Pintér Laura

Terepszín színház

Ricsaj. Nevetés. Evés.

Semmi nem utal arra, hogy perceken belül elrugaszkodunk a valóságtól. Sem a hétágra sütő nap, sem a csip-csup semmiségekkel („én mondom, egy lábnyi posztót ilyen áron!”, „Megsülök!”, „Mi lesz vacsorára?”) foglalkozó emberek nem vesznek tudomást a már születőben lévő csodáról. Vagy tán nem csoda, ami a szemünk elé fog tárulni? Hol van a hétköznapokban e kaland, harc vagy halhatatlan szerelem, mely itt napról napra, újra és újra, de mindig egy kicsit másképp ölt testet? Mi ez, ha nem valami éteri, megfoghatatlan, örökkévaló?

Nagy kár, hogy a malaszt a színpadra korlátozódik. Az állva toporgó tömeg alpári, mocskos és büdös – habár a lentiek csak apró, izgága és toprongyos pontocskák, az ablakokból az utcára öntött moslék szaga azért ide is elér. Egymáson taposnak, csak azzal foglalkoznak, hogy minél jobb helyet harcoljanak ki maguknak. Szeretném hinni, hogy durvaságuk egyetlen oka a városból idáig megtett út miatti fáradtság, vagy a por, ami még a nyitott épületben is mindenhol felcsap. Tulajdonképpen külön kis színpadot alkot ez az emberkavalkád – nem is tudom, ők érdekesebbek-e a számomra oly idegen egyszerűségükkel, vagy az emelvényen rövidesen felbukkanó férfiak által életre keltett történet. Míg előbbi a földhözragadt valóság, utóbbi a fantázia világa – mi pedig valahol a kettő között lebegünk. A galéria népe se nem igazi, se nem mű; olyan az életünk, mint az aranyfüst.

Végre felharsan a trombitaszó. Mi is a darab címe? Csak arra emlékszem, hogy a szerző hírhedt vendége a közeli fogadónak. Anyám szerint a megtestesült erkölcstelenséget veti minden művében papírra, de édesapám jókat kuncog a hősök vaskos megjegyzésein. Én pedig – nos, engem minden lenyűgöz, ami a bűvös körön belül történik. Nem számít, hogy a színészeknek ordítaniuk kell, hogy az állandó moraj ne nyomja el a hangjukat, az sem zavar, hogy arcuk szinte kivehetetlen ilyen messziről: a tökéletlenségek ellenére is érzem, hogy velük együtt hagyom el a realitás talaját.

Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy sikeres lesz-e a mai játék: annyi biztos, hogy megosztó az előadás. Az egyik percben még kifütyüljük a részeges öreg hosszadalmas mondókáját (pár szem paradicsom is landol a színpad elején), a következő pillanatban pedig már együtt sírunk a reménytelenül szerelmes hajadonnal, és helyette átkozzuk a vak férfit. Ebben a pár órában bármi megtörténhet, és többnyire meg is történik minden: hajótörés, álruhás kalandok, valószerűtlen félreértések. Csupán a csend ritka, mint a fehér holló. Épp ez az, ami miatt a néma pillanatok a legérdekesebbek. Egy-egy igazán eltalált hangsúly, gesztus, mozdulat, és az egész közönség elfelejti, hogy amit lát, az nem több, mint egy ügyesen összerakott mese. Vajon a színész is érzi ilyenkor, milyen valóságosan viselkedik? Nem adja jelét, hogy fel tudná mérni saját hatását. Mintha mi sem történt volna, játszik tovább.

A pillanat pedig elszáll. Ismét fütyül, kiabál és dobálózik a nép. Én mégis tudom, hogy amit látok, az több mindennél, több a leírt drámánál és több a színpadon cselekvők gesztusainál – mert én az összképet látom; nem is látom, együtt élek vele. Nincs igazi határ köztem és köztük, az előadás között és aközött, ami előtte volt, vagy utána lesz. A színház beáramlik testünkbe-lelkünkbe, majd éppolyan természetesen, halkan és észrevétlenül elhagyja szervezetünket. De néhányunkban hagy valami nyomot.

Ricsaj. Nevetés. Evés.

Hogy ki Pintér Laura? Egy színházrajongó könyvmoly, aki beteges módon kijavítja a barátai helyesírási hibáit; akinek Babits Mihály az állandó férfi az életében, és gyakran látogat művészmozikat, amikor éppen nem gátolja ebben egy világméretű pandémia. Egyébként pedig szívesen foglalkozik mindennel, ami belefér (vagy nem) a művészet kategóriájába. Szóval színészkedik, táncol, és monumentális, megvalósíthatatlannak tűnő tervekkel áll elő. Nagyon szeret sütni is. Jelenleg a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarának magyar alapszakos hallgatója (nem, nem lesz tanár, és nem, a McDonald’s-ban sem tervez elhelyezkedni). Ó, és piros pontot érdemel nála, aki használ központozást.