelével. Az élet minden tapasztalata, minden gondolata, izgalma, s az egész emberi lélek beleszűrődik néhány sorba”[3] – írja Dsida a Titkok a fordítás műhelyéből című munkájában. Mindezzel Dsida arra akar rámutatni, hogy bármekkora kínlódás és fáradságos munka néha a versfordítással foglalkozni, egyben gyönyörűség és öröm is, amikor kész szellemi termékét láthatja maga előtt az alkotó – feltéve, hogy elégedett a munkájával, amikor azt újraolvassa.


Kovács András Ferenc Naiv glossza