A heti tárca témája:

süllyesztő



Schillinger Gyöngyvér

Órák



Zuhansz, a lágy, rossz tested beszívja a tölcsér, az, igen, ismered, már tudod, mi következik. Nagy levegő, és akkor. Nincs nagy levegő, zihálás van, hideg verejték. Frisium, Frontin, Xanax, összevissza, ami van, Frisiumból még másfél doboz. Bírd ki, ki kell bírni, mondják, te ordítasz. Összecsúszol a konyhában. A kő hideg, jó. Valaki az ágyra húz, hallod, hogy azt mondja, kék a szád, ébredj, kék a szád. Nem érted. Mi az, hogy kék. Anyádra gondolsz, az utolsó pillanatokra, vadul nyomta a nővércsengőt, ilyen a halál. Eltűnsz, de nem hirtelen, átesel a rétegeken.


Szívecskét küldenek Messengeren. A nappal fehér, távoli. Nem írsz vissza. Apranax. A konyhaasztalon gyógyszeres dobozok, almalé, fél szelet csoki. Valaki mosolyog, megsimogatja a hátad. Az éjszaka behúz, de még nappal van, a nappal órákból áll. Szemcsésedik a levegő, délután. Kint sivalkodnak. A szomszéd becsönget, nem nyitsz ajtót, a telefont nem veszed fel. Anyád egyedül a kórházban. Látod, ahogy szemrehányóan néz. Nem voltál ott. Most majd te is.


Észreveszed a koszt a lakásban, nem takarítasz, de ez is valami. Morzsa a konyhapulton, kócok a földön, beteszel egy mosást. Nem teregetsz ki, másnap újra kimosod. Hanyatt fekszel a nappaliban, a föld kemény, jó. Frisium lebegés. Az egy óra. Valamikor írtál. Kekszet sütöttél, sírtál a kádban. Búcsúlevelet írtál, jó előre elküldted mindenkinek. Amíg lehet, ezt mondtad. Felülsz, kinézel az ablakon, csodálkozol, még világos van. Tavaszodik. Van ilyen, hogy tavasz. Kivisznek a teraszra, elalszol. Keskeny az arcod, nem ismerhető fel, ki voltál. Eltűnsz, de nem hirtelen. Már nem mondod, hogy valaha mi volt, spórolsz a beszéddel, mindig másfele nézel, azt a távolit kutatod, ami jön, szív befelé, érkezik az éjszaka. Nem kapálózol, csak fulladsz, már nem mondod, hogy vége, a vége még messze van.













Szabó Benedek

Életek a mélyben



A süllyesztő, ha szóba kerül egy írói körben, jó eséllyel hasonló reakciókat fog kiváltani mindenkiből. A félelem, az iszony érzéseit. A sajnálatot vagy esetleg a bűntudatot mindazokból, akik felelősnek érzik magukat egy-egy süllyesztő kapcsán. Mert nem csak egyfajta süllyesztő létezik. És persze a büszkeséget mindazok részéről, akik nincsenek ott. Pedig ebből önmagában még nem következik semmi. Kerültek már süllyesztőbe nagyszerű írók, költők meg más alkotók, és ugyanígy fennmaradnak hitványok. Tudjuk azt is, hogy odakerülni nagyon könnyű, kikerülni pedig szinte lehetetlen. Mintha a süllyesztő egy visszafordíthatatlan állapotot mutatna, a kitörés lehetőségét teljesen nélkülözve. Most, amikor ezt kijelentjük, csak a mellőzöttség süllyesztőjéről beszélünk. Arról, hogy valakit nem olvasnak, vagy nem annyian olvasnak, akkor már menthetetlen minden. Pedig vannak reménytelenebb süllyesztők is. Faludyt a recski munkatáborban, Kertészt Auschwitzban süllyesztették el. Nem maradtak ott. Radnóti és Rejtő ottmaradtak. Ez különbség. Az közös viszont, hogy műveik fennmaradtak. Ez precedenst teremt arra, hogy a legmélyebb, legiszonyatosabb süllyesztőkből is ki lehet kerülni. Művekkel onnan is lehet üzenni. De mi van azokkal a süllyesztőkkel, amiket a mellőzöttség képezett meg?

Erről nincs hír.












Tóth Péter

Ligürón hazájára gondol Trója falai alatt



Némileg megilletődött, mikor először sétált arra a bontást követően. Az épületből semmi nem maradt, holott egy ideig az ország legmagasabb toronyháza volt. Már akkor halálra volt ítélve, amikor csinálták. Alapjában véve jó volt a jugó technológia, ami az utófeszített vasbetonhuzalok keltette feszültséggel tartotta egyben az szerkezetet, de a beton, amit használtak hozzá, tele volt oda nem illő dolgokkal: cipőkkel, bakancsokkal, zsákokkal, kidobásra ítélt ruhákkal, papírokkal. Egyszóval mindennel, ami már nem kellett, süllyesztőbe való volt – így maga a torony is egy égbetörő műemléke volt annak a szeméthegynek, ami negyven év után a helyére került.

Ott volt az étterem meg a bolt, amik közrefogták az egykori magasházat, de annak helyén csak zöld füves rét volt, mellette játszótér hintákkal, csúszdákkal. A férfi nézte, ahogy néhány gyerek egy zacskóban lévő kutyaszart bökdösve beszélgetett a tér egy pontján. Hogy tudták-e, hogy az van benne vagy sem, nem tudni. Ötéves forma miniemberek. A maguk módján felnőttek vagy annak gondolják magukat, hiszen egy-kettőt falun már kínáltak sörrel, cigivel. Némelyikük még lopott is egy-két kortyot vagy slukkot éjjel, amikor senki nem figyelt rájuk.


Az én papám azt mondja, itt magas ház volt – mondta az egyik. Valóban? – jött a kérdés az egyik bot megfelelő végéről. A másik fele már majdnem kiszakította a zacskót. Igen – büszke a felelet. – Ő sokat tud. A te apád egy vadmarha – kötözködés. Mint az a fickó ott – helyeselt egy negyedik alak a férfira mutatva közben. Nem igaz! – próbált ellenkezni az első. Pedig de! Nézd, hogy meg lehet bűvölni! Csak koncentrálni kell! – és a fiú erőlködni kezdett, szuggerálva a férfira. Hagyd – mondta erőtlenül az első, amiről remélte, hogy nemtörődömségnek vélik majd barátai. A férfi persze nem hallott az egészből semmit. Elsüllyedt, mint a toronyház egyik napról a másikra. Lassan indult is haza, mert hét óra volt és ő messze lakott.


Látjátok, mondtam, hogy bűvölhető! – ordította a fiú. Tényleg te kényszerítetted rá? – kérdezte az első. Mondom – válaszolta a fiú, míg visszahajolt botjával a kutyaszaros zacskóhoz. Igazi nagyfiúk voltak már.































Szerzőink

Schillinger Gyöngyvér: jogász és író

Tóth Péter: 1995-ben születtem, Dombóváron. Jelenleg az ELTE Bölcsészettudományi Karának hallgatója vagyok. Ha bármit megtehetnék, akkor Avignon környékén készítenék bort a karthauziaknak, vagy Andalúziában kergetnék kutyákat.

Szabó Benedek: Szabó Benedek vagyok, első generációs erzsébetvárosi, most éppen egyetemista. Leginkább a mélységeket és a magasságokat keresem, és ha megtalálom, akkor ezt próbálom továbbadni fotóimon és írásaimon keresztül.

0 comments

Recent Posts

See All
nincsváltozás.png
Kollázsok6.jpg
arrow&v