Prés


Be vagyok zárva ebbe a sírásba. Ülök a sírásban. Ülök a garzonlakásban. Az egész egy konyha meg egy fürdő, a nappalim egyben az étkezőm és a hálószobám is. Persze idáig ez tökéletesen elég volt, vagy tökéletes volt, legalább közelebb lehettünk egymáshoz. De most túl nagy. És nyomasztóan kicsi – mint egy koporsó: éppen csak megfordulni van benne hely. A sírástól össze tudnak menni a falak? Ha igen, a végén összepréselődöm, mint a préselt virágok a lexikonban, amiket Viola szedett és ott felejtette. Miért látok esztétikumot valami halottban és aszaltban?

Mondjuk a halál – akár - lehet szép is. Viola is szépen halt meg, igaz, ő majdnem mindent szépen csinált. Már nagyon beteg volt tavaly nyáron, már hetek óta egy hullával laktam együtt. Egy gyönyörű, kedves és intelligens hullával. Mert nem veszett el benne a kedvesség sem, nem parancsolgatott és nem követelt, nem sajnáltatta magát, nem kellett véresre koptatnom a térdem az érte való imádkozásért, mint amikor Márta néni halt meg, a nagy inkvizítor. Viola egészen úgy dőlt el a kanapén, mint egy kompozíció, már nem tudta megtartani a Platónt, csak az ölébe ejtve olvasta, és amikor felnézett, egészen lágy és reszketeg hangon azt mondta: Ide tudnád nekem adni a pirulákat, drága?


Akkor már biztosan nagyon fájt neki. Akkor már egy hete végrehajtották az eutanáziát, ha úgy vesszük. Én nem akarok így élni. Vigyenek haza. Vigyél haza, édesem! Viola szépen halt meg, mert szolgájává tette a halált és még azt is megszabta neki, mikor léphet be hozzá. A kórház utáni első napon felhívta a lakásba a fodrászt és a manikűröst. Második nap a barátainkat. Senki nem tudta, hogy elköszönni jött. Viola pedig nem köszönt el. Talán magában.


Harmadik, negyedik, ötödik és hatodik nap elolvasott mindent, amit vittünk vagy vettünk a lakásba. Minden este főztem neki vacsorát, romantikusan megterítettem, de gyertyát nem engedett gyújtani, azt mondta, majd a temetőben. Hetedik nap aztán megkérdezte: Ide tudnád nekem adni a pirulákat, drága?

Úgy volt, hogy sosem hagy el. Még a halál el nem választ. Elválasztott. Vagy Viola tette. Vagy én. Nem hívtam mentőt, mert szerettem őt. Persze ilyenkor a halált kell hibáztatni, pedig Viola uralkodott rajta. (Én nem uralkodtam Violán.) De kétségbeesett és gyötrelmes egy uralom volt ez. Mert nem Pilátus ítélte halálra Krisztust.

A mi gyerekünk biztosan nem sírt volna ilyen rémesen. Olyan lett volna, mint az anyja, mint az aranymetszés. Vagy Viola is így sírt, amikor a szülei otthagyták őt? Nem is emlékezett rájuk. Hitte, hogy őt az ég nevelte fel. Nem az Ég, hanem csak az ég. Bárányfelhőkkel játszott és fátyolfelhőkkel takarózott, és este mindig lekapcsolta a villanyt, hogy aludni tudjak, de pár csillagot fenn hagyott, mert emlékezett, hogy félek a sötétben. A lányokat az apácák nevelték fel. Azt hiszem, semmit nem értettek az egészből.

Azon a kanapén ülök, amin meghalt. Határozottan hiszem, hogy szűkülnek a falak. Húsillatú a kezem. Ha elég közelről szagolom az ujjaim, érzem a hús szagát, ezt az állatias bűzt, szinte felfalnám magam. Azt hiszem, mindannyiunknak ilyen hússzagú a keze, csak mások nem szagolgatják. Mások nem ölték meg a menyasszonyukat. Mások nem ragasztgatnak préselt virágokat a Platónba ilyen gyerekbömbölésben.

Át kellene menni a szomszédba. Elnézést a zavarásért, de három napja sír a gyermeke. Elnézést? Elnézést, hogy megzavarom az öngyilkosságban, nem állt szándékomban. De azt hiszem, magának itt még lenne valami elintézetlen ügye. Nem, nem, sajnálom, túl nagy felelősség. Tegye ki az ég alá. Ne, ne, kérem! Most csurom vér lesz a kanapé. Jó, legyen. Hátha majd tágulnak tőle a falak. Milyen remek is ez. Hiszen menekülnek előle a falak. Tartom, és az ellenkező irányba futnak. Csak át ne üssön a vér. Foltot hagyna.






Magyar alapszakon hallgatok, annál is inkább, minthogy érdeklődési köröm és szerény kutatásom kulcsfogalma a hallgatás. Persze így már minden jel arra mutat, hogy hallgatnom kellene, ez azonban nem áll szándékomban, írni annál inkább. Megfogalmaznám azt is, hogy mit, de ennél jobban vonzanak az absztrakciók – a meglepő fordulat helye: itt – vagy csak én magam is elbotlom a rám vonatkozó kérdésekben, (minthogy egy év alatt Annából Lídia lettem, ez nem csoda). Én csak azt hiszem, hogy írni kell, csinálni kell – persze csak bölcsen, okosan – létre kell hozni a tereket és a diskurzusokat, a szövegeket és a világokat, mászkálni bennük, otthonosan, de figyelmesen, és hinni abban a „nincsben lévő van”-ban, ha már a „vanban lévő nincs” bebizonyosodott.


0 comments

Recent Posts

See All
nincsváltozás.png
Kollázsok6.jpg
arrow&v