Andrejkovics Marcell

Színházban


Ha jól emlékszem, ez egy szeptemberi nap volt. A villamosról leszállva átrohantam a tócsás úton, végigsiettem a járdán, be a színházba. El sem tudtam képzelni, hogy eshetett ennyire. Arra gondoltam, nem is én lennék, ha nem fordult volna ki az esernyőm útközben. Végül is mindegy, nem bántam az egészet. Az előtérben, a büféknél és a ruhatár körül egész tömeg nyomult. Vad panoráma. No, persze... Senki nem jött egyedül, csak én, gondoltam. Szóval leadtam a kabátomat, a sapkámat. Nem, a táskámat, azt mindig magamnál szeretem tartani, mondtam a ruhatáros lánynak. Ő mosolygott rám és bólogatott, hogy oké, rendben. Igen, a színházban mindenki kedves. Kedveskék. Vártam még pár percet, amíg a sok vendég bemegy a nézőtérre, és elfoglalja a helyét. Az én jegyem hová is szól? Gyorsan megnéztem. 6. sor 43. szék. Hmm, mindegy. Valószínűleg úgy sem oda ülök. Hátha lesz hely a páholyban vagy máshol. Felmentem tehát az emeletre, de ott azt mondták, a páholy tele van. Pedig akkor még el sem kezdték, de tele volt. Jó, van ilyen, gondoltam. Nem is csoda, egy premieren... Premier, premier. Nem premierre kellett volna jönnöm. Valami régire inkább. Úgyis játszák ezt többször is... Aztán csak leültem a helyemre a földszinten. Mindenki beszélgetett még, égtek a fények. Volt egy ismerős társaság a túloldalt, de jobbnak láttam, ha nem vesznek észre. Próbáltam lejjebb húzódni az ülésen. Ő biztos mondaná, hogy menjünk oda... Igen. Ha itt lenne, húzná a karomat, hogy menjünk oda köszönni. Mindegy. Ránéztem az órámra. Már csak 10 perc. Színház. Itt mindenki kedves. Régen anyámék sem szerettek színházba járni, úgyhogy nem először jövök egyedül. Hosszú idő után mégis különös így. Mind az épület kialakításában, mind a színházi panoráma monumentális társasági légkörében van valami megemelkedett. Foglalkoztatott is ez. Mindig csak azért jöttem, hogy kiderítsem, mi is ez. Ez a neoarisztokrata kulturáltság... Elkezdődött az előadás, csinált díszleteivel, és a berobbanó színészi játékkal. Dialógus, dialógus. Színház... Színház az egész világ, mi? Nos, nem hiszem. Kockás inges férfiak cigánykerekeztek és énekeltek. Inkább a közönséges világ az, ami egyre bekúszik ide. Bekúszik a zárt ajtók résein és bemocskol mindent. Mindeközben elhitetik velünk ezek az előadások, hogy van színház, éteri. Aztán egy karcsú nő jött ki a fal mögül. Piros ruha volt rajta és magassarkú. Kecsesen lépdelt előre. Gyönyörű volt. A férfiak csapata is utánanézett a színpadon. Remekül benne volt a szerepben, de aztán eszembe jutott valami. Jaj, kedvesem, sóhajtottam... Mit kellett vajon ezért csinálnod? Piros masni, hajráf. Ezer nézői tekintet. Ó, a fenébe is. Mit csináltattak meg veled, hogy most itt állhatsz előttünk? És bolondok vagyunk most mindannyian... Körbenéztem a nézőtéren. Úgy tűnt, mindenki várja, hogy ez a kis színésznő valami merésszel rukkoljon elő. Szóval vártam én is. Egy titokra, amit sosem tudok meg. A piros ruhás csoda most már közönséges, lélektelen testként állt előttem. Aztán táncolni kezdtek. Mindegy volt az egész. Eszembe jutott, hogy van nálam sütemény. Az egyik belvárosi cukrászdában vettem. Karamell mázzal bevont mézes piskótakocka. Lehajoltam, hogy a székek takarásában kicsomagoljam. Ekkor egy csöndes jelenetnél tartottak épp. A papírtasak, amiben a süti volt, minden mozdításnál recsegett és pattogott, ráadásul még bele is volt ragadva a papírba a karamellmáz. Próbáltam nagyon lassan kivenni belőle. Jaj, csak a nadrágomat össze ne kenjem! Óvatosan felnéztem, az ültetők közül nem figyel-e valaki. Nem figyelt. Megúsztam... Aztán láttam, hogy előttem két sorral videózik valaki. Egy idősebb hölgy volt. No, akkor mindegy. Ha őt nem vették észre, engem még annyira sem fognak. Ezek az ültető hostessek most nem figyelnek, úgy tűnik. Lassan elmajszoltam a süteményt. Az előadás végére teljesen elzsibbadt a fenekem, úgyhogy ide-oda forgolódtam a széken. Végül lement az előadás. A színészek egymás kezét fogva meghajoltak, aztán kimentek oldalra a színpad mellé, majd újra bejöttek. Meghajoltak párszor, majd kimentek újra. De aztán újra bejöttek. Ezt különböző formációkban és felállásokban megismételték még párszor. Bár tudtam, hogy ez a szokás, meg voltam róla győződve, hogy szándékosan kínoznak. A közönség ritmusban tapsolt. Ez a ritmus utána folyamatosan gyorsult, míg végül a tapscsapások bele nem törtek saját tempójukba, és aztán külön-külön tapsoltunk különböző ütemben. Tapsoltunk, tapsoltunk. Ez megint összeállt egy tapsviharrá, kimentek, bejöttek, majd a kezek ritmusa újra beletört a gyorsuló tapsritmusba, és a tapsvihar széthullt darabjaira. Aztán mikor végleg kimentek a színpadról, felpattantam. Ez az, ez az! Odakint az előtérben én tűntem fel elsőként a kijövők közül. Gyorsan a kabátomért mentem a ruhatárhoz. A ruhatáros lány már messziről mosolygott. Adtam a számot, adták a kabátot. Egy utolsó ‘köszönöm’-öt még elmondtam, aztán az áramló tömeg között kimentem az épületből. Az arcomat megcsapta a hűvös, esti szél. Álltam néhány másodpercig az épület előtt zsebre dugott kézzel. Jaj, istenem... Megyek, eszek valahol mégegy karamellás kockát.






0 comments

Recent Posts

See All
hélóóó.png