Ebben az alrovatban történeteken keresztül kíséreljük meg bemutatni, milyen is volt a színház a múltban. Írásaink egészen az ókortól a mai színházi világig szeretnének hangulatot varázsolni az olvasóknak, s ezzel visszaidézni, milyen volt régen színházba járni.


Pozsgai Anna Flóra

A Nagy Dionüszia napja



Éreztem a hajnal első sugarainak villanását az arcomon, megvakartam elnyűtt, őszülő szakállam, hátha eltűnnek a bosszantó fényfoltok, és tovább alhatok legalább addig, amíg azok a szabálytalan barázdák el nem szöknek a szemem alatti titkos rejtekekből.


Mire megbarátkoztam a gondolattal, hogy kénytelen vagyok így csillapítani a pihenés utáni szomjamat, édes jó Szebasztoszom hangos kurjantásokkal buzdított ágyam mellett a készülődés megkezdésére; hiszen tisztában volt vele, milyen nap van –számára új és különleges.


Athén déli lejtője jó pár sztadionra húzódott a mi gondosan felépített vályogtéglás házunktól, így elengedhetetlen volt, hogy előkészíttessem a helyi kocsissal öreges, háborúban is szolgált pej lovát.


Mielőtt Szebasztosszal kiléptünk volna a köztérre, még táncolt kettőt körülöttem kicsi lábát hol jobbra, hol balra lendítve izgalmában. Nevettem a kis fesztelen, ártatlan gyermek látványán, gondolva magamban: „Mily komédiás, mily komédiás ez!” Ekkor hirtelen a nagy vigalmat egy apró leány sírása törte meg, aki felénk futva igyekezett enyhíteni szomorúságát. Meglágyult az arcom. Pirinyó kis Hágnészom bánatoskodott, aki nem jutott tovább a kapunál, mivel feleségem gondos, határozott kezei végül visszatartották. Közben elindult velünk a kocsi, így már csak annyit hallottam nőm kedves ajkaira visszapillantva: „Ne aggódj, drága leánykám, majd mindent elmesélnek nekünk, ha visszajöttek. Ez a férfiak dolga, tudnod kell! Gyere, menjünk, sok még bent a feladat mára!”


A zötykölődés közepette a kocsis egyszer csak megszólalt: „Ha jól tudom, ez már a negyedik idén, az utolsó az évben”. Miközben a zömök, kopaszodó ember kéretlenül is folytatta a megjegyzéseket, rápillantottam fiamra. Láttam arcán a szétterülő ámulatot, ahogy nyugtázza a gyülekező népek sokaságának a látványát, miközben egyre közeledünk. „Hogy is hívják? Szophoklész? … Igen-igen, ugrált ám az a vén szívem össze-vissza” – zökkentett ki újra a gondolataimból locsogásával a kocsis.


Ekkor a Nagy Dionüszia végre felütötte fejét, uralkodó módon ásta bele magát a domboldalba, mintha csak odaült volna azzal a jelzővel, hogy „mostantól ez az én birodalmam”. Kissé meg is remegett a lábam ettől a nagy hatalmasságtól, de látva a körülöttem lévők vidám fesztelenségét, hamar el is feledkeztem ezen érzéseimről. Már csak egy különös kőből épített félkörív látványa volt előttem, amit habár már láttam, mégis mindig új impulzusokat hozott elő bennem.


Elfoglaltuk a helyünket izgatott kis göndör fürtös Szebasztoszommal, mindvégig fülelve a körülöttünk lévők moraját. A zaj beterítette az egész térséget, csak néha-néha lehetett kihallani egy-egy értelmes mondatot, melyet általában fröcsögő szájú lelkesedéssel rikoltoztak Athén szabad lakosai. „Az volt ám a fertelmes tragodia, egy heti rohadt zöldséget és gyümölcsöt eldobáltam rá, a maradék háromra már nem maradt semmi!” „Nézzenek oda, micsoda színkavalkád a szkénén, mily különös újdonság!” „Én mondom, barátom, higgy nekem, a sárga szín a harag, a sárga maszk!”


Így múlt az idő, miközben megteltek a helyek az egésznapi mulatsághoz. Majd hirtelen alábbhagytak a zajok a nézőtér részéről. Tíz vagy tizenkétezer ember egyszerre kezdett figyelni egyelten pontra, ahol egy maszkos, köpenyes figura jelent meg különös, magasított lábbeliben egyensúlyozva. Oldalra néztem: ifjú gyermekem lebiggyesztett ajakkal fókuszált előre, hogy minél jobban megértse a látottakat. Ekkor az egyik kecskebőrbe bújt alak Dionüszosz istent kezdte éltetni. A kicsi, jelmezes figura hangja úgy zengett végig az óriási területen, hogy a leghátsó, későn érkezett polgárok sem bánták meg lassúságukat. Én is gyermeki ámulatba estem egy pillanatra, kissé el is szégyelltem magam… Vén létemre ily könnyen lenyűgöződni már most! Ezen elmélkedésem közepette, számomra észrevétlen módon osont fel tíz vagy még több ember – mint később megtudtam – az orkhésztra nevű területre. Különös dallamba kezdtek, kellemes volt füleimnek. Az idő előre haladtával már elvesztettem éles, külső látásmódom, már ritkásabban fürkésztem gyermekem érteni vágyó tekintetét, már nem érdekelt a mellettem gyülemlő beszélgetések hol lágy, hol durva moraja. Elvesztettem az időérzékem, mindezt úgy, hogy észre sem vettem. Egyedül a kék égen tornyosuló nap volt az, aki rálátott a színház nyújtotta káprázatra, és mégis pontosan tisztában volt közben feladatával; óránként változtatta helyzetét, míg szürkületével rá nem parancsolt Athén népére, hogy most már ideje hazamenni… Az emberek szorgalmasan engedelmeskedve elindultak az otthonuk felé. Én is kézen fogtam drága jó Szebasztoszom. Nem mondtunk egymásnak semmit, de mindketten éreztünk valami különös és kellemes érzést, amit azt hiszem, úgy hívnak: katharszisz.





















Pozsgai Anna Flóra vagyok, a Nincs színházi rovatának egyik tagja. Magyar szakon tanulok, azon belül színháztudományt, de színházzal való kapcsolatom már akkor megkezdődött, amikor kislánykoromban előszőr megtapasztaltam, hogy egy kézre húzott figura is milyen hihetetlen történeteket tud elmesélni. Azóta az ezerarcú Dionüszosz sok mindent megmutatott nekem magából, de még bőven vannak számomra ismeretlen oldalai. A célom az, hogy erre a felfedezésre másokat is magammal tudjak vinni az írásaimmal, és megmutathassam, hogy a színház nem ott ér véget, ahol a függöny legördül.

0 comments

Recent Posts

See All
nincs 89.png