Szabó Réka

nyolcvankilenc gyermek

Már nem is tudom, kihez fordulhatnék rajtad kívül. Lehet, hamarabb illett volna beszélnem veled, de minden érzésem ez ellen szólt. Talán emiatt történik ez a sok szörnyűség.

A legfőbb gondunk az éhínség – de ezt te is jól tudod. Nem jutunk ételhez, alig akad valami maradék, amit a gyerekeknek adhatnánk. A konyha teljesen kifosztott, a szekrényekben az üres konzervdobozokon és a poshadó kenyéren kívül nincs más. Nincs annál rosszabb, mint elalvás előtt a gyerekeket csitítani, és hamis ígéretekkel álomba ringatni őket. „Majd holnap lesz vacsora – súgom nekik, mert hang már nem jön ki a torkomon. – Meglátjátok, terített asztal vár ránk.”

Azóta élünk ilyen nyomorban, mióta üldöznek bennünket. Kiirtani minket – ez a mai „trend”. Csendben piszmogunk, a sötétben tapogatózunk, rettegünk az éhhaláltól és attól, hogy megtalálnak bennünket. Ide nem nagyon jár más a papon kívül, ami egyrészt szerencse, másrészt hátrány, hiszen senki sem ejt nekünk egy kis elemózsiát. A mai világban azonban nem divat templomba járni.

Amióta felköltöztünk a padlásra, két vándor szállt meg nálunk. Az egyik szintén menekült. Ki kellett küldenünk a gyerekeket, ne hallják azokat a rémtörténeteket, amelyeknek szemtanúja volt a szerencsétlen. Sem én, sem a férjem nem hitte el, annyira lehetetlennek hangzott. Azt cincogta reszkető hangon, hogy tömegesen vadásznak ránk, és bedugnak bennünket laboratóriumokba, hogy kísérletezzenek rajtunk. Többek között az elhízást vizsgálják a szervezetünkön keresztül. Ironikus, nem? A gyerekeim olyan soványak, hogy szinte kiszúrja a bőrüket a csontozatuk. Rossz rájuk nézni, de hát mit tehetnék ellene? Így is minden nap az életünket kockáztatjuk, hogy beszerezzünk nekik egy-két falatot.

A másik jóval régebben járt nálunk. Igazi kalandor volt, barna, dús szőrű, izmos teremtés; egyetlen apró jelét sem mutatta annak, hogy nélkülöznie kellene. Hajóval érkezett Hollandiából. Történeteivel levett bennünket a lábunkról – engem különösen. Bármeddig el tudtam volna hallgatni őt, ahogyan a különféle országokról és kultúrákról mesélt. Tőle tudtam meg, hogy Amszterdamban sajtpiac van. Sosem hallott sajtfajtákat sorolt fel, pontosan láttatta őket, beszámolt a szagukról, az állagukról, az ízükről. Valahogy így képzelem a mennyországot is. Sárgának, teltnek, omlósnak és gondtalanul édesnek.

Legszívesebben hátrahagytam volna eddigi életemet, és vele tartottam volna, mindent kockára téve. Még a férjemben sem lett volna annyi erő, hogy megállítson. Csak hát a gyerekek… Azok az édes, gyámoltalan csöppségek, akik még két szülővel is alig húzták ki. Mindenki elpusztult volna, ha engedek a vágyaimnak, és egy jobb élet reményében elhagyom őket.

Nehogy az hidd, hogy a magam önzetlenségét akarom ezzel bizonyítani! Korántsem. De ha arra gondolok, hogy volt egy lehetőségem, és én a nyomort választottam, nem értem, miért nem veszed ezt észre? Miért nem segítesz legalább egyszer, hogy megkönnyítsd a helyzetünket? Nem, ehelyett te ránk küldöd a pap cinkosát, mintha nem lenne elég bajunk anélkül is! Múlt héten két gyermekemet gyilkolta meg – és a legborzasztóbb az, hogy először észre sem vettem! Nagy csibészek voltak mind a ketten, és hiába figyelmeztettük, hogy ne merészkedjenek ki az odújukból, nem hallgattak ránk. Nem mintha ez vigasztalna.

Tizennégy kicsit már elvesztettünk. Minden végzet minket szemel ki: egyiknek elsorvad a teste az éhínségtől, másik a nagybajszú gyilkos áldozatává válik, és akkor még nem beszélünk a direkt nekünk felállított csapdákról, amelybe bele-beleesik egy-egy védtelen kölyök. Néha már azt hiszem, érzéketlenné váltam a halálhírre. Nem érzek fájdalmat, mikor egy gyermekem maradványait megpillantom. Tényleg ennyire szörnyű anya vagyok, vagy csak a körülmények tettek ennyire merevvé és közönyössé? Esetleg igazat írtak abban a könyvben, amelyet a múltkor szétrágcsáltam – tényleg csak állatok vagyunk? Nem jó másra a létezésünk, csak bosszúságra és az emberek megmentésére?

Alig emlékszem már azokra az időkre, mikor még mindannyian megvoltunk. Nyolcvankilenc gyerek. Alig fértünk el a gerendák között, de a bundánk legalább megvédett bennünket a hideg éjszakáktól. Nyolcvankilenc gyerek – nyolcvankilenc éhes száj. Miért kellett ennyi, ha nem tudtam megmenteni őket?!

Ó, Nagysajtos Uram, pusztíts el mindannyiunkat most azonnal, vagy adj egy csekély reményt, hogy van értelme élnünk! Egy templom padlásán bujkálni életünk végéig, rettegve a környező világtól – ez nem élet. Ez a nyomor és kilátástalanság embertelen! Segíts végre nekünk, szegény szerencsétleneknek, akik még megmaradtunk, hogy átvészelhessük ezt az időszakot. Kemény volt a tél, gonosz és kegyetlen – most már kiéheztünk a szabadságra!

Minden reménnyel,

a templom egere.

Szabó Réka 2000-ben született, nyíregyházi. Jelenleg az Elte film-színház szakos hallgatója. Igyekszik nyomot hagyni a világban, ám észrevette, hogy inkább az emberek hagynak őbenne nyomokat. Keveset alszik, sokat olvas, énekel – hajnalonként csapja meg az ihlet. Álma a színház, élete a film.