top of page

Sándor Anna Viola

Párizs


Az első párizsi éjszakájából csak a vonatok zakatolására emlékszik. Kivett egy lakást a Gare de l’Est mellett, messze a turistáktól, messze a Szajnától. Az ablaka a pályaudvar tetejére nézett. Esténként, ha nem tudott aludni, azzal szórakozott, hogy figyelte a kupola alól kibukkanó vonatokat, és azt találgatta, hogy merre mehetnek. Egy idő után már magát is odaképzelte a vonat egyik ülésére.

Miután letelik a két hónap kaució, úgy dönt, nem hosszabbítja meg a szerződését. Miközben lecipeli a bőröndjét a szűk lépcsőn öt emelet magasból, még nem tudja, hogy hol fog aludni aznap éjszaka. A szerkesztőség, ahol dolgozik, korrekt munkahely, de nem fordítanak figyelmet az alkalmazottaik magánéletére. Valószínűleg az sem érdekelné őket, ha mindenki a Szajna partján egy híd alatt aludna. Neki is megfordul ez a fejében, de inkább a városközpont felé veszi az irányt. Utál metrózni, ezért beáll az egyetlen környékbeli buszmegállóba, és figyeli a metróból előbukkanó rosszalló párizsi tekinteteket. A busz feleakkora, mint az otthoniak, és még így sincs tele. Néhány ráérős idős nénin és egy spanyol turistákból álló társaságon kívül senki nem utazik rajta. A párizsiak inkább metróznak. Csendben mered maga elé, fogja a bőröndje fogantyúját, és hallgatja a spanyol turisták trécselését, amiből valójában semmit sem ért. Az egyikük tört angolsággal kérdezgeti tőle, hogy merre van a torony meg a folyó. Franciául válaszol, a spanyolok bólogatnak. Nem tűnik fel nekik az akcentusa. Az Eiffel-toronyhoz legközelebbi megálló után újra csend lesz a buszon. Az idős nők is kezdenek leszállni, szépen egymás után, minden megállóban egy. Hazaértek. A végén arra eszmél, hogy egyedül van a buszon. Átmennek a hídon, a Szajnát nézi. A víz felszínén tükröződve látja meg az első felhőkarcolókat. Korábban soha nem ment ki a Défense-negyedbe, és most pechére mégis egy olyan buszra szállt, ami egyenesen oda viszi.

Leszáll, próbál nem felnézni, úgy kerülgeti a fotózkodó turistákat és az ideges, aktatáskás üzletembereket. Valaki megkéri, hogy fotózza le, nemet mond, a földet nézi. Keresi a buszmegállót visszafelé. Most már a metró is jó lenne, keresi a sárga jelzést, az egyes metrót, pedig azt még a felhőkarcolóknál is jobban kerüli. Soha nem lesz igazi párizsi. Nem mer felnézni, rángatja a bőröndjét, a kövezetet nézi, az is üvegből van, tükröződnek rajta a felhőkarcolók. Egyszerre szorítják felülről és alulról, rátámaszkodnak és összeroppantják. Hullámzik alatta a föld, a cipőjét bámulja, otthoni márka, mégis itt vette. Megnyugtató, biztonságos. A bőrönd fogantyúja is az. Belekerül egy nagyobb csoport közepébe, ismeretlen nyelven beszélnek vele, nem figyel, csak sodródik velük. Bárcsak a metróhoz mennének. Nem oda mennek. Megint a diadalív előtt van, hullámzik a beton, érzi, ahogy lassan sodorja a hatalmas üveg felé. Madame, rosszul van, lép oda hozzá egy úriember. Angolul beszél, hallatszik az akcentusán, hogy francia. Nem találom a metrót, suttogja franciául. Elrontja a ragozást, de az idegen megérti. Mutatja az utat, segít levinni a bőröndjét a lépcsőn. Merci, merci. Nem tesz semmit.

Még ötven perc utazás a metrón, mire megint az ismert utcákon lesz. Most már tudja, hova menjen. Van egy francia barátnője, Sophie-nak hívják, egy régi antikvárium felett lakik közel a Szajnához, egyedül egy kétszobás lakásban. Sophie már régóta mondja neki, hogy költözzön hozzá, idős, és egyedül nem bírja a sok házimunkát. Ma este megbeszéli vele a bérleti díj kérdését. Sophie tiltakozni fog, igazi párizsi nőhöz méltóan felhúzza a szemöldökét, és szigorú, pattogó francia szavakkal kijelenti, hogy ez felháborító, egy vendégtől az ember nem fogad el pénzt. Első a méltóság. Néhány hónap után mégis elfogadja majd. Kicserélik a névtáblát az ajtón, és együtt porolják a könyveket az antikváriumban. Ő napközben dolgozni jár, esténként az antikváriumban ül Sophie mellett. Hétvégén bevásárlás, nagytakarítás. Kéthetente elmennek egy kávézóba, és minden vasárnap reggel boulangerie-ben reggeliznek. Sophie csak meleg tejet kér, abba mártogatja a magával hozott vajas kekszet, mert amikor fiatal volt, Bretagne-ban vasárnaponként mindig ezt ette. Hiába mondja neki, hogy kóstoljon meg mást, Sophie nem hajlandó erre. Néha megdicséri majd, hogy milyen szépen beszél franciául. Ennek ő mindig örül, mert a franciák külföldieknek soha nem mondanak ilyet. Sophie meg főleg nem. Évtizedekig dolgozott nyelvtanárként, és soha egyetlen diákját sem dicsérte meg. Biztosan megöregedett.

Felráncigálja a bőröndjét a metró lépcsőjén. Most senki nem segít, talán végre párizsinak nézik. Az antikvárium zárva. A kaputelefonon Sophie neve átragasztva, helyette valami ismeretlen név. Még csak nem is francia. Valószínűleg spanyol, de lehet, hogy portugál. Már itt is bevándorlók, gondolja idegesen. Sophie sehol. Lehet, hogy visszament Bretagne-ba. Vagy elköltözött. Esetleg meghalt. De az nem lehet. Madame, kit keres. Ez már a második sármos francia egy nap alatt, de ő legalább az anyanyelvén beszél. Sophie Arnoux-t. Ismeri? Sophie-t? Az idegennek ellágyul az arca. Sophie elköltözött, valahol a Szajna partján lakik. Pontosabbat nem tud? Sajnálom, de nem. Merci, vágja rá udvariasan. A franciák a semmit is megköszönik.

A Szajna kilométereken át folyik Párizsban. Lesétál a csatornához. A híd mellett néhány sátor. Önkéntesek meleg teát osztanak. Van, aki tényleg itt lakik? Felnéz az égre. Hamarosan eső lesz. Sétálni kezd a Szajna partján, nézi a kapucsengőket. Sophie Arnoux. Órákkal később találja meg a nevet. Lassan lépked, a bőröndje zötyög a kövezett úton. Fáj a karja, és legszívesebben már rég levette volna a cipőjét. Sophie Arnoux. Ott áll a név feketén a fehér lapon. Sophie búgó hangja szól bele a kaputelefonba. Még soha senkit nem hallott olyan gyönyörű franciasággal beszélni, mint őt. Lili vagyok, mondja akadozva franciául. Olyan fáradt, hogy már beszélni sem tud. Lili, kedvesem, fut ki elé Sophie a lépcsőházba. Mi hozott ide? Pereg a francia monológ Sophie szájából, miközben ketten rángatják fel a bőröndöt az ötödikre. Lift nincs, vagy elromlott. Nem kérdezi meg, mert nem jutnak eszébe a szavak. Sophie nem kérdez semmit, törölközőt és hálóinget ad, majd beküldi a fürdőszobába átöltözni. Teát főz. Sophie korábban Londonban élt évekig, akkor szokott rá erre.

Kijön a fürdőszobából, szédül, hullámzik vele a szoba. A cipője már nincs rajta, csak egy idegen, párizsi papucs. Nagy rá. Leül az asztalhoz, a teásbögre fülét szorítja, megnyugtató, biztonságos. Enyhül a sodrás. A rádióban egy francia beszélgetős műsor megy. Alig érti a szavakat. Egy nőről van benne szó, aki a bőröndjével együtt elmerült a Szajnában. Valószínűleg megfulladt. Sophie a rádiót hallgatja. Sajnálkozó arcot vág, hangosan szürcsöli a teát. A hangja olyan, mintha több méternyi víz alól szűrődne át.








Sándor Anna Viola vagyok, most fejeztem be a második évemet az ELTE magyar alapszakán, ahol olaszt és portugált is tanulok. Szabadidőmben legszívesebben olvasok, táncolok és álmodozom. Ez az első publikációm.

0 comments

Recent Posts

See All

A rúzs

hélóóó.png
bottom of page