Tóth Vivien

Pista szülinapja



Tegnap délután megbeszéltük Pista bátyámmal, hogy szülinapjának megünneplését időben kellene elkezdenünk. Nem számít az, hogy egy hónap múlva lesz csak, hiszen egyszer 69 éves az ember, meg kell inni a kötelező mennyiséget... Az égvilágon senki nem gondolta volna, hogy valaha megéri ezt a kort szegény öreg. Hat szervi betegség, 1996-ban egy rák, mindkét térdében protézis, bolond család. Az egyetlen ember körülötte élettársa, Ágnes néni, bár szegény már nagyon labilis asszony, 89 éves, az öreg sem tudta ellátni.


Beszéltük, hogy nem kellene előre inni a medve bőrére, de hát... Ha éppen 200 forint volt a kannás bor literje akcióban, nem mi leszünk azok a hülyék, akik ezt a lehetőséget kihagyják... Plusz indok volt az, hogy hallottuk, ahogy a falusiak valami titkos lételemről beszélgetnek, amely a patak vizébe költözött. Ezért lefixáltuk, hogy munka után, pontban délután 5 órakor a patak melletti presszó előtt találkozunk. Szerettük azt a helyet, nyugodalmat árasztott a kis csordogáló vízfolyam, ellensúlyozta a percek alatt kialakuló részeg káoszt. Már majdnem a kocsma előtt voltam, amikor megpillantottam Pistát, aki már délcegen ott várt az ajtóban. Biciklije rögtön az ajtó mellé volt ledöntve, hogy az öregnek kicsit se kelljen gyalogolnia. Protézisei (és részeg mozgásának koordinálatlansága) miatt nem tudott sokat menni, így meg kellett oldani valahogy az ilyen kényes helyzeteket. Mindketten kiöltöztünk. Pista felhúzta az ünneplős melegítőjét, szőrös kucsmáját és vastag kabátját, én a fényes fekete öltönyömben mentem. Nem volt hideg, de remegett kissé, nem is értettem, de hát az öreg vérkeringése nem volt az igazi, úgy gondoltam, hogy biztosan fázik. Köszönés után viszont hirtelen vézna kezeivel a patak irányába mutatott. A látvány lesokkolt. Hát nem azért remegett az öreg, mert fázott, hanem azért, mert a békés kis környezetünket apró testű lények jelenléte zavarta meg. Inkább beinvitáltam a Pistát. Tudtam, hogy ha iszunk, akkor úgyis elmúlik az izgalom.


Nem múlt, de minden egyes feles után a félelmem a bátorságommal egyenes arányosan nőtt. Érződött a kocsma hangulatán, hogy zaklatottak a vendégek. A harmadik fröccsöm is elfogyott, majd észrevettem, hogy az öregem pohara is üres. A pultnál mélyen Szilvike szemébe néztem, és ahelyett, hogy szépen kértem volna, annyi csúszott ki a számon, hogy:


– Mi a jó élet van a patakban Sziszi?


Megrázta a fejét, és miután az arcomra nézett, valószínűleg rájött, hogy még jó sok ideig itt fogok rohadni a kocsmában, és alig lehet majd kirakni. Láttam az arcán, hogy visszasírja ilyenkor a 8-as zárást, de hála az égnek minden visszaállt a helyére.


– Hódok, Gyula. Hódok – ennyit felelt, majd kitöltötte a fröccseinket, és szó nélkül a tekintetével elküldött a közeléből.


Tudtam, hogy mikor már kimondja a nevem, az rosszat jelent. Nem bírtam már úgy mozogni, mint az italok előtt, így egy megborulás után az asztalunk felé indultam, de nem bírtam tovább, ki kellett mennem. Meg kellett néznem a hódokat, hiszen sosem láttam még egyet sem. Állatkertben sem voltam még soha életemben. Kint többen is álltak a patak felett, a sok falusi parasztember nem látott még ilyen csodát.


– Hogy szedjük ki őket? – kérdezte a bolond Lali a mellette álló fiatalembertől, a falu másik bolondjától, Józsitól.

Miután Józsi nem válaszolt, rájöttem, hogy a kérdést nekem szegezte, de nem értettem miért. A nap tele volt furcsa történésekkel.


– Minek szedjük ki?


– Hát miért, eladni. Biztosan sokat érnek. Akkor tudna állni mindenki egy kört. – Ekkor jöttem rá, hogy ez a Lali nem is olyan hülye, mint én aminek hittem.


– Jogos, jogos. Menj be utánuk, aztán kitaláljuk mi lesz.


Lali nem habozott, azonnal a patakba ugrott, de miután nem ismertük az állatot, nem tudhattuk, hogy azok gyorsan úsznak. Azonnal elmenekültek, és láttuk, ahogyan egy apró kis résbe úsztak. Eldöntöttük, hogy letáborozunk, és ott várjuk meg, amíg ki nem jönnek. Nem maradhattunk utánpótlás nélkül, azonnal kihoztam egy asztalt székekkel, a kötelező fröccseinkkel, illetve Pista bátyával együtt. Leültünk és megbeszéltük, hogy mindig lesz egy ügyeletes, aki figyel, addig a többiek pedig vígan mulatozhatnak. Ebből az lett, hogy iszonyatosan lerészegedett mindenki, kis időeltolódással. Egyszer, olyan éjféltájt, Józsi szólt, hogy látja a hódokat kiszaladni. Akkor nem esett le, hogy azok miért nem úsznak, de nem kérdőjeleztem meg. Pista bácsi térdei hirtelen meggyógyultak, odarohant, majd vastag kabátjával elkapott pár kis állatot, majd ott maradt a földön, eddig bírta az egészsége, onnan kellett felkaparnunk. Nagy boldogság volt, tudtuk, hogy eljött az idő, végre meggazdagodunk. Mindent is hitelre vettünk Sziszinél, és megittuk a kocsma minden piáját.


Másnap, ha a kocsma udvarán való ébredés nem lett volna elég kijózanító, akkor az, hogy a tervünk teljesen besült, biztosan az volt. Pista bácsi apró kis mezei pockokat kapott elő a kabátjából. Ekkor jöttem rá, hogy Lali mégis olyan hülye, mint amilyennek gondoltam... és sajnos vele együtt én is.


























Tóth Vivien, 1995-ös születésű, japán szakos, kreatív írást hallgató harmadéves egyetemista. Az írásban még szárnyait bontogató, de annál lelkesebb alkotó. A hétköznapok furcsaságaiból, illetve az életének különböző mozzanataiból merít ihletet. Az írásban és az irodalomban olyan barátokat keres, akiknek nem fél elmondani dolgokat, és akikkel őszintén megoszthat bármit, még ha az káosznak is tűnik.


0 comments

Recent Posts

See All