Monek Valentina

Sárga öntözőkanna



Pár napja Viberen azt írtad, a telefonod kamerája elromlott. Volt még egy régi kép, azt szeretném most előkeresni rólad. Akkoriban sok élményünk volt, nem tudtunk nem egymás nyakán vagy nyakában lenni, vagy épp kibírni egy kánikulai fűnyírást, esetleg egy fűszeres, erősen paprikás gulyásfőzést anélkül, hogy egy pár szót ne intéztünk volna egymás felé. Válogatott szavakat, például, hogy „mosogass már kedvesem, mert koszos edényben nem fő ma levesem”.


Még csak 20 éves voltál ezen a képen, egy sárga, sárfoltos, rászáradt füves öntözőkannával a kezedben. A szomszédba mentél át segíteni, a néni ugyanis gyakran betegeskedett, örökösen fájt a torka. Még utánad is kiabáltam, hogy vigyél át egy kis negrót, de mondd meg, hogy tőlem van, nehogy már téged dicsérjenek meg az én jó szándékomért. Vissza is fordultál, nevettél, azt mondtad, az ezért járó kupica pálinkát majd áthozod nekem, hadd zsebeljem be magamnak, mint elméleti problémamegoldó… Az én gumicsizmámat vetted fel, úgy tűntél fel benne, mintha egy hosszúfülű kisnyúl talpára gondosan hótaposókat igazítottunk volna.


Szóval ezt a fotót azóta sem találom. 2 éve a rozzant pénztárcámban hagytam, ami nálad maradt elfekvőben valamelyik kabátzsebedben. Szóval úgy is mondhatjuk, hogy nincs már rólad bizonyítékom, hogy vagy, vagy, hogy egyáltalán voltál. (A családi képeinkről pedig mindig lemaradtam.)


Egyébként pedig ne félts engem. Szofi már nagykorú, segít nekem mindenben. Egészen felnőtt azóta, mióta utoljára láttad. Hisz akkor még csak 7 éves volt…


Ugye a sokadik válóperünkön láthatlak majd? 10 éve juttatom el hozzád ezt a levelet minden nap, a saját címünkre, a Hétfa utca 1-be, a te nevedre, Messengeren. Ritkán hívsz, akkor is röviden beszélünk. Az arcod már sosem akarod mutatni. Azt mondod, te a monitor alatti billentyűkhöz vagy szokva.


Sokszor már teljesen azt hiszem, hogy elveszítettelek. Hogy nem vagy már az enyém, hogy nem is vagyunk házasok, nem vagyunk már egymásnak.


Tegnap kiposztoltál egy képet, nem magadról. Te magadról már nem posztolsz, te a billentyűkhöz vagy szokva – ezt írtad ki a követőidnek.


A képen egy sárga gumicsizma volt, egy sárga öntözőkannával, az oldaláról gombócokban hullottak a sárdarabok. A képhez azt írtad: „Nosztalgia, boldog vagyok.”

A fürdőbe mentem hozzád, hogy átöleljelek.

Eközben te tartottad a telefont a kezedben, és megnyitottad az üzenetet, amit neked írtam: „Szia! Rég beszéltünk. Alig emlékszem már rád.”





Kistermelők



A boltok polcai közt akármit leemelhetek,

évekig eltartósított barátság-konzervek közt válogathatok, ami aránylag sokáig eláll, ár-érték viszonylatban is kifizetődő, nem fizetek sokat érte, és három évig bontatlanul, sértetlenül eláll.


Csak fel kell raknom felülről a második polcra, és nem foglalkoznom vele egy ideig, csupán néha megnéznem, mikor szorul a hurok, hogy nem hiányzik-e a raktárból.


Becsomagolt, szerencse sütibe írt jóslatként türelmet akarok venni. Hogy ezt a hosszú, kínai betűkkel kipingált két sort majd bekereteztessem, és mivel fontos nekem, ezért a hűtő ajtajára fogom tapasztani, oda a sok minden mellé, amiről évek óta ígérgetem embereknek, hogy azért tettem őket oda, mert örülök, hogy tőlük kaptam.


Feltapasztok egyet, és már rohanok is a következőkért, hogy darabszámra menjek.


Idén nyáron a futószalagról szedem le egyesével a volt osztálytársaim és környezetem arcképét. Ez a diákmunkám, azzal szerzem a keresetem, hogy egytől egyig ugyanolyan emberekkel foglalkozom, de úgy, hogy belül azt érzem, én vagyok egyedül az értékes. Jövő nyáron engem is leszedhet valaki a futószalagról.


Ősszel konzerválunk. Elrakunk az emlékekből és élményekből néhány üveggel, azokból a napokból, amiket együtt töltöttünk.

Sokat nevettünk, de csak magunkban, a kínos csendeken, azon, hogy kifogytunk a mindennapos „hogy vagy ma?” témákból, és abból is, hogy állandóan a munkáról beszéltünk, na meg a suliról. Miről is beszéltünk volna másról, ha csak ott voltunk együtt?


A lényeg az, hogy ezeket felvágtuk, felkockáztuk és gondosan egymásra nyomkodtuk, hogy úgy tűnjön, mintha lenne tartalma az elrakandó üvegeknek. Majd elcsomagoltuk őket december 31-én, hogy legyen mivel átvészelni a következő élményekig.



















































Monek Valentina vagyok, 18 éves, frissen budapesti.

Szeptemberben költöztem a fővárosba, a vonaton velem egy kabinban utazók gondolatával ellentétben nem vagyok egyetemista, sem építész. Nagy mappákkal rohanok a metrótól a villamosig. Rajzolok, festek, jelmez-, és díszlettervezést tanulok, egyszer szeretnék jelmeztervező lenni. Sürgetem az „egyszer”-t. Addig pedig írok. Általában rengeteget.

0 comments

Recent Posts

See All
nincsváltozás.png
Kollázsok6.jpg
arrow&v