Ocean Vuong

Télemakhosz

Mint a jó fiúk, kihúzom apámat

a vízből, a hajánál fogva vonszolom

a fehér homokban, bütykös öklei

hosszú nyomát hullámok törlik kapkodva el.

Mert a tengerpart mögött a város többé már

nem ott van, ahol hagytuk. Mert a lebombázott

katedrális a fák katedrálisa immár.

Letérdelek mellé a homokba, megmutatni,

meddig süllyedhetek. Tudod, ki vagyok, apa?

De válasz sosincs. A válasz a golyó ütötte seb

a hátán, tengervízzel teli.

Olyan néma, hogy arra gondolok,

bárki apja lehetne, akit csak úgy megtaláltam,

akár egy zöld üveg, ami egy fiú

lábánál kötött ki, benne egy évvel,

amelyhez még sosem nyúlt hozzá.

Megérintem a fülét. Semmi haszna.

A hátára fordítom. Hogy szemtől szembe lássam.

A katedrálist a tengerfekete szemek mélyén.

Ez az arc nem a sajátom, mégis

ezt viselem majd mindig, amikor jó éjt csókot

adok szeretőimnek: így pecsételem le

ajkaimmal apám ajkait,

és kezdem el állhatatos munkáját

a fuldoklásnak.

Simon Márton

fordítása

Bajtsi Violetta

Budafoki Seol

Jó testvérként én is időről időre bolyongok,

mit csináljak, ha vonz a sötét. Nyomaszt,

ha régóta nem vesztem el, hátha így

jóvá tudom tenni, ha érted. A fejemben

az erdei út mindig megérkezik hozzád.

A gödör fölött eljátszom veled, felemelem

gúzsba kötött kezeimet. Te tudod, hogy

ki akartam védeni a szúrást, ugye?

De nincs válasz. 1449 kilométerre

egymástól nehezen terjed a hang.

De most itt vagyok, hazajöttem érted.

Kiemellek, kicsomagollak és megfogom

a kezed. Fekete szemeteszsákokon alszunk

aznap éjjel együtt. Mert a patak mögött elterülő

városrész már idegen, a budafoki utcák mintha

észre se vennék a hiányt. Az eső is úgy esik, mintha

nem látná, hogy van, amit ki kellene hagyni, körbe

esni és nem rá. Meghagyni úgy elhagyatva, bántalmazottan.

Játszom tovább és arra gondolok, hogy most komolyan

a halott bátyámmal vagyok mindenki közül a legkomfortosabb.

Letérdelek mellé a homokba, megmutatni, meddig süllyedhetek.

Nagy Izabella

bárki apja

mondod: engem nem akart az anyám

fejed búbját érintem bizonytalanul

ez az apró mozdulat összehoz

szívesen belebújnék vállgödrödbe

úgy mintha az apám volnál

nem szeretőm

csak ne lenne a hajnal hogy elszaladj

fehér lepedőn sperma és ami én vagyok

jó, de ez akkor volt igaz

nincs mondatvég se kérdés vagy homokba írás

ha visszaemlékeznék ha engedném

hogy sírj mert itt hagyott téged is az apád

végül is nem hazudtál amikor elmentél tőlem

az ilyet úgysem érti senki

ölelő karokat keresek azóta és szép

férfitesteket & hogy ne gondolkozzak a katedrálisokon.

Bajtsi Violetta: 1996-ban született Budapesten. Londonban pszichológiát hallgat. Verseit a Műút, a kolozsvári Helikon és a ROST publikálta.

Nagy Izabella: 1974-ben születtem negyven éves korom óta jelennek meg szövegeim amúgy önismereti programot tanítok az ország különböző iskoláiban érdekel az emberek életútja, gondolkodása a férfi-nő közötti különleges kapcsolat és az Istenhez való eljutás különböző módja meg hát, a lovak