Micsinai Dominik

„Énnekem nincs, aki írjon”

(Gabriel García Márquez: Az ezredes úrnak nincs, aki írjon, Magvető, 2018)



Gabriel García Márquez a valóságábrázolás mestere. Korai, mikrotörténet-jellegű kisregényében pedig úgy mutatja be a szegény emberek kiszolgáltatottságát, hogy az egyszerre fájdalmas és gyönyörű.


A választott téma egyszerűnek tűnő, de mégis egyedi. A mű egy öreg ezredesről szól, aki súlyos asztmában szenvedő feleségével él egy névtelen kolumbiai faluban. Tizenöt éve minden pénteken kimegy a kikötőbe, várja a nyugdíj-megállapításról szóló levelet. Otthonukat egy kakassal és a nélkülözéssel osztják meg. A regény témájának különlegességét fokozza az, hogy idősek a nincstelenség alanyai, amely nem túl gyakori jellemzője a szegénységábrázolásnak.


A mű mikrotörténet-jellege abból fakad, hogy történeti-társadalmi kontextusban mutatkozik meg a világ egy pontja, amelyet a szerző alkotott meg. A semmi közepén lévő falu a polgárháború következményeit viseli több mint 50 év távlatából is. A szerző egy körüljárható kisebb egységre lokalizálja regényének tárgyát – egy településre, azon belül emberre –, és a nélkülözés kontextusába helyezi azt. Felforgató, nagy polgárháború már nincs, csupán az illegális lapokban és az emberek életét érintő korlátozásokban maradt meg emléke. Az összeütközés harcosai eltűnőben vannak. Korkép rajzolódik ki a műben: a háború utáni helyzetet ábrázolja egy jelentőségében összezsugorodott alakon keresztül.


A Száz év magány felől olvasva ismerős lehet Aureliano Buendía figurája. Az ezredes úrnak nincs, aki írjon korábban keletkezett regény, de a konzervatívok és liberálisok közötti polgárháború után játszódik. A kisregény ezredese Aureliano oldalán harcolt, így az ő alakja jelenik meg több helyen, mint a szilárd jellem, akivel egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben érdemes példálózni. Ahogyan az ezredes reménységét egy régóta késő, talán soha meg nem érkező levélbe teszi, úgy emlegeti nosztalgiával Aureliano Buendiát, mint a letűnt, dicső kor hősét.


Műfaji szempontból két lehetőség közül választhatunk. Vagy kisregényről van szó, vagy egy hosszú novelláról. Előbbinek a terjedelem és az elbeszélt idő ad hitelt, utóbbinak pedig az, hogy egyetlen fordulat köré épül, illetve nem várt módon végződik. A mű befejezése kapcsán csattanóról kevéssé beszélhetünk, illetve a reális idejét tekintve inkább kisregényként hivatkozom a műre.


Az ezredes monotóniában éli hétköznapjait, amely egyhangúságnak jelképe a levél. Minden hét középpontja a pénteki nap, amikor levelekkel köt ki a hajó. Előtte a várakozás, utána a csalódottság érzése a meghatározó. A történések mozgatója pedig a remény, mely áthelyeződik a levélbe. A talán soha meg nem érkező küldemény működteti a monotóniát, így a levél egyszerre az egyhangúság, a remény és a szegénység jelképévé, valamint a beletörődés megállítójává válik – tehát mindenné, ami meghatározza az ezredes életét. Annak ellenére, hogy nélkülözésének oka a pénzhiány, mégsem aköré épül a regény cselekménye. Ugyan érezni benne pénz utáni örökös kutatást, a monotónia válik hangsúlyosabbá. Ez tapasztalható az otthon tartott kakas jelképszerűségében is. A viadalra nevelt állat ugyan vagyonszerzési lehetőség a házaspár számára, de több problémát okoz etetése, illetve az, hogy az ezredes hol eladná, hol pedig magánál tartaná, mint reményének másik megtestesítőjét.


A valóság finom mozzanatokban mutatkozik meg a regényben. A kezdőképben az idős ezredes kávét készít, ahhoz azonban az utolsó porszemeket kaparja ki a dobozból, így csupán egy adagnyi jut, amit feleségének ad. Ebben a jelenetben a házaspár nélkülözése érzékletesen jelenik meg, amely által megteremtődik a mű hangulata. „Az egész asszony más se volt, csak néhány fehér porc egy meggörbült és merev hátgerincen” (6.) – mutatja be a feleséget a narrátor. „A légzési zavarok arra kényszerítették, hogy állító hangsúllyal kérdezzen” – folytatódik a leírás, amely tovább fokozza a képet megtört asszonyról. Nem direkt módon közli, hanem kibogozandó kifejezésrendszerben ábrázolja. A narrátor megnyilvánulásaiban ilyen, és ezen két képhez hasonló, jól megalkotott atmoszférateremtő eljárások jelennek meg a reális világ rekonstruálására. A teremtett atmoszféra pedig ránehezedik a szereplőkre, és a befogadás által az olvasóra is.


Állóképszerű jeleneteken keresztül mutatkozik meg az ezredes és feleségének kapcsolata, amelyek csodálatos és keserű pillanatokat örökítenek meg. Vitás helyzetek nem születnek, finom gesztusokkal kommunikálnak. Amennyire erejük engedi, odafigyelnek egymásra. A pár ellenpontjaként pozicionálódik a regényben megjelenő másik házaspár, don Sabas és felesége. Don Sabas az ezredes egykori párttársa, aki köpönyegforgatóként végül meggazdagodott, az ezredes olykor pedig anyagi segítséget remél tőle kakasáért és tárgyaiért. A gazdag férfi folyamatosan vitatkozik feleségével, kapcsolatuk távol áll az ezredesék harmóniájától. Don Sabas és neje karaktervonásaiban is ellentétei a mű két fő alakjának. Míg az ezredes felesége „csak néhány fehér porc” és légzési nehézségei miatt nem tud megfelelően kommunikálni, addig don Sabas felesége „testes nő volt, magasabb az uránál, felső ajkán pihés anyajegy. Beszédje a ventilátor zümmögéséhez hasonlított.” (47.) A két nő habitusában és életkörülményeiben is más: előbbi szűkszavú és visszafogott, akit férje ápol, illetve partnerként kezel, utóbbi beszédes és szeszélyes, akit ura semmibe vesz, nem mellesleg irányít: „Fogd be már a szád, legalább egy percre – parancsolt rá a feleségére. Az asszony valóban a szája elé tette a kezét.” (48.)


Babonás, hierarchikus felépítésű, egyszerű falusi környezetben él az ezredes. Mióta véget ért a polgárháború, a férfi szerepét vesztve lesüllyedt az egyszerű emberek közé. Mivel a liberálisok veszítettek, az ezredes helyzete bizonytalanná vált, már nem volt szükség rá. Idővel társai is meghaltak, vagy fordítva egyet köpönyegükön a konzervatív rendszer kiszolgálói lettek, amely számukra gazdagságot hozott. A magára maradt ezredes így kénytelen volt egyre inkább tétlen maradni, elcsendesedni, kényszerű beilleszkedésben élni a faluban, a nyugdíjígéretnek alárendelve várni a kilátástalanság végét. Ugyan tisztelik az ezredest a helybéliek, mindenki saját boldogulásával van elfoglalva, így a gesztusokon túl nem jut előkelőbb pozícióba a településen. Kialakult helyzete miatt környezetének hatása erősödik fel, ilyenek a falusiak hiedelmei, a baljóslatú előjelek, a mozdulatlan létezés. Az ezredes folyamatosan rossz előjelnek tekinti az október közeledtét a tél közeledte és a bajok megszaporodása miatt, illetve azért, mert a polgárháború végére pontot tevő neerlandiai szerződést októberben írták alá évtizedekkel korábban. Hatások összessége alakítja át az ezredest azzá, aki a papírlapokon visszaköszön.


Elhatározás váltja ki a fordulatot a monotóniában és mozdulatlanságban: minden addigit megelégelve bejelenti ügyvédjének az ezredes, hogy belefáradt az örökös szívességkérésbe, megpróbálja megsürgetni nyugdíjának ügyét más módon. Felesége is aktívabbá válik. Erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy megtörjék a kilátástalan egyhangúságot, a nincstelenséget. A szegénységnek véget vetni azonban nem ilyen egyszerű, terveik legfeljebb félsikereket hoznak. Törekvéseik meghiúsulása az ezredes jellemében változást hoz, átalakulása egyetlen kifejezésbe sűrűsödik össze a mű legvégén. Az addig vulgáris szóhasználatot kerülő ember trágár felkiáltása jelzi, hogy elszántsága tetőfokára ér. A kakasba vetett hite megszilárdult, mindenáron ki akar törni a helyzetéből.


A regény humora finom mozzanatokban jelenik meg, ami ugyanolyan keserű, mint a környezet, amelyben elhangzik. Az ezredes próbálja viccesen megjegyezni pénteki sikertelen körútjai után, hogy nincs, aki írjon neki. Az orvos szokásos heti látogatásakor elhangzó párbeszédben az asszony és a doktor közötti „tréfás” megjegyzések a halál témakörében születnek. Valódi humor az, ami a regényben elhangzik, csupán a nincstelenek mércéjével mérve.


A szegénységábrázolás márquezi módja minden mozzanatában megérintheti az olvasót. Kettős fénytörésbe kerül általa az ezredes szájából elhangzó mondat, miszerint „az élet a legjobb dolog, amit valaha is kitaláltak.” (50.) A kisregény fájdalmas realitással és a vele összeköttetésben álló nagyszerű állóképekkel nyújt katartikus esztétikai élményt.
























Micsinai Dominik vagyok, harmadéves magyar-történelem tanárszakos egyetemista. Ez magával hozza, hogy képtelen vagyok a művekben nem meglátni annak taníthatóságát. A kedvenc színem a kék, néha a zöld. Az életemben is ilyen határozottan tudok dönteni, bár a csillagjegyem szerint precíz, pontos embernek kellene lennem.

0 comments

Recent Posts

See All
nincs 89.png