Bodoni Csenge

Az utolsó zsemle



Minden évben a nyarat várom, hogy kevésbé fázzak végre. Idén volt ez először másként. Most csak azt akartam, hogy vége legyen. Talán mindennek.

Március volt. Akkor éreztem először, hogy valami megváltozott. Az utcán jártam, a nap ugyanúgy sütött. Mégis más lett a levegő. Elátkozott.


Az emberek többsége most sem szentelt rám különösebb figyelmet. Néhányan undorodva elfordultak tőlem, vagy befogták az orrukat. Mintha bármivel is különbek lettek volna.

A Szabadság hídon ülve figyeltem a szürkületet, az alakok a szokásosnál gyorsabban sétáltak. Néhányan kendőt tartottak az arcuk elé. Furcsálltam, de nem volt kedvem ezen gondolkodni. Mennem kellett.


A szokásos időben értem vissza az aluljáróba. Leültem a ruhákból összerakott fekhelyemre, a lábamat magam alá húztam. Vártam.

A szemem néha a lépcsőre függesztettem, de tudtam, hogy ő akkor is észrevesz, ha nem nézek rá. Ő volt az egyetlen, aki észrevett.

Fiatal volt és életvidám. Az egyetlen barátom, mégsem tudtam a nevét.

Sokáig csak egy mosollyal ajándékozott meg, ő volt az egyetlen, aki észrevett.

Nem félt.


Minden nap ugyanakkor érkezett. Leszökdelt a lépcsőn, és egyből futott is tovább a metró felé.

Majd egyik nap megállt. Egy zsemlét tett az ölembe. Nem várta meg, hogy megköszönjem, egyből tovább haladt.

Aztán, ahogy telt az idő, egyre hosszabb ideig maradt. Mindig csak pár percet. Sosem beszélt, csak egyszer hallottam a hangját, amikor elmondta, nem állhat szóba idegenekkel. Ez tanította az anyukája.

De meghallgatott, és ez éppen elég volt.


Végül eljött a nap, amikor hiába vártam. Nem jött többé.

És ahogy ő eltűnt, tűnt el vele együtt az élet is az utcáról.


Beköszöntött az április. Én még mindig vártam őt, de ekkor már tudtam, hogy felesleges. Nem léphetett az utcára.

Mindig azt hittem, hogy magányos voltam, de csak ekkor tudtam meg igazán, mit is jelent ez a szó. Nem volt többé kihez szólnom. Az egyetlen állandó dologgá az éhség vált. Erősebben éreztem, mint korábban bármikor.


Már nem dobtak felém kaját.

Az idő egyre melegebbé vált, így kevésbé fáztam. Ám hiába jártam az utcákat, sehol sem találtam élelmet. A szemetesek üresen álltak.

Naponta kerültek ki újabb, és újabb plakátok. „Maradj otthon” - írták.


Háború volt, de ránk nem gondoltak. Mégis hova mehetnék?

Mardosott az éhség. Mégis csak a kislányra gondoltam, és az utolsó zsemlére, amit nekem adott. Nem becsültem meg eléggé.


Már csak abból állapítottam meg az idő múlását, hogy egyre jobban lötyögtek rajtam a ruháim. Többé nem érdekelt milyen nap van. A naplementét se néztem már. Néha egy kezemen meg tudtam számolni, hány emberrel találkoztam. Pedig jobban siettek, mint előtte bármikor. Már nem a szagom elől futottak. Menekültek valami elől, amit mégcsak nem is láthattak. Ami talán ott sem volt, csak a félelem maradt.


Beköszöntött a nyár, mire kezdett visszatérni a zsongás. Emberek lepték el az utcát, engem meg a remény, hogy újra láthatom. Teltek a napok, de nem jött. De boldog voltam, mert tudtam, hogy már csak idő kérdése. Bíztam benne. Úgyis meglátogat majd.

Ám hiába volt már június, az idő egyre szürkébb színt öltött. Az eső folyamatosan esett. Egyre jobban fáztam. Nem volt már egy száraz ruhám sem. Az ágyamra is csepegett a víz.

Minden éjjel dideregve aludtam. Képtelen voltam annyira összekuporodni, hogy melegen tartsam magam.


Egy álom keltett. Az összegyűlt eső a lábamat simogatta. Mintha pocsolyában ültem volna.

Felültem, tudtam, hogy úgyse alszom már. Alig köszöntött be az éjjel. A falhoz húzódtam. Hallgattam a víz szelíd csobogását. Egy vékony patak folydogált le a lépcsőn, ahol anno a barátom járt. Majd egyre szélesedett, mígnem folyóvá vált.


Rémülten pattantam fel, hirtelen nem tudtam mihez is kapjak. Végül mindent hátrahagyva futottam el.

Fentről figyeltem, ahogy elmosott mindent a víz.

„Maradj otthon” - visszhangzott a fejemben. És már nem volt min álomra hajtanom a fejem.


Tocsogott a cipőm minden egyes lépésnél, ahogy a híd felé tartottam. Nyakamba megállás nélkül ömlött a víz. A szél is az arcomba csapta.

De mégis hová mehettem volna?

Akár egy szellemváros, úgy érződött az utca. Üres volt. Nem volt kihez szólnom.

Lassú léptekkel haladtam. Megfontoltam kerülgettem a járdára hullott szemetet. Néha egy zacskóba kapott a szél, és távolabb lendítette.


A buszmegálló alatt ázott újságok hevertek. Felkaptam egyet, és magamhoz öleltem. Rég nem olvastam már.


A hídról a Duna hevesen áramló vizét nézem. Mindkét partot csapkodják a hullámok. Remegek, de már nem a hidegtől. Az újság mellettem fekszik. Rátámaszkodok, nehogy elvigye a szél. De közben azt kívánom, bár sose láttam volna.

Megvan a legfiatalabb áldozat, írja apró betűkkel. Mellette a barátom arca. Már tudom a nevét.



















„Amíg élek, jól élek” – mondta mindig a nagyapám, és próbálom én is ehhez tartani magam. Megragadok minden egyes pillanatot, és remélem az írásaim által sikerül tovább adnom őket.

0 comments

Recent Posts

See All

Éva

Kollázsok6.jpg
arrow&v