Mosonyi Eszter

Intertextualitás és műfordítás

Dsida Jenő titkai és a Glossza (formai) szépségei

Miként teremt új szövegváltozatokat a fordítás? Hol a határ újraírás és közvetítés között? És a legfontosabb: hány arcot kölcsönözhet egy szövegnek a fordítói munka? Minderre Mihai Eminescu Glossa című művének magyar fordításain keresztül keresem a választ, érintve Dsida Jenő szövegváltozatait, Kovács András Ferenc Naiv glosszáját és a Franyó, valamint a Szabédi fordításokat. Ehhez segítségemre lesz Dsida Jenő Titkok a versfordítás műhelyéből című munkája. Dolgozatomban célom a szövegközöttiség szépségeinek feltárása, a művek egymásból való újjászületésének felvázolása, valamint magának az intertextualitás jelenségének a bemutatása.

Az intertextualitás

Ha a saját szavaimmal kellene definiálnom az intertextualitás jelenségét, igen rövid magyarázatot tudnék adni: szövegközöttiség. Szövegek közötti kapcsolatok, egymásra- és visszautalások, melyek történhetnek a szavak szintjén, de versek esetében például formailag is. Az elmúlt évtizedekben különböző irányzatok vizsgálták, tágították a fogalom bizonyos aspektusait. Láthatóan többről van szó, mint a különböző szövegek közötti véletlenszerű vagy tudatosan alakított összefüggések, kapcsolatok tanulmányozásáról. Michael Riffaterre érdekesen ír a témáról, gondolatait az intertextualitás jelenségéről a következőképpen fogalmazta meg: „Az intertextualitás az a jelenség, amelyben az olvasó egy mű és az azt megelőző vagy követő más művek között fennálló összefüggéseket észleli”.[1] Bár fontos az a megállapítás is, hogy a kritikai gyakorlat sokszor megelégszik annyival, hogy intertextusnak nevezi azoknak a műveknek, részleteknek az összességét, amik a befogadót egy másik műre emlékeztetik. Eszerint a felfogás szerint az intertextus olvasónként különbözik. Ezzel szemben Riffaterre azt állítja, az intertextus hullámzásai nem a véletlennek vannak alárendelve, hanem struktúráknak, amennyiben egy struktúra megenged több vagy kevesebb variánst, így ezek a variánsok végül egy invariánsra vezethetőek vissza. Riffaterre arra is rámutat, hogy az intertextus nem differenciálatlan, mert minden bizonnyal magában foglal idézeteket, irodalmi utalásokat, témákat és motívumokat egyaránt. Dolgozatom fő célja a vizsgált művek között megbújó intertextuális kapcsolatok keresése, bemutatása, továbbá a szövegközöttiség egyes lehetőségeinek feltárása a tárgyalt művek kapcsán.

A fordításelméletről

Walter Benjamin A műfordító feladata című munkája alapján megállapítható, hogy a műfordító csak akkor adhatja vissza azt a megfoghatatlan titokzatosságot, amit egy vers hordoz, ha ő maga is költőileg alkot. A rossz fordítás egy ismertetőjegye a lényegtelen tartalom pontatlan közvetítése. „A közvetítésnél többet jelentő fordítások akkor jönnek létre, ha egy mű az utóélete során eléri dicső hírnevének korát. A fordítások tehát korántsem szolgálják a műveket, mint ahogy azt a rossz fordítók föladatukul igényelnék; épp ellenkezőleg, saját létezésüket köszönhetik a műveknek. Bennük éri meg az eredeti mű élete mindig megújuló, legújabb és legátfogóbb kibontakozását.”[2] Saját létezésükből kiindulva pedig a műfordításokat önálló művekként, akár az eredetitől függetlenül is lehet értelmezni. De igen érdekes kérdés húzódik a két nyelv között is, melyek szerepet játszanak az adott mű életében, hiszen a forrás- és a célnyelv távolságai meghatározzák a fordítás minden aspektusát. Elsőre talán nem tűnhet fel az olvasó számára, hogy milyen eltérések feszülhetnek két szó jelentésében, melyek szótári szempontból megegyeznek egymással. Egy általános elméleti példával élve, magyarul a kenyér kifejezés használatakor, a magyar kultúrában élő befogadó számára egy viszonylag kerek pékárú jelenik meg. Azonban, ha a franciák kenyerére, a bagettre gondolunk, az teljesen más materiális tulajdonságokkal rendelkezik. Így tehát a két szó jelentheti ugyanazt, a gondolati vagy akár fizikai megnyilvánulása azonban mégis eltérő. Hiába fordítják a francia „baguette” szót magyarul kenyérként, a két kifejezés között szemantikai és referenciális eltérések állnak fent. Ebből kifolyólag érdemes odafigyelni a művek fordításakor a kultúrák közötti különbségekre is. A szavak hű lefordítása soha nem adhatja vissza az eredeti mű értelmét. Mindenekelőtt a vers jelentésének és formai karakterének együttes közvetítése az elsődleges szempont fordításkor. A fordítás szoros összefüggésben áll az eredeti művel, tulajdonképpen a fordítás az eredeti mű továbbélésének stádiumát jelenti. Továbbá az eredeti mű a fordításban tud kibontakozni más nyelvet beszélő befogadója számára.

Az eredeti mű és a fordítások szerzői kontextusai

Mihai Eminescut a román költészet legnagyobb alakjának tartják. Művészetének uralkodó jegye a romantika volt. Érzékenysége a szélsőségek között ingadozott: hol a lendületesség, hol a komorság vagy az álmok bűvölete, illetve a valósággal összeütköző békétlenség váltotta egymást. Költővé avatásában szerepet játszott a Convorbiri literare című folyóirat, aminek 1869-től munkatársa volt. Életművének nagy része kéziratos formában maradt fenn – ez mintegy 15 ezer oldalnyi –, és csak halála után jelent meg nyomtatásban.

Alig van olyan európai nyelv, amire ne fordították volna le Eminescu verseinek nagy részét. Magyar nyelven minden verse megjelent – alighanem egyedülálló módon. Dsida Jenő mellett fordította verseit többek között Áprily Lajos és Szabó Lőrinc is. Glossa című román nyelvű verséből készített Dsida Jenő egy évtized alatt három fordítást is. Mindegyiknek saját története van, amiről a későbbiekben ejtek szót.

Dzsida Jenő művészetére nagy hatással volt Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád és Babits Mihály is, példaképei voltak úgy, hogy egyikőjüket sem szándékozott másolni. Miután felismerte, hogy költői világa eltér az expresszionisták formanyelvétől, az impresszionizmus felé fordulva, még talán példaképeinél is szenvedélyesebben játszott a versformák adta lehetőségekkel. Tizenkilenc éves korában, 1926-ban már jelentek meg versei kolozsvári lapokban. Huszonöt-huszonhat éves korára vált érett kötővé, rövid pályafutását azonban szüntelenül fejlesztette.

A műfordításra is igen nagy gondot fektetett. Az alkotói folyamat lépéseit aprólékosan munkálta. Titkok a versfordítás műhelyéből című munkájában kifejti az Eminescu vers fordításával kapcsolatos gondolatait, a munka menetét és többek között azt is, hogy milyennek ítélte az első próbálkozásokat a Glossa verssel kapcsolatban.

Kovács András Ferenc szatmárnémeti költő, aki elsősorban románból és franciából fordít, emellett esszéket, irodalmi tanulmányokat ír. Közölt többek között gyermekverseket is, műveit pedig számos nyelvre lefordították: angolra, bolgárra, franciára, horvátra, lengyelre, németre és olaszra is. 1990-től a Látó című folyóirat versrovatának szerkesztője, 2008-tól pedig megbízott főszerkesztője. Az egyik legnagyobb hatású, és a kilencvenes évektől legtöbbet elemzett kortárs magyar költő. Értelmezői hagyományának kulcsfogalmai többek között az irodalmi szöveg eredendő nyelvi, intertextuális létmódjára, irodalmiságára kérdeznek rá.

A három Dsida-fordítás egymáshoz viszonyított értelmezése

Mindhárom fordítás önálló műként is értelmezhető, hiszen mindegyik mutat eltéréseket, annak ellenére, hogy ugyanazt a forrásszöveget, így azonos tematikát dolgoznak fel. Vannak olyan sorok a művekben, amik valamilyen szinten megegyeznek vagy nagy mértékben hasonlítanak, ilyenek például az 1927-es fordításban az „Idők jönnek, idők mennek”, az 1929-esben a „Jönnek évek, múlnak évek” és az 1936/1974-esben az „Évre év jön, évre év megy”. A sok munka között többféle variáció és hasonló jelentésű mondatok bújnak meg – mindez kifinomult precizitásra vall. A vers tíz darab nyolc soros versszakból áll. Minden következő versszak sorrendben az első versszak egy-egy sorával végződik. Az utolsó versszakot tekintve pedig az egész „visszafelé építkezik”: alulról fölfelé következnek a sorok, melyek úgymond visszafelé olvasva az előző versszakok utolsó sorai. Dsida fordításairól megállapítható, hogy az ezzel való foglalatoskodása szinte rögeszméjévé vált. Az első változatot saját maga gyatrának ítélte, azt sem bánta, hogy a kézirat is elkallódott. Három évig javítgatta, majd elhatározta, hogy teljesen elölről kezdi a munkát. A második próbálkozásra Kuncz Aladár buzdította, végül pedig a harmadik változattal volt a legelégedettebb. Rájött, hogy mennyi lehetőséget rejt a magyar nyelv.

A költemény 40 rímpárjából 25-öt sikerült teljes rímekben fordítania, a maradék 15 alig észrevehetően, szinte füllel nem is hallhatóan hiányos. Meggyőződése, hogy egy-egy sor, versszak lefordításának körülbelül végtelen lehetősége van.

Az intertextushoz hasonló (alkotói) háló, melyet a fordító „sző”: „A fordító egyszerre dolgozik az egész hatalmas magyar szótárral, a nyelv rengeteg erdejének minden kis levelével. Az élet minden tapasztalata, minden gondolata, izgalma, s az egész emberi lélek beleszűrődik néhány sorba”[3] – írja Dsida a Titkok a fordítás műhelyéből című munkájában. Mindezzel Dsida arra akar rámutatni, hogy bármekkora kínlódás és fáradságos munka néha a versfordítással foglalkozni, egyben gyönyörűség és öröm is, amikor kész szellemi termékét láthatja maga előtt az alkotó – feltéve, hogy elégedett a munkájával, amikor azt újraolvassa.

Kovács András Ferenc Naiv glossza

Az előzőektől eltérően ez a mű nem az Eminescu vers fordítása, hanem egy attól (majdnem teljesen) független alkotás. Ez a számomra kevésbé parainesis jellegű vers rövidebb, mint az Eminescu versről készített Dsida fordítások, strukturális szempontból viszont ugyanúgy építkezik. A mű első három versszaka alapján látszólag semmi köze a Dsida fordításokhoz. A lírai én ebben a műben egy bogár, az olvasó előtt pedig egy lágy, kellemes tavaszi kép van.

A szövegre való utalás a vers építkezésében figyelhető meg. A Dsida fordításokban is kiemelt szerepű formával, mintsem a tartalommal idézi meg az eredeti és a Dzsida-féle szöveg változatokat. Valamint a cím is explicitté teszi ezt a kapcsolathálózatot. Az alcímben jelölt „Dsida Jenő emlékére” sorral, konkretizálja a címzettet, illetve azt, hogy kinek a művéhez szeretne kapcsolódni műve az intertextualitás hálójában. Az, hogy mitől lehet „naiv” a glossza, szintén érdekes kérdés. Véleményem szerint az azonosság és az eltérés finom játéka az bújhat meg a címadás mögött: Kovács András Ferenc szövege nem fordítás, hanem csak egy formailag egyező mű. Mivel a tartalma, illetve hangulata is eltér, ezért nevezhetjük naivnak. Továbbá a „naiv” szó egyik szinonimájaként ismert a gyanútlan kifejezés is, ami úgy gondolom, Kovács András Ferenc művére még inkább találó jelző lehetne. A vers hangulata egyfajta gyanútlanságot kelt elsőre, majd a formai azonosságra való ráeszmélés után egyértelművé válik a kapcsolat.

Szabédi és Franyó fordításai

A fent tárgyalt Naiv glossza című verstől eltérően ezek a fordítások is visszaadják a Dsida-fordítások által képviselt parainesis jelleget. Két példát emelnék ki műveikből, melyek igen hasonlóak közvetítés tekintetében. A Szabédi fordításban megjelenő „Az idő megy s megjön ismét” sor megfelelője Franyó fordításában az „Évek jönnek s elsietnek” sornak. Egy másik hasonló szakasz pedig Szabédinél az „a Végben a Kezdet rejlik” sor, aminek párja Franyónál a „...a Vég: a Kezdet ágya” sor. Korábban ez utóbbi sor a következőképp szerepel: „Végén látja, hol a kezdet” – a hangsúly így a látásra, a szemlélődésre kerül. Emellett mindkét fordítás megőrzi az eredeti formát. Úgy tűnik, ezt a fajta „formai nyűgöt” nem lehet és nem is akarják leküzdeni a fordítók, hiszen ebben rejlik elsősorban a szövegközöttiség szépsége.

Összegzés

Lehetséges elemzési szempontként kínálkozik akár a verselés, illetve rímelés vizsgálata, illetve az, hogy a keletkezés éveiben miként értelmezhették a befogadók a műveket. Érdekes lehet a formai elemzés is abból a szempontból például, hogy mi a szerepe, jelentősége a vers építkezésének: annak, hogy körbeöleli az első és az utolsó versszak a többit.

Emellé társulhat a glossza fogalom elemzéséből fakadó számtalan interpretációs lehetőség: a glossza eredetileg szótárakban felbukkanó, kézzel a margóra írt szómagyarázat, egyfajta marginális jegyzet, tehát valamilyen szöveghez fűzött megjegyzés. Az egyik legfontosabb kérdés, hogy mit magyaráz maga a szöveg, mihez lehet magyarázat a vers? Akár az eredeti Eminescu mű, akár Dsida utolsó, általa is jónak ítélt fordítása. Létezik-e olyan mű, amire esetleg ezek a művek jelenthetnek reflexiót? Ha igen, az minden bizonnyal hozzáadna az értelmezéshez, belépve a „körbe” még egy réteggel bővítené az intertextus hálózatát.

Izgalmas és érdekes volt számomra a versek közötti formai azonosság felismerése. A szövegközöttiség ezen formája, bevallom, lenyűgözött, hiszen ez az intertextus azon megvalósulása, mely képes anélkül megidézni egy másik művet, hogy annak tartalmát, vagy konkrét részleteit kiragadná. Ilyen hálózatot alkot Kovács András Ferenc és Dzsida Jenő formába ágyazott visszautalása az eredeti Eminescu műre. A KAF és Dzsida közötti kapcsolódást külön széppé teszi, hogy egy olyan embernek állít emléket vele, illetve egy olyan ember előtt tiszteleg a verssel, aki maga is a forma pontosításának megszállottja volt. Ezek mentén érhető tetten a kapcsolat, amely a Glossza címen kívül összefűzi az összes művet, és talán ez az a jelenség, amelyről Walter Benjamin a következőképpen tudósít: „A fordító feladata, hogy azt a tiszta nyelvet, amely az idegen nyelvbe száműzetett, a maga nyelvének közegében megváltsa, hogy a műben foglyul ejtettet az átköltés során megszabadítsa”.[4]

Felhasznált irodalom:

Dsida Jenő: Titkok a versfordítás műhelyéből = Dsida Jenő Összegyűjtött műfordítások, szerk. jegyz. Szemlér Ferenc, Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1969. 5–12. = http://magyarkaravan.hu/irasok/glossza.html 

Michael Riffaterre: Az intertextus nyoma 1980. 67–69. = https://modernmagyar.files.wordpress.com/2008/04/riffaterre-az-intertextus-nyoma.pdf 

Walter Benjamin: A műfordító feladata,  Angelus Novus, Budapest, 1980, 183–195. 
Dsida Jenő: Glossza 1927., 1929., 1936/1974 
Franyó Zoltán: Glossza 1960/1968. 
Kovács András Ferenc: Naiv Glossza 
Michail Eminescu: Glossa 
Szabédi László: Glossza 1940/1972. 

[1] Michael Riffaterre, Az intertextus nyoma, 67. = https://modernmagyar.files.wordpress.com/2008/04/riffaterre-az-intertextus-nyoma.pdf 
[2] Walter Benjamin: A műfordító feladata, Angelus Novus, Budapest, 1980, 185.
[3] Dsida Jenő, Titkok a versfordítás műhelyéből, 5. = http://magyarkaravan.hu/irasok/glossza.html 
[4] Walter Benjamin: A műfordító feladata, Angelus Novus, Budapest, 1980, 195. 

Mosonyi Eszter vagyok, jelenleg magyar alapszakos, ezen belül kreatív írást tanulok. Pont beleszülettem a millenniumba, ez talán érdekes. Főként verseket és prózát írok szívvel-lélekkel, továbbá a Nincs interjú rovatát szerkesztem.