Pallós Áron

Túl a valóságon


„kitaláltam, és attól kezdve van”

Biorobot



Maszkos orvosok hajoltak fölém, idegenség és emberség ambivalenciáját árasztva lényükből. A húszas évek eleje jutott eszembe róluk, s mivel a műtétet nem altatásban végezték, saját figyelmem elterelése végett felidéztem azt a jóleső képzelgést, mi anno kimenekített a valóságból.


De távolabbról kezdem. Akkoriban a hús-vér idők kitelni látszottak, ha szabad ilyen profetikusan szólni, s bár e két szó félelmetesnek hat, sokszor az internet is jól ránk ijesztett. Még akkor is, ha úgy viszonyul hús-vérhez, mint kommentek általi fröcskölés a fegyverropogáshoz.


Találkozásaink hiányán túl viszont ifjonti hiúságomat is zavarta a bezárkózás. Szürke otthoni nadrágomhoz pólókat hordtam, várva azt a kevés alkalmat, mikor még okkal vehettem fel inget. Ha unásig lakott szobámban is ragadtam, ennyi méltóságot próbáltam megőrizni, a létezés méltóságát, hogy a pizsama és a lazább elegancia közti skálán utóbbi közelében maradjak.


Visszatérve, a kommenthuszárok ekkor már javában lovagolták a csataszínné váló virtuális teret, én pedig vagy gyávaságból, vagy mert nem láttam értelmét, még André Gide odavágó sorait is magamban tartottam: „Bízzál azokban, akik az igazságot keresik; de kételkedj azokban, akik megtalálják!”


Márpedig ők megtalálták, ha nem is ugyanazt az igazságot. Az offline-nak csúfolt tér leértértékelődésével és a soha ki nem pukkanó, ahogy mondták, véleménybuborékokból kiüzenők harcának fokozódásával, mintha egyazon folyamat ment volna végbe: éreztük, ahogy az egységes valóság lassan, de biztosan fel-szá-mol-ta-tik…


… még akkor is, ha a járvány mindenkit sújtott. De ha már e hasadás, ekkor értettem meg, miért szeretnek oly sokan fiktív világokba lépni. Kényszerű otthonlétem alatt én is számtalan filmet megnéztem, és könyveim közül sem csak A pestist poroltam le. Mikor azonban kifogytam belőlük, nem maradt más választásom, minthogy valóságom ellenébe, ezúttal én képzeljek egy másikat, s bár a magam kedvére tettem, most feltárom a titkát.


Akkoriban gyakran megmásztam a Gellért-hegyet, mivel járótávolságon belül szinte az egyetlen olyan hely volt, ami jó levegővel és szép környezettel kecsegtettet. Egyedül és magányosan bandukoltam, miközben egészen átadtam magam az ottani miliőnek. Tetszett elegáns mivolta, amit a fényűzéssel szemben nem volna szabad szégyellni. Végül azon kaptam magam, hogy két séta közt is ott vagyok és ezúttal, a műtét közben ismét ott voltam egy sarokházban. Meglepő, de nem nyüzsgő életről álmodtam a járvány ingerszegény időszakában, csupán egy másfajta, beteljesült otthonlétre vágytam.


Az orvosok már javában dolgoztak rajtam, mikor benyitott a szobámba egy vöröshajú kisfiú. Megzavart az írásban, mégis boldogsággal töltött el a jelenléte, azért is, mert emlékeztem rá: húszban, ugyanebben a házban ugyanezt a kisfiút láttam. Akkor a remény pátoszában idősebbnek képzeltem magam, ezúttal nosztalgiából fiatalabbnak, bezzeg a lurkó… ő mit sem változott.


Ahogy az sem, hogy a műtét közben, mint a járvány idején, ha csak képzeletben is, de együtt voltam azzal a sugárzóan intelligens, vöröshajú, szeplős lánnyal, akiről korábban, hagyjuk is, miért, bölcsen letettem. Nem átallom bevallani, megjegyeztem azért az illatát, olyannyira, hogy a műtét közben is éreztem, ahogy a teraszon elvegyül a boréval, míg el nem megy megnézni, elaludt-e a másik vöröshajú.


Csengetnek, lehet, hogy ő az.





























Pallós Áron 1998-ban született Budapesten. Szabad bölcsészet (germanisztika) alapszakon végzett a Károli Gáspár Református Egyetemen, jelenleg ugyanitt német nyelv, irodalom és kultúra mesterszakon tanul. Jelentek meg művei többek közt a félonline.hu-n, az Apokrif Online-on és a Nincs online folyóiratban, emellett fordításokat és recenziókat is publikált.

0 comments

Recent Posts

See All
hélóóó.png