Beke Sára D.

Szagok és arcok versei

(Juhász Tibor, Amire telik, Scolar, 2021)




Nehéz megszólalni. Egy hónapja forgatom az Amire teliket, viszem magammal mindenhova, olvasom, jegyzetelek, gondolkozom, újraolvasom, tanulmányozom, értelmezem. Tudom, hogy be kell számolnom róla és szeretnék is beszélni róla. Nehéz megszólalni valamiről, ami nem vetíthető a saját életemre, amit nem ismerek. Rá kellett jönnöm ebben az egy hónapban, hogy ez a kritika nem az én gondolataim lenyomata lesz. Én nem ismerhettem meg tapasztalati úton a mélyszegénység témáját, nem laktam panelben vagy vályogházban, nem dolgoztam gyárakban, hogy eltartsam a családom, nem álltam az éhenhalástól pár lépésnyire soha.


„De a nyelv / lesz a legnagyobb jussod, / amelyet csak azok értenek, / akikre ugyanezeket hagyták.” (Ráhagyás, 21.)


Nem érthetem meg mindezt, de beszélhetek róla. Juhász Tibor kötete az a fajta szociális érzékenyítés, amelyre szükség van itthon. A nyugatról érkező hírek (melyek természetesen nem kevésbé fontosak) sokszor kiszorítják azt, ami nálunk aktuális, ami közel van és nagyon is valóságos. Ilyen például a mélyszegénység, a társadalomból való kitaszítottság, a szegregáció.


Az Amire telik címadása kifejezetten találó, hiszen a materiális, anyagi világ választja szét a társadalmat. Míg a versek szereplői a túlélésben bízva, vagy csak ösztönös halálfélelemből, akár megszokásból kapaszkodnak abba, amilyük van, mi megengedhetjük magunknak, hogy csak olvasva találkozhassunk mindezzel.


A kötet három részre van osztva, minden szakasz előtt három pont áll, ezzel éreztetve a kimondás nehézségeit, hogy a kötet csupán részleteket mutat fel nekünk, olvasóknak. Ez a kötet azoknak szól, akik a társadalmon belül maradtak, a polgári rétegnek, hogy kinézhessünk a saját falainkon kívülre. Minden vers egy-egy ablak, amit hatalmas erőfeszítések árán ütöttek ki a falból, hogy mi bepillanthassunk egy teljesen más közösség mindennapjaiba.


Az első 12 vers a nomád szegénységből indul és a lakótelepek nyomoráig jut el, miközben hagyományokról és évezredes tudásról („az erdőből szereznek / húst, gyümölcsöt” Szükség, 11.) mesél. A második ciklus először egy közért mindennapjait mutatja be, majd fokozatosan vezet át a birtoklás vágyától („segélyosztáskor / mindenből újat vásárolnak” Elfogyasztani, tönkretenni, 27.) az otthon nyomorán és az erőszakon át a családi problémák és a nem megfelelő gyermekkor témája felé. A kötet utolsó harmada a munkából hazaindulók útját követi végig: a távolsággal, a közlekedéssel mutatja meg, mekkora távolság van a társadalom és a „fal túloldala” között. Az utolsó pár vers pedig újra a természetközelibb, állatiasabb életet vetíti elénk, ezzel keretbe zárva a 41 verset.


A legtöbbjük többes szám harmadik személyben íródott. Pár közülük általános többesszám második személyben von le konzekvenciákat vagy állapít meg tényeket. Ezek azok a részek, ahol a saját oldalunkat is megláthatjuk visszatükröződni a fal túloldaláról. Vannak azonban szövegek, melyek elhagyják az általános beszédmódot és megjelenítik a lírai ént, ezzel egy kicsit szűkösebbé téve a teret, melyben az olvasó, a szerző és a mű hármasa helyezkedik el.


A megfogalmazás, a nyelvezet nem akar irányítani senkit. Egyszerű, tárgyilagos, nem eufemizál. Kegyetlenül használja a nyomor szavait: „Lószart tesznek géz helyett a sebekre” (Szükség, 11.), „Felmásznak a csövekben, / a lakásokba a vécéken keresztül / jutnak” (Panelring, 44.), „a postaládák mellé / akasztott ételhordók, a kutyaólak, a gyom.” (Műszak után, 64.). Többnyire csak képeket vonultat fel, mintha egy fotósorozat lenne. Csak egyszer-egyszer van hely a párbeszédnek, az érzelmeknek. Nagy szerepe van viszont a szagoknak, ez segít minket az átélésben.


Az imént említett fényképstílus az, ami egyben a kötet talán egyetlen gyengeségét is jelenti, számos pozitív aspektusa mellett. Sokszor a tárgyilagosság és a tűpontos ábrázolás rovására megy a művészetnek, sokszor hiányzott az a nyelvi játék és csavar, ami a kortárs lírát lírává teszi.


A képek kompozíciója gyakran húsba maró: virágok a lakótelepen, egy kertes övezet nyomorteleppé alakulása, gyér díszítések és olcsó ajándékok. A transzcendens keresése: „Mások a megváltó arcvonásait / fedezik fel a hámló vakolat alatt, / hiszik, a rosszaknak nem mutatkoznak / a szentek” (Eladósor, 22-23.), „Földig hajolva haladtak / a gyár oltárszerű főbejáratáig” (Kolónia, 18.). Ezek azok a pillanatok, amikor megláthatjuk az embereket az embercsoport mögött, a fájdalmat, a félelmet, az éhséget, a hegeket, az erőszakot, a nem kívánt terhességeket, a honvágyat, amely a házból a döngölt padlójú sufniba húz. Nehéz megszólalni tőle.

























2003-ban született, Piliscsabán él és ír, esetenként bejár iskolába is, mielőtt még leérettségizne. Háromszor hívták meg a sárvári irodalmi táborba. Szövegeit a Pannon Tükör, a KULTer. az Új Forrás és a Műút felületein közölte. Megjelenés előtt áll a Tiszatáj és a Prae folyóiratokban.


0 comments

Recent Posts

See All
Kollázsok6.jpg
arrow&v