Tomcsányi Sára

Szép világ

(Sally Rooney: Hova lettél, szép világ, 21. Század Könyvkiadó, 2021)



„elkövettük azt a hibát, hogy azt hittük, számítunk a világnak” (200.)




Sally Rooney neve ismerősen hangozhat a kortárs világirodalomban, vagy legalábbis az HBO Go kínálatában jártasoknak, ugyanis a Normális emberek (21. Század Kiadó, 2020) című könyvéből széleskörű népszerűségének köszönhetően filmsorozat is készült, melynek munkálataiban az írónő társforgatókönyvíróként vett részt. A másik, hasonlóan elismert művéből, a Baráti beszélgetésekből (21. Század Kiadó, 2020) is készül sorozat, ami várhatóan jövőre érkezik. Ilyen sikerekkel a háta mögött, valamint az ezzel együtt megnőtt elvárásokkal jelent meg az írónő várva várt harmadik regénye, a Hová lettél, szép világ.


Az ír származású szerző ebben a művében sem hazudtolta meg önmagát és jellegzetes stílusát: mondanivalójának középpontjában továbbra is az emberi kapcsolatok és azok néha átláthatatlanul bonyolult szövedéke áll, főszereplői pedig továbbra is Írországban élnek, nagyrészt a társadalom intellektuális rétegét képviselik, és túlzásba viszik az önmagukon és egymáshoz fűződő viszonyaikon való gondolkodást. Mégis, amellett, hogy hangulatában belesimul az eddig született Rooney-művek stílusába, elolvasása után nem volt olyan érzésem, hogy kifogyott volna a mondanivalóból.


A könyv címe Schiller Die Götter Griechenlandes (Görögország istenei) című versére való utalás, ez magába foglalja, és mintegy előrevetíti a mű főszereplőinek első ránézésre rezignált, kiábrándult hangulatát, amellyel harmincas éveikhez közeledve az életüket szemlélik – mind a múltjukra, mind a jövőre nézve. A két főszereplő a Baráti beszélgetések főhőseihez hasonlóan két nő, Alice és Eileen, akiknek nagy múltú és sok mindent megélt barátságába egymással váltott e-mailjeiken keresztül nyerhetünk betekintést. Az írónő egészen egyedi és újfajta nézőpontból közelíti meg a nők közötti szövetséget, és azt a valós vagy vélt támaszt, amit a másiknak nyújtanak vagy egymástól elvárnak. Barátságuk az egyetemi évekig nyúlik vissza, akkoriban Eileen volt kettejük közül a sikeresebbnek tekinthető – baráti kör, lehetőségekkel teli jövő, sikeres párkapcsolat, míg Alice egyetlen barátja Eileen volt, alkotói folyamatát is a magány jellemezte inkább, mintsem az öröm vagy a siker. A történet jelenében Alice egy idegösszeroppanáson túlesett, foglalkozását tekintve egyébként sikeres regényíró, aki Dublinból ideiglenesen vidékre költözik, Eileen pedig egy irodalmi folyóiratnál dolgozik, és éppen túlesett egy szakításon. Itt kapcsolódunk be mi, olvasóként, kettejük végérvényesen összefonódott életébe. Napjaik történéseit a 21. század politikai és közéleti történései szövik át hálóként, amik bármennyire is foglalkoztatják a szereplőket, és tűnik úgy, hogy befolyással bírnak életükre, valójában mindig csak ugródeszkát jelentenek saját életükhöz és gondolataikhoz, ahova újra és újra visszatalálnak. De minden témát érintve ez a jellemző, ami annyira megmosolyogtatóan emberi, hogy nem tudjuk magunkat kínosan érezni a kritikától, Eileen szavaival élve: „Mert amikor a világ erőforrásait kellett volna újra elosztani, (...) akkor mi a szexen és a barátságon rágódtunk. Mert túlságosan szeretjük, túlságosan érdekesnek találjuk egymást. Én pont ezt imádom az emberiségben, sőt pont ezért drukkolok, hogy ne haljunk ki – mert annyira eszünket vesztjük egymástól.” (109.)


A mű másik fő motívuma a szerelem, ugyanis egy Rooney-regény nem is lenne az igazi enélkül. Ez persze szintén nem lehet könnyű és magától értetődő, hiszen a felek sem könnyűek és magától értetődőek, hiába tűnik külső szemmel egyértelműnek vonzalmuk és összeillőségük, büszkeségük, elveik, elképzeléseik és vágyaik valahogy nem mutatnak számukra egyértelmű utat. A szerelem két férfi fellépésével jelenik meg Alice és Eileen életében, egymástól függetlenül: Felix, a raktárban dolgozó, elsőre és másodjára is nemtörődömnek és céltalannak tűnő Tinder-match, valamint Simon, a gyermekkori, jóképű szomszéd, aki a politikai életben eszmékért és erkölcsökért küzd, s nem látja munkájának fizikai eredményét – mégis sikeresebb, mint Felix, aki ebből a szempontból (is) éles ellentéte. Felix annak a kisvárosnak az őshonosa, ahová Alice költözik, Simon pedig Eileen kamaszkorától tartó szerelmének tárgya – ő volt az egyetlen, aki komolyan vette az idegesítő kishúg szerepében ragadt fiatal lányt.


Tökéletesen szimbolizálja a való életre is jellemző összetettséget az Alice és Eileen közötti barátság: egy órányira laknak egymástól, s mégsem keresi fel egyik sem a másikat, csak hosszú, oldalakon át tartó, filozófia eszmefuttatásokkal teletűzdelt leveleket írnak egymásnak, amiben hangot adnak sosem múló szeretetükről és tiszteletükről a másik felé, s mégis, nem szállnak vonatra, hogy ezek az eszmecserék élőben folyhassanak tovább. Valahogy így megy el mellettük az egész élet is. Véleményemet és írásomat némileg befolyásolta az, hogy 19 évesen olvasva hihetetlenül megérintett ez a történet, ugyanis mélységesen tudtam azonosulni a felnőtt látásmódjuk mögött meghúzódó fiatal énjükkel, ami régre visszanyúló barátságuk természetéből fakad: tele vagyunk ennyi idősen tervekkel és reményekkel, és azt hisszük, valami olyat tudunk, amitől más lesz a világ, vagy legalábbis annyira naivan felértékelve látjuk a bennünk rejlő potenciált, hogy meg se fordul a fejünkben annak a lehetősége, hogy talán ez mégsem így van, vagy legalábbis biztosan nem úgy fog alakulni, ahogy elképzeltük: ezt a könyv főszereplői is konstatálják, már a hátuk mögött tudva ezt az időszakot. Az életnek nekivágva arra számítunk, hogy sok-sok évünk van még mindenre, s ezért dédelgetjük az álmainkat, újabbakat és újabbakat találunk ki, ahogy kinyílik előttünk a világ. S közben – ahogy magunkat látjuk a történet főszereplőiben –, velünk és velük is telnek az évek; ráeszmélésük, hogy a terveik valóban csak tervek maradtak, és a megvalósításuk valahol egy előző életben ragadt, a mi ráeszmélésünk is. Eközben a mindennapokban arra sem találnak időt, hogy a legjobb barátnőjüket meglátogassák. A mű csúcspontja így az, mikor Eileen Simon kíséretében meglátogatja Alice-t, valamint ekkor Felix is megismerkedik velük: itt fut össze újra és elsőre fizikai térben is a sok különböző élet és érzelem.


Bármennyire is ellentmondásosnak tűnik a címmel kapcsolatban – a remény az, ami összetartja a történetet: nem a közös valóságismeret, a privilégiumokkal teli élet vagy a felgyülemlett konfliktusok mögött meghúzódó, egymáshoz való ragaszkodás, hanem a jó élet reménye. Sally Rooney valahogy a legkilátástalanabb helyzetekben mutatja meg azokat a gondolatokat, amik más történetekben klisének hatnának, de a keretrendszerben, amiben olvasóként a szereplőkkel mozgunk, felemelően hatnak. Szinte abban az eredeti bölcsességükben szemléljük őket, ami miatt közhellyé válhattak. Nem szájbarágósan ábrázol, hanem annyira részletesen, hogy mikor felnézünk a sok apró darabból, megdöbbentően ismerősnek hathat az elénk tartott tükörből visszanéző kép.


A könyv mindezek ellenére mégsem akar okítani, mint kiábrándult felnőtt a jövővel szemben nagy reményeket támasztó gyereket. Inkább egy hangsúly áthelyezéssel járó perspektívaváltásról ír, ami az élet legegyszerűbbnek tűnő értékeinek adja vissza a sokszori emlegetéstől lekopott értékét: életre szóló pár, anyaság, bátorságot igénylő, de képességekhez méltó állás. Rá kell döbbenünk, hogy a két főszereplő közötti minden filozófiai okfejtés mögött és irodalmi mélység alján ott van az ezekre irányuló vágy. Szerencsére mi, olvasók, még a nosztalgia tárgyát képező éveinkben vagyunk – a szép világban. A regény konklúziója általánosan nézve is megnyugtatóan egyszerű: nem is kell annyira messzire mennünk se fizikailag, se szellemileg a szép világért folytatott keresésünkben. Néha elég annyi, ha eljönnek meglátogatni azok, akiket szeretünk.























Tomcsányi Sára vagyok, 2002-ben születtem Budapesten. Időm nagy részében legszívesebben egy Jane Austen-i univerzumban lennék, bálokon táncolnék megjegyezhetetlennek tűnő táncokat, vagy hosszú ruhában járnám a kíméletlen angol tájat. Egyébként másodéves hallgató vagyok a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, esztétikát tanulok, valamint a magyar minor bolondítja meg a hétköznapjaimat. Számomra a boldogságot a listaírás, az Újholdasok, a csípős tészták és a hársak alatti, barátokkal teli asztal jelentik.


0 comments

Recent Posts

See All