Herczeg Ágnes

Séta egy elsüllyedt álmon át




Tudod, az volt az igazán király, amikor együtt hallgattuk először David Bowie-tól a Life on Marsot, és csak feküdtünk a verandán, azokban a műanyag összecsukható nyugágyakban, és néztük az eget, a csillagos, vidéki eget, miközben cigizgettünk, szívtuk a kék Camelt és rosét ittunk a kettőnk közé lerakott üvegből. Tudod, az igazán király volt. Úgy ez az egész.


Szerettem veled új számokat megismerni, ahogy átjárt minket a közös érzés, hogy most megismerünk egy különleges részt egy másik életből mi ketten, együtt, és ez a társas megérzés, hogy most jön az újdonság, mosolygásra késztetett.


Te pedig -

Tudod, tizenhat évesen az volt az igazán király, nagyszerű, pompás, lenyűgöző, te és én együtt először hallgattuk David Bowie-tól a Life on Marsot, és csak feküdtünk, félig hátradőlve a verandán, azokban az olcsó, zöld, összecsukható nyugágyakban, amiket takarókkal és párnákkal turbóztunk fel, hogy ne fázzon meg a hátunk, mert már koraősz volt, de még nem látszódott a leheletünk, és ezért te azt mondtad, hogy fő a biztonság, párnázzuk ki magunkat, nehogy felfázzon a vesénk, mert elővigyázatos voltál már kamaszként is, fiatal kamaszként, miközben cigiztünk, és flegma mosolyokkal, laza csuklótartással széthamuztuk a verandát, azt a gány faborítású verandát, amiről kopott a festék, és szívtuk a kék Camelt, emlékszem, mert nem sokkal azután átváltottunk sárgára, az jobban ízlett, és ittuk a rosét, amit úgy kevertünk ki házi vörös és fehérborból, te hoztad az egyiket én pedig a másikat, és ittuk, és magunk közé raktuk az üveget, ezért néha összeért a kezünk, megérintettem puha, fehér bőrödet, amit gyakran kenegettél kézkrémmel, hogy nehogy kitöredezzen a bőröd, az a szép, puha, fehér bőröd, amit annyira gyakran érintettem meg véletlenül. És -

Tudod, tizenhat évesen, miután végeztünk az érettségi előkészítővel, amit délután ötkor tartottak a gimiben, az volt az igazán király, lenyűgözően pompás nagyszerűségében, amikor együtt hallgattuk először David Bowie-tól a Life on Marsot, amit már ezredíziglen ismertél, mert említetted, hogy egy részletét hallottad egy sorozatban, és megtetszett, és direkt megvártál vele, hogy együtt hallgathassuk meg, amit én csodálatosnak tartottam, hogy akkor még figyeltünk egymásra és figyeltél rám, és gondoltál arra, hogy mi fog nekem tetszeni és mi nem, hogy mivel okozhatsz apró örömöket; és feküdtünk a verandán, azokban az olcsó, zöld, összecsukható nyugágyakban, amiket takarókkal és párnákkal turbóztunk fel; anyud régi takarójával és az én párnáimmal, hogy ne fázzon meg a hátunk, mert akkor jöttél ki egy vesegyulladásból és ezért kifejezetten figyeltél a biztonságra, a fizikai jólétünkre, és azt mondtad, hogy fő a biztonság, amit én viccesen le is csaptam, hogy az nem fő, hanem sül, és te nem nevettél, csak pofákat vágtál; így lebiggyesztetted az ajkadat és szomorú arcot mutattál, mert ki nem álhattad a szóvicceket, én pedig egyfolytában, Istenem, szinte óránként mondtam neked egy szóviccet, és te mindig egy megcsinált borús arcberendezéssel köszönted meg ezt a figyelmességemet; és cigiztünk, szívtuk a kék Camelt, a finom, hideg füst csak úgy szállt a csillagos, vidéki ég alatt, a kék dobozok felett, emlékszem, mert nem sokkal azután átváltottunk sárgára, az jobban ízlett, és ittuk a rosét, amit úgy kevertünk ki házi vörös és fehérborból, te hoztad az egyiket én pedig a másikat, és ittuk, és magunk közé raktuk az üveget, ezért néha összeért a kezünk, megérintettem puha, fehér bőrödet, amit gyakran kenegettél kézkrémmel, hogy nehogy kitöredezzen a bőröd, az a szép, puha, fehér bőröd, amit annyira imádtam véletlenül megfogni, és olyan gyakran fogtam meg véletlenül, hogy a véletlenség álcája szép lassan lehullot, és kiderültek az általam előkészített véletlen pillanatok, amik után összenevettünk, és adtam neked egy csókot, egy csókot az arcodra vagy a szádra, mindkettőt mosolyogva fogadtad, aztán el is fordultál, gyors és határozott csókok voltak, mert ebben is szerettél effektív és határozott lenni, kedvelted, hogy megcsókolhatsz és hogy csókot adhatok, de nem akartad eltúlozni, nem vitted túlzásba a romantikát; és utánuk, a sok véletlen csók után az első fogalom, amit magadra öltöttél, az aromantikus volt, emlékszem, nem is értettem, miért kell a romantikus ízlésednek név. Mondtam, hogy rendben van, értem, nem akarsz romantikus pillanatokat, ezt eddig is tudtam, de minek kell nevet ráaggatni, hogy aromantikus, mi van, ha egyszer majd szeretnél egy romantikus pillanatot, és megélnéd szívesen, de az agyad vagy a tudatalattid vagy valamid mondaná, hogy nana, te aromantikus vagy, és ezért mégsem élnéd meg? - kérdeztem, mire összevesztünk, ez lehetett az első veszekedésünk, az első olyan igazi, amikor megmondtad, hogy neked szükséged van arra, hogy elnevezd a tulajdonságaid, az identitásod darabkáit, te ezeknek szükségét érzed, hogy nevei legyenek a tulajdonságaidnak, és úgy éreztem, hogy meg sem hallod azokat az érveket, amiket ez ellen a szokás ellen felsorakoztattam, te pedig azt mondtad, hogy ne szóljak bele, hogy mit gondolsz, és kiabáltál is, és megmondtad, hogy ne akarjam helyetted élni az életed.


Tudo -

És azt mondtad, hogy ne szóljak bele, hogy mit gondolsz, mert nem ismerem úgyse a gondolataidat, és nem is fogom megismerni, ami nekem rosszul esett és fájt és szomorú lettem tőle, és én is elkezdtem veled kiabálni, hogy mégis miért mondod ezeket, miért gondolod, hogy nem ismerem a gondolataidat, és ha így is van, miért vagy ilyen radikális, hogy a megismerés lehetőségét is elzárod előlem? És te még jobban kiabáltál, a hangod ilyenkor mélyebb és komorabb lett, rekedtes, mintha egy gitár kábelét folyamatosan ki-bedugdosnák az erősítőből; recsegtél, rám recsegtél, hangosan és haragosan, és megmondtad, hogy ne akarjam helyetted élni az életedet, amit én nem akartam, egyáltalán, csak segíteni akartam neked abban, hogy ne csinálj olyan ostobaságokat, minthogy nevet adsz az identitásod részeinek, mert ez egyenes út a boldogtalanság felé, hiszen változni fogsz, és akkor majd nehezebb lesz a neveket elengedni, a személyiség nem egy kőbe vésett öröklét, úgyis meg fogsz változni két-három év múlva, és akkor majd bánod, hogy így nevezted magad, hogy néven nevezted azt, ami te vagy, mert így már behatárolódtál, körbe lettél véve valamilyen fogalom által, amit nem tudsz kitolni, nem tudsz kiszökni önnön fogalmadból, és ezt elmagyaráztam, de nagyképű voltam és utálatos, mint mindig, ha okosabbnak hiszem magam egy témában a beszélgetőpartneremnél, és ezért megsértődtél, és azt mondtad, most ne beszéljünk egy darabig; és emlékszem, mennyire mérges lettem ettől, haragot éreztem a gyomrom tájékán, erős nyomást, és bántani akartalak, fájdalmat akartam neked okozni, mert úgy éreztem, hogy ezt te nem teheted, nem zárhatsz ki az életedből azok után, hogy ennyiszer megcsókoltál mosolyogva, és ezért elkezdtem én is üvölteni veled, és direkt olyan dolgokkal bántottalak, amelyekről tudtam, hogy beléd fognak marni, és közben úgy gondoltam, hogy épp igazam van és épp jó teszek ezzel a világnak, hogy kifejtem és létrehozom ezt az igazságot, hogy megalkotom az igazságot és kimondom, ami megalkottatott, ezzel hozva több őszinteséget az univerzumba, hiszen ha az igazságról van szó, akkor nem tévedhetek, akkor azt ki kell mondani, ha pedig téged megbánt, akkor így jártál, miért vagy olyan gyenge, hogy nem bírod elviselni az igazságot, nem igaz? Ilyenek jártak a fejemben; és előszedtem anyádat, apád kapcsolatát azzal a másik nővel, a töri jegyeidet, azt, hogy képtelen vagy normálisan kifejezni magad, ha ideges vagy, te pedig merev tekintettel bámultál rám, és én azt hittem, hogy végre letaglóz az igazság és elfogadod, hogy tévedtél, és utána mehetünk dolgunkra, megtörtént, aminek meg kellett történnie, ki lett mondva, amit ki kellett mondani, de ehelyett csak egyre könnyesebb lett a merev tekinteted, és azt mondtad, hogy most elmész, és ne kövesselek, és ne írjak sehol, és egyszerűen tűnjek el most egy darabig az életedből, én pedig még utánad mentem egy darabig, mert nem tudtam elviselni, hogy faképnél hagysz, hogy kisétálsz, amikor én épp az igazat mondom és kihirdetem, te pedig elfordulsz az igazság elől, és addig követtelek, amíg rám nem üvöltöttél a Lónyay utca sarkán, hogy kihívod a rendőröket, és akkor ott a szemedben nem csak megvetés és harag volt, hanem félelem is, és nem akartam, hogy félj tőlem, és nem értettem, miért félsz tőlem, hiszen én sosem bántanálak, fizikailag sosem bántanálak, és akkor megfordultam, és eltrappoltam tőled, és úgy érzem, hogy…hát…tudod…most úgy érzem, hogy tudod…


Tudod, az volt az igazán király, amikor együtt hallgattuk először David Bowie-tól a Life on Marsot, és csak feküdtünk a verandán, azokban a műanyag összecsukható nyugágyakban, és néztük az eget, a csillagos, vidéki eget, miközben cigizgettünk, szívtuk a kék Camelt és rosét ittunk a kettőnk közé leparkolt üvegből. Tudod az igazán király volt. Úgy ez az egész.





























1997-ben születtet, jogi tanulmányait 2022-ben fejezte be. Minden más csak fikció.

0 comments