Oláh Péter

Szebb jövőt!

(Jászberényi Sándor: A varjúkirály, Kalligram, 2020)

Jászberényi Sándor A varjúkirály című kötetét egy öreg, kopottas bársonyszékhez lehetne hasonlítani, és röviden a kötetet is így lehet jellemezni, hiszen jó lesz pár év múlva újra elővenni és ebben a kényelmes, olykor szúrós szövetű székben eltölteni egy könyvnyi időt.

A szerző Az ördög egy fekete kutya (Kalligram, 2013) és A lélek legszebb éjszakája (Kalligram, 2016) című ezt megelőző köteteivel ellentétben ezúttal mer valami újat hozni és kiszakadni azokból a témákból, amelyek miatt sajátosnak lehetett mondani a prózáját, az egyiptomi történetek, illetve a helyszínek tekintetében. Bátran alkalmazza a személyes hangvételt is, amit egyáltalán nem mondhatunk sikertelen kísérletnek. Ezeknek a novelláknak ólomsúlyuk van, ezért sem lehet egynapos olvasmánynak tekinteni A varjúkirályt.

Szerkezete nem a megszokott eljárásrendhez kapcsolódik, nem mondhatjuk egyszerű novelláskötetnek, hiszen egy kisregény is helyet kapott benne (A varjúkirály, 211.) Ebben az elrendezésben ugyanakkor felmerül a veszélye annak is, hogy vagy a novellák vagy a kisregény kevésbé tudnak működni egymás kölcsönhatásában, ezáltal egymást gyengítik. A két korpusz egymáshoz csatolásával tehát nagyban megnő az esélye a műfajkeveredés miatt előálló súlyeltolódásnak egyik vagy másik irányba: a kötetkompozícióban azonban egyes novellák látszólag meghatározott helyükön már utalnak a kisregény tartalmára is. A kötet formai felépítését azért is szeretném kiemelni, mert képes elrugaszkodni a megszokott, konvencionális formuláktól úgy, hogy közben nem okoz csalódást a befogadó számára, nem érezzük azt, hogy csupán biztonsági játék miatt alakult így a könyv struktúrája.

Az első novella cselekménye még emlékeztethet a szerző előző két kötetében előforduló távolkeleti történetekre, majd a novellában metaforikusan megjelenő hídjelenetben, mikor a két szereplő átkel a hídon, úgy mi olvasók is, átkelünk velük együtt a másik oldalra, ezzel elhagyjuk a régmúlt témáit, hogy cserébe újakat fedezhessünk fel. Jogosan merülhet fel a kérdés, mi szükség van erre az első novellára, de úgy gondolom, hogy emiatt a hídérzés miatt, – amiben átérezzük, hogy mit hagyunk magunk mögött, – nem kihagyható, megkerülhető a szöveg, valamint emiatt nem válik hirtelenné a váltás sem. A későbbi novellákban megjelenik a születésnek, a gyermek- és kamaszkornak, a nagyszülők szerelmének történetei, amelyek erejükkel örökre emlékezetünkbe vésődnek, olyannyira, hogyha az olvasó később visszaemlékszik a történésekre, vagy csak a könyvespolcára néz, elevenen látja maga előtt az eseményeket és ólomsúlyok rakódnak a vállára, mert nem tud szabadulni a könyv által fikcionálisan megteremtett kíméletlen valóságtól.

A varjúkirály című kisregény véleményem szerint kissé klisésen indul: a holdfényben egy dög fekszik, melyet varjak esznek. Ezt a nyitányt később képes kiküszöbölni a szöveg, azzal az erőteljes motívummal, hogy az egyik szereplő varjakat szegez a házának falához, hogy ne vigye el a varjúkirály.

A kisregény keretes szerkezetet alkot, az elején egy erős nyitóképpel indít, melyben az olvasó számára még ismeretlen szereplő egy netkábelre akasztja fel magát. Ehhez a történéshez nyúl vissza a későbbiekben a zárás is, tulajdonképpen ez a keretes szerkezet működteti a struktúráját a szövegnek. Ez esetben véleményem szerint ez a visszatérő motívum erősíti a kisregény cselekményét, már csak abból a szempontból is, hogy a végén értelmet nyer az, hogy ki az a varjúkirály, akitől fél a kisregény elején netkábelen csüngő szereplő. Más módszerrel talán nehezebben, nem annyira jól lehetne kivitelezni ezt a szöveget.

Ebben a történetben pontos képet kapunk a közelmúltbeli Magyarországról és arról, hogy a propaganda gépezete hogyan működik. Annál is inkább így van ez, hogy a történet azt az identitászavart vázolva kezdődik, mely szerint nekünk kell megmenteni a hazát, mert azért azt mégsem lehet, hogy elvegyék azt, ami a miénk, illetve azt a nem létező munkát, ami a miénk. Mindeközben felmerül az a kérdés is, hogy a kisebbségi, roma származású emberek is álljanak ki hazájuk, munkájuk megmentéséért, tehát ebből fakadóan a probléma csak még több problémát generál, majd hirtelen azzal kényszerülünk szembesülni, hogy a szereplők képtelenek túljutni ezen a problémakörön, mely zsákutcának tűnik.

A cselekmény szerint a nem létező munka elveszítése miatt egy olyan brigád alakul, ami saját magának teremt munkát, méghozzá azzal, hogy a határon bántják azokat, akik át mernek jönni a kerítésen. Bármennyire is parodisztikusnak tűnhet, a szövegben vérre megy az „új munka”, nem vicc, annyira nem, hogy ölnek is érte, ha kell, sőt a helyzet egyenesen háborússá válik. Nagyon szépen érzékelteti a szöveg azt is, hogy a propaganda mennyire tud valós félelmekhez vezetni, például egy ártatlan nő megerőszakolása milyen szempontokból emlékeztethet az értelmetlen háborúra és a sötétségre. A kisregény egyetlen billegő pontjai véleményem szerint a kurzívval jelölt részek, amelyek az álmodást, álmokat igyekeznek ebben a formában jelölni, ez azonban néhol erőltetetté válik, ugyanakkor, ahogy egyre több lesz belőlük, úgy születik meg a funkciója is, a valódi értelme, mert nem egyszerűen csak az álmot, hanem a hallucinációt is feltételezhetjük benne.

A varjúkirály egy meggyőző harmadik kötet, amely bebiztosítja, kijelöli a szerző helyét a kortárs magyar irodalomban. Nem lehet azt állítani, hogy szerkezetileg és mondanivalóját tekintve lennének egyenetlenségek a kötetben, az elsőtől az utolsó oldalig fenntartja azt az olvasói figyelmet, amit a kötet megérdemel.

Oláh Péter (Budapest, 1999), a Károli Gáspár Református Egyetem magyar szakos hallgatója, szövegeit többek között a KULTer, Irodalmi Szemle Online, tiszatájonline, kolozsvári Helikon, Pannon Tükör közölte. Első kötete a FISZ-nél jelenik meg, A delfinek nem alszanak címmel.