Sólyom Sára képére



Szabó Benedek

Úton-útfélen


Ha az ember utat lát maga előtt, rögtön azon kezd gondolkodni, hogy hova vezet. Úgy látom, hogy elindulni akkor érdemes, ha az út célja már előre rögzített, és megadatott a mérlegelés lehetősége afelől, hogy érdemes-e végigjárni. A cél ismeretlen, amíg az út is ismeretlen. A megítélésben támpont lehet, ha tudjuk, utunkat mi szegélyezi. Fák, házikók, kerítés. Az út, ha a lombokba vész, nemcsak célját nem mutatja, hanem azt sem, merre folytatódik majd. Egyedül az útra kelés katarzisa feledtetheti a kérdéseket. Utazni és úton lenni viszont többeknek nehezebb dolog, talán mert itt nincs meg a katarzis kívülállása, mert az úton levés jelenlétet, mi több, éberséget követel. Ez azonban nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy úton lenni kellemes dolog is lehet, számos utas és utazó számol be ilyen élményekről. Akárhogy is, úton lenni leginkább csak szükségszerű dolog.


Azt mindenki sejti, hogy az út, amin jár, hova fut majd ki. Ez amiatt lehet így, mert az embernek van képessége a jövőbe látáshoz. Ehhez annyi kell, hogy minden, ami a jelenben tudható, legyen felismert és megismert. És mivel az út kijelöli a célt is – amit valójában az ember jelöl ki magának –, az út ismerete képes megadni a kifutását is. Ha valaki például a fogorvossá válás útját jelöli ki magának, akkor az fogorvos lesz. Elvégzi az egyetemet, szakképesítést szerez, majd praxist és klientúrát. Az út, ami a fogorvossághoz vezet, itt ér véget, innen már más utak vezetnek tovább. Az úton azonban ébernek kell lenni. Nem az járja végig ugyanis, aki rálép, az – bár elengedhetetlen momentum – önmagában mégis kevés. Az út végigjárása elszántságot igényel, makacsságot és szívósságot. Ennek ellenérre a nehézségek és az ellenerők ostroma folyamatos. Azonban ha ezek ellenére az úton maradunk, a haladásunk – ahogy a megérkezésünk is – garantált lesz. Így aki a fogorvosok útján jár, erős akarattal és kitartással, az jó eséllyel fogorvos lesz. Hiszen úton van, ami úgy tűnik, a legfontosabb.


Az út vége tehát mindig látható előre, csak az nem, hogy végig lesz-e járva, mert ez nem az úton, hanem az utazón múlik. A jóslás ezért lehetetlen, mert bár az út statikus természete miatt kiismerhető, egy ember mindig kiismerhetetlen. Az ember alakul az úton levés közben, az út viszont nem.


Ha az út ennyire tiszta és a vége ennyire jól látható, mégis hogyan lehetséges az, hogy vannak olyanok, akik rossz útra térnek? A jó utak és a rossz utak megkülönböztetése problémás dolog, mert nem az utat, hanem az út végét bíráljuk valójában. Ehhez viszont tudni kell, hogy honnan ismerhetjük fel jó és rossz véget. A megőrülés például lehet egy rossz vég, és így az őrület útját is lehet rossznak minősíteni. Ha az út vége rossz, és látható előre, hogy az, mert az út nem titkolja, hova fut ki, akkor miért van olyan, aki mégis ezt választja? Nietzschének tudnia kellett azt, hogyha fenntartja a kapcsolatot a felsőbb szférákkal, akkor annak a mentális egészsége látja majd kárát. Ennek ellenére Nietzsche ragaszkodott a magasságokhoz és a mélységekhez is, ezeket meg is járta. Ezzel ugyanakkor végigjárta az őrület útját, és meg is őrült. Ezzel a cselekedetével hitelt adott filozófiájának, mert megmutatta, hogy léteznek a feltárt szférái, hiszen ezek mámoraiba őrült bele. Vajon Nietzsche most ráerősített ezzel a döntésével a közhelyre, hogy nem az úton levés, hanem a megérkezés számít?



Szabolcsi Alexander

Eltartó barackfák



Arra ítéltetett, hogy döntsön magáról, nőjön, ha akar, legyen nagy és kusza, tájakatszelő tulajdonnévbirtokos, bejárható hiányokkal, természetszerű, kavicsos és kitaposott utakkal, kerítésekkel, akiket ki tudja ki emelt, tárnákkal és magaslesekkel, eldugott susnyások és napégette tisztások katlanjában, legyen, ha így akarja. Vagy rothadjon el, forduljon pormagjába, amit befogad tartsa meg magának, vissza ne adjon, legyen nématulajdon, élje fel, amit magának ismer, élje fel azt is, amit eltitkolt, legyen, ha így akarja.

Apám két csészét hoz ki, valami vöröses lé kavarog benne. Elém teszi az egyiket, a másikból csípőre tett kézzel iszik, jóízűen hümmög, és leül mellém a lépcsőre.


„Igyál, még egy kis idő, mire anyád elkészül.”


Kinyitom a táskám, átnézem még egyszer, hogy elraktam-e mindent, hogy csak azt hagyom itt, amit akarok. De nem zárom be a táskát, nem tudom, megint meg fogom nézni, elfelejtem, hogy mit raktam el és mit hagytam már itt, még minden kusza, zavaros. Visszazárom a táskám, behúzom a cipzárt, átkötöm a tetejét csomóra, közben a fákat nézem.


Már nem tudom, kitől kaptuk ezt a kertet, nagyszülők rémlenek, képeken látom, ahogy nagyapám fákat fest, nagyanyám pedig szoknyájából barackmagokat szór. Apám ott ül, ahol él, a távolba néz, ki a képből, de nem lát el idáig, nem lát engem, még gyerek, csak nagyszüleim bámulnak rám, mosolyognak, ugyanabból a kertből, ahol most vagyok. A ház még frissen vakolt, a tető félig van csak kész, pár kecske legel, ahol most rozsdás vaskerítés mélyed a földbe, hagyja nőni a füvet, nem rág, nem béget, rozsdásodik, ég a napon. Akkor még volt szomszéd, mosolyog ő is, egy átlátszó üveg a kezében, nyitott, félig üres. Egy kép a készülő kútról, ahogy apám ássa a gödröt, egy kép, ahogy nagyapám üvegezi a verandát, egy kép anyámról, amikor először megjelent itt, tréningnadrág, gömbös dauerolt haj és én a kezében, egy narancssárga plédben, gyűrött arccal. Apám az első trabantjával, anyám, ahogy kukoricát morzsol, nagyanyám, ahogy áll a kapuban és nézi az elbicikliző nagyapámat, nagyanyám, ahogy áll a kapuban, már csak néz, vár. Aztán a kapu, ahogy senki sem néz ki rajta. Szalonnasütés, a keresztelő után, az azóta összedőlt fészer, a kőpad még moha nélkül, egy kutya, akit sose ismertem, csak a csontjait, amit a kútból halásztam.


Kinyitom a táskám, átnézem. Nagyszülők járnak a fák között, nagyanyám barackmagot szór a szoknyájából, nagyapám fákat fest a földből. Apám csészét hoz és leül mellém a lépcsőre. Anyám nem jön. Becsukom a táskám. Kutyacsont, trabant húz el a kapu előtt, bicikli cseng, egy átlátszó üveg. Nagyanyám, ahogy barackmagot szór. Kinyitom a táskám, átnézem. Egy szomszéd, aki átjön, kutat ásnak hátul, üveges veranda. Becsukom a táskám. Nagyapám fákat fest a földből, anyám dauerolt hajjal néz ki kapun. Kecske búg a kerítés alatt. Apám mosolyog, tréningnadrágban. Szalonnasütés a biciklin, a kőpadnál. Kinyitom a táskám, átnézem. Becsukom a táskám. Apám mosolyog.


„bemegyek, megnézem anyád mit csinál. lekéssük a buszt.”






















Szerzőink




Szabó Benedek:Szabó Benedek vagyok, első generációs erzsébetvárosi, most éppen egyetemista. Leginkább a mélységeket és a magasságokat keresem, és ha megtalálom, akkor ezt próbálom továbbadni fotóimon és írásaimon keresztül.

Szabolcsi Alexander: vagyok, magyar szakos hallgató. Kényszeres olvasó, alkotó, irodalmár. Szeretek hatásvadász lenni és eltévedni, félmondatokban gondolkozom. Ha keresnél, ez a pár sor az otthonom.



0 comments

Recent Posts

See All
nincs 89.png