Benkő Imola Orsolya

Porcelánbaba



Tétován álldogál a kora reggeli harmatban. Térdig érő fehér zokni, piros pántos lakkcipő, fehér kötényruha piros selyemövvel. Szőke haja két fonatban halványkék szalagokkal átkötve. A reggeli fényben dörzsölgeti a szemét, ami most haragoskék, és fürkészi az udvart, merre járhat Lencsi mama. Közben Erzsike integet, már hozza is a frissen sütött almás tésztát, jó lesz Magdalénkának reggelire. Mosolyogva adja át, a kislány álmosan és hálásan nyúl a reggeliért. Imri bácsi az udvartér másik végéből füttyent, jöjjön Magdalénka, elkészült a bodzaszörp, jól fog esni a tészta mellé. Mire Lencsi mama megérkezik a barna kenyérrel meg az üveg tejjel, Magdalénka a sámlin ül és reggelizik. Közben a szomszédokat szórakoztatja történeteivel, mindenki körülötte sertepertél, úgy tesznek, mintha rettenetesen fontos dolguk akadna, csak azért, hogy a legédesebb porcelánbaba közelében lehessenek. Egy lelkes, örök vigyorgó szépség az udvartér lelke, közösen nevelgetik, dédelgetik az ott lakók. A futóversenyeiről kérdezgetik, merre járt az országban, mit tapasztalt, hány érmet nyert, milyen szállásokon aludt, na és az olájok hogy viselkednek vele, érti-e mit beszélnek hozzá, és így tovább. Az egész nap el bír telni Magdalénka történeteivel, kerül ebéd is, vacsora is, míg hazaérnek a cserfes lány szülei: Anna és Misi.

Anna a haját mindig szigorúan összefogva hordja. Gyönyörű mélybarna hosszú tincsei vannak, ha kiengedné, úgy ellágyulna tőle az arca, talán fel sem ismernék. Fekete gyémántszemei mélyen vésődnek ovális arcába, keskeny ajkait ritkán nyitja beszédre. Az egész asszony olyan, mint egy befalazott ékszer. Megközelíthetetlen alabástrom. Ahol megjelenik: csodálattal nézik. A férfiak néma imádattal, a nők szívbéli irigységgel. A teremtő bőkezűen osztotta csodáit Annának. Egy királynő lakik a kézdivásárhelyi udvartéren. Kilencen vannak a Demeter testvérek: Emma, Lencsi, Pisti, Anna, Arany, Bandi, Dezső, Árpi, Kati. A gyerekkoruk kint a mezőn telt napszámos munkával. Ezt senki meg nem mondja, ha Anna fehér, puha kezét megfogja. Aztán egy bálban, amit a kollektív munkásainak szerveznek az őszi betakarítás után, Anna megismerkedik Misivel. Az ismeretlen férfi nem maksai, a húsz éves lány akkor látja először. Fel sem figyel rá, hisz a falusi legények egyik táncról viszik a másikra, el is fárad, ki kell mennie egy kicsit a csűrből, a hideg őszi éjszakába. A szőke, magas férfi kint dohányzik épp. Anna odalép hozzá, kér egy szál cigarettát. Misi készségesen kínálja meg a fiatal lányt, szótlanul szívják el a bagót, végig egymást nézik. A tekintetek merész beszélgetése zajlik, már-már arcpirító őszinteséggel. Misi aztán nem tudja levenni a szemét Annáról egész este. Követi minden mozdulatát, italt visz, táncba hívja. Mindezt szótlanul. Anna fekete szeme pajkosan és sebesen karcolja bele magát Misi szívébe. Néhány óra alatt sűrű rózsaszín köd száll le kettejük közé, amiben ők pimaszul gyorsan berendezkednek. A bál még javában tart, mikor Misi Annát a motorjához vezeti, és a sötétszürke Pobedával elszökteti. Se szó, se beszéd.


Nagy ragacsos vattacukor Lencsi mama. Magdalénka nem győzi puszikkal, ölelésekkel elhalmozni. Mindig a legjobb könyveket adja a kezébe, a legfinomabb tésztákat süti, és csak olyan ebédet főz, amit a lány szeret. Sajnos, az egyik szemére gyengén lát, félszeg asszony volt világéletében. Férje, gyereke nincs, Magdalénkára, – ahogy ő hívja: Mókira – úgy tekint, mint a sajátjára. Bár Anna testvére szülte, mégis Lencsit szereti ez a lány. Egész nap együtt vannak. Megetetik a kendermagos tyúkokat, kötnek télire sálat, sapkát, morzsolják a kukoricát, csuhé babaházat építenek, nagyokat sétálnak és mindig betérnek a főtér legjobb cukrászdájába, ahol Móki választhat: habrolót, rigójancsit vagy linzert kér. Habos, édes délutánok Lencsivel.


Másnap nagy a hangzavar a Demeter családban, Annáról senki nem tudja, hová tűnt. Lencsi látta utoljára, egy magas szőke férfivel, aki „benne volt a korban”, legalább negyvenéves lehetett. Anna vele táncolt utoljára. De hát lehetetlenség volt követni, a fél falu megtáncoltatta – mentegette magát Lencsi. Egy hét múlva érkezik az első életjel Annától, egy képeslap mezei vadvirágokkal. A hátulján ennyi: Férjhez mentem. Anna. Az egész család elképedve állt. Már mindent tűvé tettek, a patakpartot és az összes kaszálót végigjárták, felmentek a közeli barlangba, a falu népét kikérdezték, semmi. Anna látszólag nyomtalanul tűnt el. Demeter Kata, Anna édesanyja kezébe fogja a kaszát, kimegy a rétre, és addig vágja a rendet, amíg be nem esteledik. Egy férfi megirigyelné. Közben elsiratja a lányát. Mikor hazamegy megnézi, hol adták fel a képeslapot. Tirgu Secuiesc áll a bélyegzőn. Nem jutott messzire, gondolta magában, Kézdivásárhely itt van.


Misi arcán két gödröcske jelenik meg, amikor nevet. Már kora reggel sokat nevet, mielőtt elindul az éttermébe dolgozni. Annától hosszú csókkal búcsúzik, elmenőben tekintetével cirógatja felesége porcelán testét. Anna szigorát, fegyelmezettségét kellemesen oldja a hajnali szerelmeskedések gyakorisága és sokfajtasága, egy új világ nyílik ki előtte minden nap. Misi tapasztalt és figyelmes szerető, asszonya is gyorsan az lesz. A szavakkal még mindig fösvények, csak elrontanák azt a szép világot, amit ők ketten építettek fel, ott legbelül, ahová mások nem érhetnek. A napok egyszerűen telnek, Anna otthon tesz-vesz. Főznie nem kell, hisz Misi mindig hoz meleg ételt az étteremből, inkább takarít, vasal. Felfedezi a várost, eljut a legkisebb utcákba is, gyakran elmereng. Hogy mi jár a fejében, azt senki sem tudja, boldog, elégedett-e azt sem. Az évszakok változását figyeli, ismerkedik az udvartér lakóival, ahol Misi lakása van. Szigorúságában, szótlanságában van valami vonzó, az emberek szívesen szóba elegyednek vele. Hamarosan barátnői lesznek, ismerik a piaci kofák, a nőtlen férfiak pedig sóvárogva bámulják. Igazából nem csak a nőtlenek. Mindenki.


Magdalénka mosolygödröcskéi épp olyanok, mint apjáé. Akár a szeme, a haja. Igazi Dicső lány. Két évvel a szöktetés után érkezik. Két csodálatos, nyugodt év után. Anna sajnálja, hogy elmúltak azok az idők. Huszonkét éves, kalandvágyó nő. Erre itt van ez a nyöszörgő, sírdogáló, időnként nevetgélő csomag, akivel kényszerűen foglalkozni kell. Nem, nem ezt akarta. Szótlansága most már harcias, dacos. Lányával szemben használja. Nem gügyög, nem beszél és nem énekel neki. Csinálja, amit elvárnak tőle: etet, altat, pelenkát cserél, mos. Cselédnek érzi magát. Ezen az érzésen semmi sem tud változtatni, sem Misi rajongása, sem a szomszédok segítő szándéka. A kis betolakodó tönkretette szépnek ígérkező otthonát, újrateremtett világát. Magdalénka szavak nélkül nő fel kötelező érintések között. Beszélni nagyon nehezen tanul meg, a szomszéd Manci néni énekel neki, aki férjével együtt megjárta a náci haláltáborokat. A jiddis dalok lágy, kacskaringós dallamai beivódnak a pórusaiba, akár a mesék és a receptek, melyek Manci néni konyhájából párolognak ki napközben. Lencsi mama mondókákat tanít, verseket, így próbálja segíteni Mókit a helyes ejtésben, tanulásban. Aztán egyszer, teljesen váratlanul, mintha egy régi csapot nyitnának ki, vékonyan folyni kezdenek a szavak Magdalénkából. Helytelenül, roncsoltan, időnként vicces értelmetlenséggel, de beszél. Anna üresnek ható csendjeibe is betörnek ezek az igék, mintha Magdalénka így próbálna közelebb kerülni édesanyjához. De hiába, a szavak kibicsaklanak, ahogy a gyermeki ölelések is sorra lepotyognak az anyjáról.


Demeter Kata esténként a verandán várja a naplementét. Nem szeret kiülni a ház elé a padra másokkal, pletykálni vagy bámulni az arra járókat. Fekete kendője mélyen a homlokára csúszik, tekintetének fiatalos fényét elrejti. Ez az asszony nem vénül, akkor sem, amikor teste próbálja cserben hagyni. Nyaranta Móki – mert ő is így szólítja – odakucorodik mellé, s ha a szőke porcelánbaba kéri, még odakünn, a hűlő levegőn olvas neki egy kis Jókait. S ilyenkor a Nagymama meleg, szikár testéhez lehet bújni, befészkelni, behunyt szemmel hallgatni, ahogy duruzsolva olvas, ahogy az állatok az ólban elcsendesednek s figyelni, a lassan kialvó napkorongot. Móki szereti ezeket a nyarakat, még akkor is, ha Nagymama már reggel öt órakor elkurjantja magát, hogy a „Kódis a hetedik faluban jár”, és nincs mese, kelni kell, hiába van szünet. Móki az első unoka, a szökött Anna, akarata ellenére így örvendeztette meg vaskezű édesanyját. Demeter Kata legkisebb lánya, Kati kereken tíz évvel idősebb Mókinál és otthon lakik anyjával. Kati már hajnalban viheti ki az állatokat a legelőre, míg Móki játszik egész délelőtt. Nagymama nem úgy bánik vele, mint a gyerekeivel, akik kora gyermekkoruktól keményen dolgoznak a gazdaságban. Móki meg van kímélve, hétköznap is szép ruhát hordhat, ahogy Kézdin is. Csodájára jár a falu a városi lánynak. Még az élénkpiros szív alakú babakocsit is tologathatja Maksán, a sáros úton. Ilyen játéka senkinek nincs ám! Szép porcelánbabává cseperedik ez a lány. Épp olyanná, amilyenné sem Anna, sem Nagymama nem válhatott.


Annának munkába kell állnia. A főtéri cukrászdához tartozó üzembe veszik fel, mivel cukrász végzettsége van. Reggel elmegy, este hazajön. Még kevesebbet beszél, bágyadtan pislákol a fény a szemében. Magdalénkához naponta három kérdése van: mi volt az iskolában? Evett-e? Mikor lesz a következő futóverseny? Ezzel be is van fejezve a napi beszélgetés. A levegőtlen csendek most már fojtogatják Mókit. Az iskola és az edzés között Manci nénivel süti a mézeskalácsot, hogy legyen pénzük a néniéknek, vagy Lencsi mamával lófrál a városban. Világító mosolya mögé sután belopódzik a magány.


Apám viaszfehér arcán világítanak a gödröcskék. Pedig nem mosolyog. Homlokán mély redők, életének fájdalmas kudarcai gyűrődnek. Széles vállára ma is odahajtanám a fejem, megnyugtató hely bajok idején. Dióbarna öltönye úri küllemet sejtet, bátor erős jellemet. A koporsószegélynél állok, simogatom. Két évvel később, már egy másik temetésen, könnytelenül nézem, ahogy anyám fekete gyémántszemeit a mandulavágású szemhéjak halványan árnyékolják. Mintha nem lenne teljesen lecsukva a finom héj, árnyék vetül a szempillák alá. Mosolyog. Most már apámnak. Mindig is neki. A köztes megállóban már nem kell kiszállnia. Ahol én toporgok árván.



















Benkő Imola Orsolya vagyok, Temesváron születtem, Szegeden élek. A Homo Ludens Project független színházi alkotóközösség művészeti vezetője és rendezője vagyok. A színház mellett tanítok is. A művészeti ágak fúziója érdekel, a határvonalak mentén születő alkotások, a kísérletezés. Járatlan utak felfedezése. Így jutottam el az írásig is.

0 comments

Recent Posts

See All
nincs 89.png