Kovács Attila György

Nagytotál

A lány elköszön, semmi különös, sziasztok vagy valami ilyesmi, később már senki sem emlékszik rá. A lányra sem és az elköszönésére sem. Szabó kikíséri, tizenegy körül lehetett, mondja a rendőröknek, de ebben nem biztos, lehet, hogy már éjfél után volt. Sajnálkozva széttárja a karját, kissé kínosan érzi magát, hogy nem tudja. Senki sem nézte az órát, nyögi ki, a rendőr a homlokát ráncolja. Nem mondja, de látszik rajta, azt gondolja, hogy ezt Szabónak tudnia kellene, pontosan emlékeznie kellene, hogy mikor ment el a lány a buliból. Szabó legszívesebben azt mondaná, hogy a lány teljesen érdektelen volt, azt sem tudja kivel jött, kinek volt a barátja vagy a barátnője, nem tudja mit csinált, ivott-e valamit, beszélgetett-e valakivel, nem emlékszik rá, hogy látta volna bárhol a lakásban, pedig biztosan látta, csak nem tűnt fel, egyszerűen ott volt, de ottléte csak távozásakor vált érzékelhetővé. Valamelyest. A lány, ahogy elmegy, hátulról látja, csak egy alak úgy általában, bárki lehet, bárki alakja. Ennyi volt a lány. De ezt azért mégsem mondhatja, mert a lányt a halála egyszeriben jelentőssé és fontossá teszi, olyan valakivé, akiről tudni kell, hogy pontosan mikor jött, mikor ment, kivel érkezett, mit csinált, ivott-e, ha igen, mennyit és mit. Fogyasztott-e tömény szeszesitalt, kérdezi a rendőr. Szabó a vállát rángatja, mindenki mindenféle italt hozott a buliba, volt pálinka, vodka, whisky, Tátratea is, de az csak egy üveggel. Igen, nem, lehet. Kezdi idegesíteni a rendőr, aki szembesíti azzal, hogy semmit sem tud a halott lányról, és ezzel, legalábbis úgy érzi, felelőssé teszi őt a halálában. Ekkor, a beszélgetés – kihallgatás, vallatás – ezen pontján kiderül majd az is, fogalma sincs, hogy hívták a lányt. Hogy tényleg nem tud róla semmit. A rendőr a társára néz, elhúzza a száját. Hátat fordítanak, nem köszönnek. Szabó megvárja, míg eltűnnek a lépcsőfordulóban, becsukja az ajtót, a lakásban minden úgy van, ahogy hagyták, üvegek, felgyűrt szőnyeg, mosatlan tányérok, észrevesz egy csikket az ablakpárkányon, valamelyik hülye rágyújtott, pedig mondta nekik, hogy azt ne. Végigjárja a lakást, próbálja kitalálni, hogy hol lehetett, mit csinálhatott a lány. A nyomait keresi az italfoltokban, a mosogatóba zsúfolt edényeken, a túlcsordult szemetesben. Mintha bármit is jelentene, ha találna valamit. Persze nem talál semmit. Visszamegy a nappaliba, körülnéz. Egyedül van, nem szeret egyedül lenni. Felvesz a padlóról egy poharat, álldogál vele, megszagolja, mi lehetett benne, eszébe jut, talán a lány ivott belőle. A pohárnak semmilyen szaga nincs, megforgatja, vizsgálja, de nincs rajta folt vagy az alján beszáradt maradék, tiszta. Kimegy a konyhába, vizet tölt bele, iszik. Fáradt, az utolsó vendég hajnalban ment el, alig aludt néhány órát, felverték a rendőrök. A poharat elöblíti, megtörli, visszateszi a konyhaszekrénybe. Nem kérdezte meg a rendőröket, hogy honnan tudják, hogy itt járt a lány, ebben a buliban. Hogy honnan veszik ezt az egészet, miből következtetnek rá, mitől olyan biztosak benne. Bosszantja, hogy nem kérdezett rá. Lehet, hogy a lány nem is ebben a buliban volt, gondolja. Talán aki itt volt nála, akire ő nem emlékszik, az egy másik lány, akinek nincs köze az egészhez, és most otthon pihen, mit sem tudva arról, hogy halottnak hiszik, hogy miatta nyaggatják Szabót, aki megint csak nem tud semmit, csak álldogál bambán a konyhaszekrény előtt, és olyan, mintha a fejét vattába csomagolták volna. Pakolászni kezd. Összegyűjti a poharakat, szemeteszacskóba gyűri az elhasznált szalvétákat, a szendvicsmaradékokról leszedi a használható szalámit, szortírozza az üvegeket. Előveszi a porszívót, körbemegy, a szőnyeget kétszer is kiporszívózza, utána felmos. Eszik pár falatot, közben ráír Barabásra. Nem jössz át? Látja, hogy négy órája volt elérhető, de azért nézi egy darabig a kijelzőt, hátha az üzenet mellett a pipa átvált profilképre. Biztos alszik még. Szabó is ledől a díványra, becsukja a szemét, de nem tud elaludni, csak fekszik, gondolkodik.

Pataki pont interjúban van, amikor hívja a barátnője. Elfelejti lenémítani a telefont, a felvételen tisztán hallatszik, ahogy Rammstein üvölt bele a beszélgetésbe, mein Herz brennt, újra kell venni az egészet. Dolgozom, mondja idegesen, majd hívlak, meg sem várja a választ, kinyomja. Egy óra múlva csörgeti, hogy mi annyira fontos. A barátnője kérdezi, hogy mit tud, mert azt hallotta, hogy meghalt egy lány a városban tegnap este, baleset, gyilkosság, öngyilkosság, valami ilyesmi, és nagyon meg van ijedve, hogy a Bondár Zsani az, mert nem tudja elérni. Megpróbálja kitalálni, kiről beszél a barátnője, nem mer rákérdezni, mert akkor megkapja, hogy te sohasem figyelsz rám. Hümmög, hagyja, hogy a barátnője csak mondja. Annyit sikerül összeraknia, hogy a Bondár Zsani a barátnője osztálytársa volt vagy valamelyik osztálytársának a testvére, akivel egyszer talán találkoztak egy koncerten, de az is lehet, hogy a városházi esték előadásán, ahol jegyszedő volt, vagy ő szerezte a jegyet. A lényeg, hogy nem közeli ismerős, de annyira azért mégis, hogy a barátnője szipogjon, mikor mondja, hogy annyira fél, hogy meghalt. Pataki eltarja a fülétől a telefont, néha hümmög meg bólogat, bár azt a barátnője úgysem látja. Egy forgatás közepén vannak, még hiányzik a riportba egy megszólaló, és fogalma sincs, honnan akassza le, mert a szerkesztő olyan hülye témát kért, hogy ember nincs, aki nyilatkozik, de hiába mondja annak a faszfejnek, szóval a barátnője baja még véletlenül sem hiányzik neki, jó lenne, ha békén hagyná, majd este megbeszélik, mondaná.

Honnan tudod, hogy meghalt egy lány, kérdezi ehelyett. A Face-en volt fent. Lehet, hogy kamu az egész. Nem tudod megkérdezni? Nem, vágná rá, de nem meri. Most olyan hülye helyzetben vannak a barátnőjével, nem is tudja, hogy mi van, hogy akkor még együtt vagy külön vagy a kettő között. Nem mer megkockáztatni egy esetleges veszekedést, mert attól fél, kiderül, hogy akkor hol is tartanak ők ketten, hogy az elmúlt három év mi volt. Lehet, hogy semmi. Rácsörgök majd a rendőrségi sajtósra, hogy mit tud, majd hívlak. Jó, mondja a barátnője, végül is annyira nem fontos, ha dolgod van, ráér este. Baszd meg, mondja Pataki, de már csak miután kinyomta a telefont. Bámulja a készüléket, a bal széle fent meg van repedve, leejtette valamelyik nap, pont a sarkán koppant, pókhálosan berepedt, pedig van rajta üvegfólia. Semmit se ér. Takács, az operatőr odamegy hozzá, kérdi, ki telefonált. A kamerát már elpakolta, most vár, hogy a Pataki mit intéz, hová mennek tovább. A barátnőm volt, lehet meghalt egy ismerősünk, baleset, gyilkosság vagy ilyesmi. Forgatjuk, kérdi Takács. Még nem tudom, az se biztos, hogy meghalt, a Face-en látta, lehet, hogy fake. A másikat így már nem érdekli, odébb sétál.

Pataki gondolkodik, mit csináljon, hogy felhívja-e a rendőrségi sajtóst vagy se, mert a múltkor beszólt neki, és azóta nincsenek jóban, úgyse mondana semmit, csak elküldené a francba. De ha nem beszél vele, az kiderülhet, megtudhatja a barátnője, és akkor meg ő küldené el a francba. Persze mindegy, mert úgyse fogja elhinni neki, hogy utánajárt az ügynek. Meg se kérdezted, mondja majd este a barátnője. De megkérdeztem, mondja Pataki, és elkezd magyarázkodni, hogy a rendőrségi sajtós fúj rá, mert a múltkor beszólt neki, és ott tesz be, ahol tud, és különben is egy kis pöcs, de a barátnőjén látja, hogy nem hiszi el. Aztán azt találja mondani, hogy különben is, a barátnője csak felfúj mindent, és olyan idétlen ismerősei vannak, akik nem is törődnek vele, mint az a, és itt megakad, mert elfelejtette a nevet, és a barátnője csak néz, aztán meg elkezd bőgni, és mikor meg akarja fogni a vállát, akkor elrántja magát, hogy hagyjál, és Pataki nem tudja, mit kellene csinálnia. Kimegy a konyhába, iszik egy pohár vizet, ajtócsapódást hall, de nem a bejáratiét, hanem a szobáét. Azon gondolkodik, hogy hol fog aludni, mert a barátnője mellé így nem akar befeküdni, de a garzon egyszobás, konyha, fürdő vécével, rövid folyósó meg a háló, ami dolgozó meg nappali is egyben. Lefeküdhetne a fürdőkádba, végülis az nem olyan kényelmetlen, párnának a feje alá tesz egy törülközőt. A garzon huszonöt négyzetméter. Jó szorosan leszünk, bújt hozzá a barátnője, mikor beköltöztek, megpróbálták végigkefélni az összes helyiséget, de a konyhában Pataki feladta. Most először érzi majd, hogy a lakás szűk, hogy tényleg szorosan vannak. Hallja a barátnője szuszogását a falon keresztül, és nem mer megmozdulni, mert tudja, hogy a másik is hallja. Eszébe jut, hogy még néhány nap, és szakítanak. Összepakolja a holmiját, mikor a barátnője dolgozik, a lakáskulcsot a postaládába dobja, és akkor tényleg nem lesz hol aludnia. Töpreng, hogy kihez mehetne, de nincs senki, akire számíthatna, egyedül Takács. Ez szomorú, gondolja majd, de igazából nincs benne érzelem. Egyre gyorsabban forgatja a telefont, a kijelző síkos lesz, kicsúszik a kezéből, utána kap, nem ejti el.

Takács az autónak támaszkodik, Patakit nézi, aki a telefonját forgatja. Le fogja ejteni, gondolja, a múltkor is elejtette, pont ugyanez volt, forgatta az ujjai között elbambulva, aztán kicsúszott a kezéből, a kijelző berepedt, de azért még működik. Mondta neki, hogy cserélje le, de a másik a fejét rázta, hogy jó az még. Irigyli a hosszú, vékony ujjait, kecses kéz, ezt gondolja, néha úgy megsimogatná, neki olyan tömzsi keze van. Járkálni kezd, kéne már valami akció, eddig csak interjúztak, unja magát, pedig Patakival nem szokta. Két éve vannak így párban, mióta a másik bekerült a tévéhez. Takács ül az asztalnál az új kamerájával, egészen könnyű kis kamera, elöl hosszan kinyúló objektívvel, kicsit fejnehéz, állapítja meg magában. A gyári aksit kicseréli a tartalékra, az nagyobb, nehezebb, így már jobb. Próbálgatja a kamerát, élesít, zoomol, svenkel, és akkor a keresőben váratlanul megjelenik a Pataki, berobban a képbe, baleset baszd meg, gyere, kiabálja, és rohan ki a szerkesztőségi szobából. Takács utána. Hamarabb érnek a helyszínre, mint a rendőrök. Két hulla egy kocsiban, a sofőrt az árok szélén a mentősök élesztik. Pataki leparkol mellettük, Takács kiugrik az új kamerájával, kurva jó kamera, úgy passzol hozzá, mintha belőle nőne ki, letérdel, előtérben az újraélesztés, háttérben az összetört autó, benne a holttestek. Arra gondol, hogy még sosem került ilyen közel hozzá a valóság, hogy minden, amit eddig felvett, lényegtelen, semmitmondó sajtótájékoztatók, kordonnal körülvett helyszínek, ahol épp azt takarták el, ami fontos, de ez itt előtte maga az élet, amit képpé formálhat, megragadhatja, és rögzítheti. A keresőhöz tapad, a környezet jól behatárolt kétdimenziós térré szűkül, csak élesség van, képkivágás, beállítások, optikai szögek. A fény, ahogy beesik, furcsa csillogásba fogja a kamera előtt folyó történést, a mentősök ütemes mozgását, a testet, ahogy összerándul a defibrillátor áramütésére. A háttérben a holttestek remegni látszanak a hőségben. Pocíziót vált, Pataki megy utána az állvánnyal. Ezt is szereti benne, hogy nem olyan fasz, mint a többi riporter, akik csak beállnak az árnyékba, meg jópofiznak a rendőrségi sajtóssal, nem foglalkoznak az operatőrrel. Ez meg viszi utána az állványt. Leguggol Takács mellé, megtámasztja, hogy stabil legyen, ne mozogjon be. Megjönnek a rendőrök, és elzavarják őket, takarodjanak a helyszínről, Pataki meg üvöltözik, hogy joguk van forgatni, őket nem küldhetik el, és ne akadályozd, baszd meg a kollégámat a munkájában, mondja a rendőrségi sajtósnak, és ott baszdmegolják egymást. Takács meg felvesz mindent, a keresőhöz tapad, mereven áll, a válla már görcsöl, ahogy mozdulatlan tartja a kamerát. Totálba fogja Patakit, rázoomol a szájára, bele a torkába, a fejlámpát is bekapcsolná, de a kocsiban hagyta.

A rendőrök kordont húznak a baleset köré, nem engedik őket tovább forgatni. Takács leengedi a kamerát, hogy akkor ennyi volt, de a másik megragadja, húzza magával, be az árokszéli kukoricásba, töri előtte, ő meg megy utána, ilyen kollégája még nem volt, hirtelen megérzi, hogy ez az ő embere, a lelki társa, hogy egész eddigi életében rá várt, és többet már nem fog mással dolgozni, csak vele. Az árokba borult autó mögött érnek ki a kukoricásból, átellenben a rendőrök, a hullák másik szögből látszanak, így sokkal drámaibb. Vegyél fel mindent, mondja Pataki, aztán átüvölt a sajtósnak, hogy na, innen küldjél el, ha tudsz, baszd meg. A fickó remeg az idegtől, de nem tud mit csinálni, a kukoricásból már nem küldheti el őket. Ezt úgyse adhatjátok le, kiabálja, mire Pataki beint.

Takács felvesz mindent. Szuperplánokba rendezi az apró részleteket, premierplánokat csinál a holttestekről és a helyszínelőkről. Végigmegy az összes beállításon: kisszekond, tágszekond, amerikai, kistotál, nagytotál. Hosszú snittek, szinte semmi kameramozgás. A kamera nem mozdul, ezt megtanulta az operatőr-tanfolyamon, csak rögzíti az akciót. A végén még beljebb csörtet a kukoricásba, egészen messze megy a történéstől, és csinál egy hiperplánt. A táj kitágul, elnyel mindet, az ég van, az imbolygó kukoricaszárak, a műút távoli betonszalagja. Az alakok eltűnnek, lényegtelenné válnak, de ő tudja, hogy ott vannak, a kép mélyén, a középpontban.

Ezt leadhatjuk a híradóban, kérdezi utána Patakit. Á, nem, mondja a másik. Azokat a snitteket használd, ahol nem látszanak a holttestek, és arcok se legyenek, a roncs is messziről. De akkor minek mondtad, hogy vegyek fel mindent? Csak ki akartam baszni a sajtóssal, mondja a másik vigyorogva. Azért jó volt, nem? Takács nem akarja bevallani Patakinak, hogy jó volt, inkább hallgat. Majdnem fél órát forgattam, mi legyen az anyaggal, kérdezi már a szerkesztőségben. Pataki megvonja a vállát. Töröld le, vagy csinálj vele, amit akarsz. Nem törli le, elmenti magának az egészet, újra és újra összevágja, mindig más történetet rak össze belőle. Zenét is rak alá, mint egy klip. Néha arra gondol, megmutatja Patakinak, de nem meri. Fél, hogy kinevetné. Pataki néha nagyon hülye tud lenni.

Odasétál a társa elé, a másik ránéz, abbahagyja a telefonpörgetést. Felhívom a rendőrségi sajtóst, mondja. Takács bólint, reméli, hogy a Pataki ismerőse meghalt, és lesz mit forgatniuk. Egy helyszínt képzel maga elé, a rendőrautó szirénája némán villog, a holttest letakarva, a helyszínelők elmélyülten dolgoznak körülötte, távolabb a halottszállítók beszélgetnek, az egyikük hevesen gesztikulál. Minden mozgásban van a hulla körül. Hosszú snittekkel dolgozik, ráérősen. Néha pozíciót vált, és ilyenkor a holttest átalakul, más formát vesz fel, újabb és újabb jelentést adva a körülötte zajló eseményeknek. Takács most enyhe szelet képzel, ami megmozgatja a testet takaró műanyag ponyvát, megszüntetve ezzel a középpont mozdulatlanságát. A szél felkapja a ponyva sarkát, előtűnik egy láb. Ráközelít. A háttérben elmosódottan látszik, ahogy a helyszínelők járkálnak, cipők és nadrágszárak lebegnek homályosan az élességét vesztett aszfalt fölött. Igazít a képen, beállítja az aranymetszést. Elidőz a lábon. Azt képzeli, hogy szép. A bokacsont íve a lábfej domborulatába olvad, a második lábujj kissé hosszabb, mint a többi. Görög lábfej, úgy hívják az ilyet. A talp boltozata magas, a méretet harmincnyolcasnak tippeli. Az ő lába is ilyen, csak a boltozat nem ennyire nagy, van egy kis bokasüllyedése. Jó kép, ahogy elképzeli, ezzel lehetne kezdeni az anyagot, gondolja. Mozdulatlanná dermed, kissé előrehajol, mintha kamera lenne a vállán, nem akarja elveszíteni a képet.

Nem mond már baszd meg, hogy nem tudsz semmit, Pataki nem akar, de kiabál. A rendőrségi sajtós csak hümmög a telefonba. Értsd már meg, hogy nem vagyok bent, az ügyelet meg nem szólt semmiről, öngyilkosságot meg egyébként sem adunk ki, tudod jól, mondja a sajtós, különben meg halkabban. De ha gyilkosság vagy halálos baleset, akkor szóltak volna, nem, fogja vissza magát Pataki, közben a barátnőjére gondol, hogy ez miatta van. Most mit erőlködsz, ha hajnalban történt, akkor úgyse tudtok már mit felvenni. Hallani, ahogy a sajtós csámcsog. Majd megkapjátok holnap a heti összefoglalót, abba benne lesz, ha volt ilyen. Kivéve, ha öngyilkosság. Pataki sóhajt, tudom, azt nem adjátok ki, de lehet ismerősről van szó, fent van a Face-en, de senki nem tud semmit. Vár egy kicsit, de a másik nem reagál. Nem fogom neked az ügyeletet nyaggatni minden hülyeséged miatt, mondja kicsivel később a rendőrségi sajtós. A nekedet megnyomja. Most ezt a múltkori miatt csinálod? A másik nem válaszol, Pataki harapást meg nyeldeklést hall, most már biztos, hogy eszik. Van még valami, kérdezi a sajtós, de a hangján érződik, nem érdekli. Pataki kinyomja a telefont, zsebre vágja, Takácsra néz, aki furcsa pózban áll a kocsi mellett. Menjünk, mondja, az operatőr összerezzen. Hová? Pataki megvonja a vállát, kell még egy megszólaló ahhoz a hülye riporthoz. Akkor a másikat nem csináljuk? Nincs másik. Takács csalódott, pedig úgy elképzelte, olyan jó anyag lett volna.

Szabó elaludhatott, mert Barabás üzenetét negyvenhét perc után veszi észre, és már megint nincs fent a Messengeren. Most nem tudok átmenni, csak ennyit írt. Mi a fenét csinálhat, gondolkodik. Fáj a feje. Ha így bealszik napközben, akkor mindig ez van, meg másnapos is kicsit, de azt inkább a gyomrában érzi. Felmegy a Face-re, még senki sem posztolt semmit a buliról, olyan, mintha nem is lett volna. Rosszul esik neki, megsértődik. Itt több buli nem lesz, gondolja.

1969-ben születtem. Békéscsabán élek. Jelenleg könyvtáros vagyok. Idilli állapot. Három éve írok, a miértre még keresem a választ.