Nyolckezes Beltér


A Nincs ünnepi számában a Beltér kritikusainak (Pinczési Botond, Biró Sára, Szabó Máté és Szűcs Anna Emília) nyolckezes reflexiója Török Ábel prózájára készült értelmezői szövegmátrix – a kritikusok a munkafolyamat első fázisa során a szöveggel éppúgy névtelenül foglalkoztak, ahogy egymás reflexióival. A reflexiók születési sorrendjükben olvashatók, így felmérhető az a folyamat is, ahogy a diskurzus elsődlegesen alakult, annak fényében, hogy a szerkesztés során a kritikusok már szabadon, névvel segíthették egymás munkáját Pallós Anna Lídia szerkesztői felügyelete mellett. Az ünnepi nyolckezes Beltér a kritizálás, a diskurzus szabadsága mellett a közösségi szövegértelmezés örömét is igyekszik színre vinni.




Török Ábel

a hűtlen



khloé, napszemű szép parasztlány egy forró reggelen disznófiút szült. feszes, vékony combjai közül simán, zsírosan csusszant ki a csecsemő, rózsaszín áldás, első gyermekem, olyan rút vagy, hogy az apád se ismerne rád, ha látna. nem sírt a fiú, visított, orra khloé combját túrta, szoríts magadhoz, anyám, ha valaki szerethet engem ezen a világon, az csak te vagy. és khloé zokogva szorította magához, arcán könnyek patakzottak, fehér ajkára csöppentek, ajkára, amelyre annyian áhítoztak, mert khloé volt mindenki közül a legszebb lány a világon.


magához szorította, fojtogatón, irgalmatlanul, nem tudhatja meg senki, hogy disznót szültem, suttogta a fülébe, akkor mindenki rájönne, hogy hűtlen voltam, és megköveznének, megölnének miattad, talán meg is etetnének veled, ugye, nem ennél meg, ugye, szeretsz, hiszen anyád vagyok, és a fiú megrázta a fejét, sosem, sosem…


khloé, a napszemű szépség enyhített a szorításán, hűtlen vagyok, de gyilkos nem, nézz rám, úgy elgyengültem, még megfojtani sem tudlak, csak mert a sajátom vagy. a fiú ránézett, és azt suttogta, minden rendben lesz, anyám. khloé hatalmas, rozsdás ollóval elvágta a köldökzsinórt, pulzálón-kéken tekereg a kezemben, össze vagyunk kötve, egy vérből valók vagyunk, te meg én. bár ne lennénk, bár sose szültelek volna meg, drágám, és magához szorította a disznó nagy, rózsaszín fejét. bár sose adtam volna magam másnak…


amikor hazament, a férje szemébe nézett, mélyen és örökké, ölj meg engem, hogy ne kelljen ezzel a szégyennel élnem, suttogta, kérlek, és calais, bukott isten, a karjába vette őt, és vigasztalta, csókokkal halmozta el, szörnyet szültél, mégis szeretlek. nem szerethetsz, üvöltötte a napszemű, disznó mászott ki belőlem, állat forgott a méhemben kilenc hónapig, mert hűtlen voltam hozzád. calais a fejét rázta, és mosolygott, tudom, édesem, tudom. én mégis szeretlek téged.


este khloé megetette a fiát. a mellére vonta, és a fiú disznóajka mohón cuppant rá, kiszívom belőled a lelket, könyörtelenül, sorvadni fogsz az ajkam alatt, mert ez az anyák dolga, legfőképp a tiéd, összeaszalom a testet, amely testet adott nekem. és a fiú vadul szürcsölt, khloé pedig zokogott, hatalmas fejét simogatta, hosszú, szőrös fülét, és közben calaist nézte könnyein keresztül.


amikor a disznó végre elaludt, és khloé izzadtan feküdt az ágyban a férje mellett, lepedőbe tekeredve, könnyektől vizesen, hirtelen felült, és lerántotta magáról a fehér lepleket. ne tedd, fogta meg a vállát calais, törékeny, csontos vállát égették a sötét ujjak, miért ne, nézett rá a napszemű, miért ne, és sziszegett, mint a kígyók, azért, mert a fiunk.


nem a fiunk, csak az enyém, húzta el magát khloé, azért sültem disznót, mert hűtlen voltam hozzád, hát nem érted, nem szeretlek, többé nem szeretek senkit.


tudom, hogy hazudsz, csókolta meg calais, és ajka remegett az övén, kezébe fogta az arcát, és mosolygott, nem ölheted meg, csak magadat ezen a világon.

hajnalban a fiú visítása ébresztette őket, gyere, anyám, mert éhes vagyok, etess meg, hogy olyan nagyra nőjek, mint te vagy. és amikor khloé nem ment, üvölteni kezdett, vastag, sűrű, éles disznóhangon, hűtlen volt az anyám, sörtés bestiát szült! és khloé szaladt, nehogy a falubeliek meghallják, és nyújtotta a mellét a disznónak, aki mohón cuppant rá, azt mondtam tegnap este, hogy kiszívom belőled a lelket, suttogta álnokul, meg fogom tenni, hidd el. egy anyának, meg kell tanulnod, kötelessége szolgálni a gyermekét.


és khloé szolgálta, nap nap után meghajtotta előtte a fejét, mert calais, bukott isten, nem engedte neki, hogy megölje a fiút. rabigába hajtották a hűtlent ketten, a férj és a disznó, éjszaka az enyém vagy, nappal az övé, így osztoztunk meg rajtad.


a fiú gyorsan nőtt, egy hét múlva már khloé csinos térdéig ért, óriás vagyok, iszonyatos, szőrös hasú, elhiszed, hogy egy hete még a hasadban lubickoltam, anyám, köldököd mögött? emlékszem minden pillanatra, suttogta kajánul, arra, amikor a férfi, aki nem az apám, megtörte tested vonalát, és amikor beléptem az ajtódon, viharos-pulzáló-forró vonaglásaid közé, titkos nyílásaidban ficánkoltam, ott, ahol már soha senki nem fog járni ezentúl. ismerem minden zugodat, minden porcikádat, hiszen te vagy a házam, az otthonom, nélküled semmi vagyok, ugye, tudod? a fiú sírni látszott, és khloé lehajolt, hogy megvigasztalja, fehér karja közé vette a fejét, hosszú ujjai táncot jártak a hátán, ne sírj, egyetlen gyermekem, ne sírj…


emlékszem a félelmedre, nézett hirtelen a szemébe a fiú, összerándult a hasad, amikor megtudtad, hogy magadban hordozol. sosem bocsátom meg neked azt a rándulást, sosem bocsátom meg, hogy nem akartál engem. rosszul esett, összezavarodtam, otthonod összetört, és már csak szabadulni akartam belőled, szökni ugyanazon az úton, amelyen jöttem, és akkor már tudtam, hogy szét foglak szakítani, darabokra téplek, amiért nem szeretsz engem.


emlékszem, milyen volt, amikor felmentünk a hegyre, felküzdötted magad, hogy végre egyedül legyél, és a hasadat simogattad, beszéltél hozzám. azt mondtad, bár ne lennék, bár megtarthattad volna a tested magadnak, önző voltál és gyűlöletes, ezért megfogadtam, hogy mégsem szakítalak szét, inkább elfoglalom a tested örökre, meg kell osztanod velem azt, ami a tiéd, elveszem tőled, mert megérdemlem, elveszem, mert megtehetem. a hegytetőn gyötrődtél, mi lesz, ha megtudják, hogy nem calaisé vagyok, hogy calais nem az enyém, és engem hibáztattál saját vétkeidért, és én összekucorodva zokogtam benned, mert nem tudtam, mi rosszat tettem. jegyezd meg jól, drága édesanyám, hogy sosem foglak feloldozni bűneid alól.

emlékszem, amikor megmosakodtál a tengerben, és eljött hozzád a férfi, aki nem az apám. üvöltöttél, csapkodtad a hullámokat, és én örültem, úgy éreztem, megvédesz, de akkor a férfi odajött és a karjába vett téged, lágyan, kedvesen ringatott, és te a nyakába borultál, szívni kezdted a bőrét, mi vagy te, anyám, mi vagy. és újra feltártad magad neki, aki meggyalázott téged, akivel meggyaláztattad magad, és átadtad neki a tested, amely már nem a tiéd volt, hanem az enyém, a sajátom, és te megosztottad valaki mással, idegent engedtél az otthonomba. akkor dühös lettem rád, és a halálodat kívántam, őszintén, tiszta szívemből.


emlékszem, milyen volt, amikor éjszakánként calaist nézted véreres napszemeddel, és azt suttogtad, bocsáss meg nekem, miképpen én is megbocsátok az ellenem vétkezőknek, úgy beszéltél, mintha a fogantatásom bűn lett volna, mocsokban születtem, a te hitvány hasad méltatlan otthon egy gyermeknek. könnyeim újra és újra megtisztítottak téged, lemosták rólad a szégyent és a bánatot, újra és újra megtöltötték aranysárga méhedet, mint balzsammal, úgy kenegettem végtelen sebeidet könnyeimmel.


te már elfelejtetted, de én még tudom, milyen volt, amikor először rám néztél, és ez fájt a legjobban minden vétked közül, kicsúsztam belőled frissen, véresen, gyönyörűn, és te undorodva bámultál, nem lehetsz az ivadékom, hiszen én olyan szép vagyok…


khloé összekuporodott a fia előtt, meghajlott a beszéd súlya alatt, és megrepedt, lassan, visszavonhatatlanul, először a szíve, aztán a szívéből kifutó vastag forró erek, aztán a mellkasa, és gyönyörű bordái kiugrottak a húsából, szétfeszítették a bőrét, finoman, kecsesen, és khloé zászlóként hordozta magán bűneit, szárnyat kaptam, de repülni nem tudok, és soha nem is fogok tudni.


és a fiú megölelte, nyugodj meg, anyám, az emlékek már sohasem lesznek többek emléknél. lassan, mosolygósan ringatta édesanyját, csókot nyomott a homlokára, vastag, szőrös, nyirkos disznócsókot, ajkáról forró nyál folyt khloé arcára, szenteltvíz ez, amellyel újra megkeresztellek, suttogta, eddig fiad voltam és ezután apád leszek, hiszen minden fiúnak ez a sorsa. kérlek, ne zokogj olyan hevesen…


a napszemű szép khloé törékeny, gyönyörű teste rázkódott és vonaglott, vörös ajka kifordult, hátat fordított ragyogó gyöngyfogsorának, úgy sírt, és amikor a szeme teljesen kiszáradt, és a lelke menedéket keresve a szíve mélyebb barlangjaiba húzódott, a fiú végigsimított a haján, selymes szőke haján, és elment, elhagylak téged, amiért te már születésem előtt elhagytál.

hosszú, sápadt évek sokasága tiporta le khloét, és rövid, zsíros évek tömege kényeztette a fiát. a fiú egyre csak dagadt és kerekedett, mert khloé szolgaként tömte, szájába adta harapásnyomokkal tarkított, szárazra szívott mellét, és a fiú mohón nyelte a tejét, látod, anyám, te is állat vagy, ugyanolyan disznó, mint én, gondoskodj rólam halálodig. először akkorára nőtt, mint egy rendes disznó, aztán akkorára, mint a csűr, aztán akkorára, mint khloé gyönyörűszép szíve. a napszemű szép khloé pedig fogyni kezdett, bőre összeugrott, húsa a csontjai köré rándult, bordáján táncot járt az éhség. forrón és önzőn szerették őt, az ártatlan gyermek és calais, bukott isten, nappal és éjszaka, sárgán és feketén, aranyban és szurokban. éjjelente calais ragadta meg, fordulj felém, szerelmem, hogy lássam a szemed, lássam, ahogy rám nézel, és calais hevesen, boldogan tört belé, lerombolom utolsó falaidat is, édes feleségem.


ketten fogyasztották, ketten táplálkoztak khloéból, és addig harapták, addig marták forró testét durva fogsorukkal, hogy egy éjjel khloé elfogyott, calais karjában halt meg némán, boldogtalanul, összezsugorodott lelke apró szilánkokra esett, szétszakította csontos kis testét, és a szilánkokban calais meglátta önmagát, a szemébe nézett, és megrettent, ne hagyj el, khloé, suttogta, ne hagyj el, mert félek a fiadtól, mi lesz velem nélküled, kérlek, gyere vissza, ígérem, visszaadom neked az éjszakát.


calais zokogva térdelt le a padlóra, és megpróbálta összeilleszteni khloé lelkének apró darabjait, de a lélek porrá vált az ujjai között, és kifolyt a tenyeréből, kifolyt a homokra és elvegyült vele, és calais két kézzel markolta a földet, gyere vissza, mert nélküled félek, gyere vissza, mert nem élhetek nélküled. khloé csendesen figyelte calaist szívének legmélyebb barlangjából, könnyfürdőben ázva, és megrázta sűrű haját, örökre elhagytalak már akkor, amikor először a szemedbe néztem.


calais összekuporodott az ágyon, és maga elé meredt, mit tettem, suttogta, mit tettem, amiért el kellett hagynod engem.


másnap hajnalban visítani kezdett a fiú, éhes vagyok, anyám, gyere, és etess meg. calais remegő lábakkal bújt ki az ágyból, nem lehet, suttogta, anyád nincs többé, elfogyott, fölfaltuk mi ketten.


a fiú éktelen haragra gerjedt, nem hagyhatott el, nem hagyhatott itt veled szó nélkül az én anyám, valahol még mindig ragyog sárga napszeme. amikor meglátta khloét, visítani kezdett és zokogni, tengernyi könnyet hullatott, legszívesebben megfojtanálak most, anyám. törékeny teste fölé borult, és sírt, megöntözte khloét, megöntözte száraz napszemét, és khloé fényes bőre alól fekete virágok törtek elő, meggyökereztek a húsában, és szirmot bontottak, vastag, lédús, fekete szirmokat, és a fiú lelegelte őket, köszönöm, anyám, hogy holtadban is táplálsz engem. kiszakította khloéból a virágokat, és a virágok gyökerei között megtalálta lelkének apró szilánkjait. nyálában forgatta, nyelvén táncoltatta, fölfalta mindet, és dagadt, úgy dagadt, mint még soha, teste puffadni kezdett, sörtéin kerek zsírcseppek csillogtak, bárcsak megölelhetnélek most, anyám, suttogta, bárcsak megölhetnélek most, anyám.


húsz napig sírt így a fiú, és khloé húsz napig etette fekete szirmú virágokkal. a huszonegyedik napon már nem sarjadtak virágok, mert khloé hűtlen lelke elfogyott, először calaist, aztán saját fiát csalta meg.


a fiú akkor calais felé fordult, a földre teperte, és calais sikoltott, rimánkodott, ne tedd ezt velem, hiszen a fiam vagy, legdrágább kincsem, szemem sötétje, szívem legtitkosabb dobbanása. a fiú nevetett, és calais füléhez hajolt, apámmá fogadlak, suttogta kéjesen, vér a véremből, megpecsételtetett. és lejjebb csúszott calais testén, síkos hasa összekente a combját, és mohón rácuppant calais mellére, és szívni kezdte, édes, apám, a tejed, édesebb, mint anyámé.


calais sikoltott és rúgkapált, megadok neked bármit, csak engedd el a mellem, de a fiú szívta könyörtelenül, mohón nyeldekelte calais forró tejét, öblös, nagy kortyokkal. calais üvöltve ütlegelte a fiú feszes oldalát, de ökle lecsúszott a síkos bőrről, világ ütközik világ falának, vigyázz, mert megtörhetetlen vagyok és leszek mindörökké.

rendes fiatok lettem volna, szopott a disznó könnyes szemmel, de te képtelen voltál teherbe ejteni anyámat, a napszeműt, képtelen voltál belé ereszteni magad, hogy apám helyett apám legyél. te tettél tönkre, calais, suttogta, azzal, hogy nem te nemzettél. és a fiú még vadabbul, még könyörtelenebbül ráakaszkodott calais mellére, vastag, rózsaszín ajka a férfi bőrére tapadt, így leszünk egyek, most leszünk egyek, túl késő már, apám.


calais erei megvonaglottak, ahogy a vér megfordult bennük, és elindult a fiú húsos nyelve felé. teste rázkódott és remegett, a fiú pedig rázkódott és nevetett, beteljesítem a sorsod, azzá teszlek, ami mindig is voltál, vérputtonnyá.


calais bőre elfehéredett, ajkából kiszállt a szín, és teste nem vonaglott többé. a fiú lenyelte az utolsó kortyokat is, és felszürcsölte a mellén maradt vércseppeket. calais teste hideg volt és száraz, összeaszott és megkeményedett, mint egy darab fa. a fiú megrázta a fejét, és könnyeket hullatott érte, hát te is elhagytál engem, áruló apám, de calais, bukott isten testében nem gyökereztek virágok, mert neki nem volt olyan szép lelke, mint a napszemű khloénak.


a fiú szomorúan összekucorodott az anyja ölében, khloé fényes combjai között, ott, ahol megszületett, és sírni kezdett, zsíros teste remegett, miért hagytál el engem olyan korán, miért gyűlöltél meg már akkor, amikor sima hasadban forogtam. ha nem lettél volna hűtlen calaishoz, szép leszek, ragyogó fiú, a leggyönyörűbb a hegyen, csillagszemem túlragyogta volna a tiédet is. okos lettem volna, bölcsebb, mint a falu összes másik gyereke együtt. bátrabb, mint a hegy barlangjaiban üvöltő oroszlánok, gyorsabb, mint a sziklákon ugráló zergék, kedvesebb, mint a virágok között repdeső pillangók. naphosszat dicsértél volna, miközben ujjad sűrű hajfürtjeimmel játszik. fényesebbé tettem volna bőrödet, dúsabbá arany hajkoronád, édesebbé korall-ajkadat, égetőbbé naptekinteted. ha nem vagy hozzám hűtlen, én se lettem volna az hozzád, de nem tehettem mást, kényszerítettél, te kényszerítettél, anyám, miattad lettem ilyen mohó és kéjvágyó, telhetetlen, boldogtalan.


a fiú arcán sós könnyek patakzottak, elfolyik az életem, most folyik el egy másik világba. vastag kérgű kőszíve megrándult mellkasában, és recsegve-ropogva háromba tört, mert ha nem vagy hűtlen calaishoz, három fiad lett volna, napszemű szép khloé, három viruló gyermeked.


a három fiú keservesen zokogott anyja ölében, és azt sikoltották, bocsáss meg, anyánk, nem akartunk hűtlenek lenni hozzád.


és a gyönyörűszép khloé könnyes szemmel, sárga napszemével nézte őket szívének legmélyebb barlangjából, és azt suttogta, sosem bocsátok meg nektek, édes kis szerelmeim, sosem bocsátok meg.





Pinczési Botond


A kispróza sokféle kultúrával és szöveghagyománnyal teremt kapcsolatot. Egyrészt a szereplők erősen támaszkodnak az antikvitás mitológiai tradíciójára, másrészt biblikus elemek is felfedezhetők a szövegben a Miatyánk és az Ábrahám-történet megidézése által. A hűtlenből kiolvashatóak továbbá egy példázatos mese elemei is, amely a hűtlenség témakörét veszi górcső alá. A hűtlenség egyfelől megtörténik a házasságban lévő felek között khloé félrelépése és a férfi tiszteletlen viselkedése révén, másfelől a szülői szerepek felvevésének kudarcában, hiszen az apa nem képes beteljesíteni a hagyományosan férfiaknak tulajdonított értékeket (nem véletlen, hogy bukott isten az állandó jelzője). Végül a gyermek is hűtlen a gyermeki létéhez és szüleihez, mert irreálisan gyorsan növekszik, kiszipolyozza, ezáltal megöli őket, továbbá hűtlenségét abban is kifejezi, hogy nem bocsát meg a szüleinek, nem hagyja, hogy a gondját viseljék – mindenki csak a saját gondjait viseli a szövegben. Ezek alapján úgy tűnik, hogy a cím azért is mondható frappánsnak, mert az nem csak az egyes szereplőket szembesíti a feléjük táplált elvárásokkal az olvasóban, de a család intézményét is működésképtelennek mutatja fel. Ez azért állítható, mert valójában senki nem akarta a gyermeket, a szereplők vágyai sosem közösek, valamint a közös életüket egymás kihasználására fecsérlik, például míg a férfi szexuális tárgyként kezeli a nőt, addig a gyermek egy kiapadhatatlan táplálékforrásként tekint az anyjára. Ezen kívül ami leginkább felszámolja a család intézményét, az a megbocsátás hiánya. A diszfunkcionális család reprezentációja ráadásul tetten érhető a narrációban is, hiszen nem nagyon különböznek el a szereplők megszólalásmódjai, valamint a mondatstruktúra is ebbe az irányba mutat. Ugyanis a legtöbb mondat olyan egységet alkot, amelyben együtt szerepel a narrátori reflexió, a leírás és a karakterek beszéde, sőt egymás idézése, például e részletben, amely végén a „megpecsételtetett” egyszerre lehet calais, a fiú és a narrátor megjegyzése is: „a fiú nevetett, és calais füléhez hajolt, apámmá fogadlak, suttogta kéjesen, vér a véremből, megpecsételtetett”. Így a szereplők között sem igazán alakulhat ki valódi párbeszéd, inkább egymás szavába vágnak, egymásra íródnak. Tehát a megbocsátás hiánya nemcsak explicit módon reprezentálódik („sosem bocsátok meg nektek”), hanem a szöveg narratív technikája miatt sem képes létrejönni, amit a mondatok kisbetűvel kezdése is megerősít. A megbocsátás nélküli családot a szövegfolyam feldarabolja húsra, vérre, lélek- és kődarabokra, így megfosztva azt minden emberi mivoltától.



Szabó Máté


Ahogy az előttem író szellemkéz is kiemelte, az egyik nehézsége egy ilyen típusú modern műmese olvasásának az, hogy mint eredettörténet, lényegében bárhonnan behúzhatja az eredőit. Biblikus és antik szálait szabadon használhatja, vegyítheti kortárs (miért épp francia?) elemekkel. Mindez engem arra szólít, hogy ne merészkedjek a szövegen kívülre – szerencsére, ahogy azt egy jó világteremtő szöveg belső logikája követeli. Nyomozok tehát és a hiátusokra figyelek, kiolvasom a műmese ismeretlen, nem életszerű összefüggéseiből és fantasztikus elemeiből azt, amit a szellemkéz „példázatnak” nevez, és ami az életről tanít. Ezért találkozni is csak a mélyebb összefüggésekben, egy közös belső logikában tudunk: a tanulságban.


A szöveg szerencsétlensége azonban, hogy ha bármennyire fonák módon is, de példázatot rajzol fel, nem hagyhatja érintetlenül a hiátusokat, megválaszolatlanul olyan kérdéseket, mint hogy kik ezek a szereplők, mi(ért) a motivációjuk, mi(ért) az eredendő bűn, milyen a viszonyulásuk a szövegen kívüli, számomra is ismert kulturális toposzokhoz. Ha mást nem, a hiátusokba legalább egy irány illesztését vártam volna, mely irányok legvégsőbb esetben akár egy őskáoszba is vezethetnek, melyben minden irány keveredik, melyből minden eredő behúzható. Sokkal inkább érzem azonban, hogy a mitikus-mesebeli, nem megmagyarázható logikai hiátusok elsősorban egy (kulturálisan mélyen megalapozott, ezért is) erős lírával vannak kitöltve. Lírai így mindenféle metamorfózis is („összezsugorodott lelke apró szilánkokra esett, és a szilánkokban calais meglátta önmagát”), lírai az okság („khloé fényesbőre alól fekete virágok törtek elő”), és lírai minden olyan hely, melyet egy válasziránynak kellene feltöltenie. A lírai metaforikusságot azonban, amennyiben a metaforát szó szerint mint meta-phereint, át-vitelt értem, csak az átugrás eszközeként látom, nem hiánypótló erejében. A válaszok hiányoznak. Így a szereplők előtörténete, vagy legalább a bűn mibenlétének ismerete nélkül rákényszerítve érzem magam, hogy elemeljem és absztraháljam a szövegvilágot megkezdő bűnt, egy olyan allegorikus történet kibontódását olvasva ki belőle, melyben így nehezen helyezhető el khloé személyes szenvedéstörténete is. A disznó esetében pedig, hogy gonosz és létében sértett, felismerem, de egy ilyen mértékben hiátusokkal operáló szövegvilágba zárva nem tudom a szöveget másként, mint egy felfejthetetlen allegóriaként olvasni. Egy olyan allegóriaként, melynek megkapó líraisága elfedi és nem feltölti az eredet kérdéseit.


Biró Sára


Az előzőekhez csatlakozva én is próbáltam összefüggéseket keresni a motívumhasználatban. Első olvasatra nem fogadom el, hogy a szereplők, a tettek nagy része, sőt még az intertextuális utalások jelentős hányada is csupán a szövegvilágon belül nyer jelentést, hiszen ez – ahogy már előttem is írták – hiátusok kialakulásához vezet. Ezt úgy próbálom feloldani, hogy a motívumrendszer értelmezését kiterjesztem a szövegvilágon túlra, így keresek kapcsolódási pontokat az ókori görög és a keresztény kultúra utalásai között. A khloé és calais nevek rögtön zsákutcába vezetnek, eredetük ellenére tetteik, szerepük nem lép kapcsolatba a mitológiai történetekkel. A disznó motívuma már könnyebben értelmezhető, érvényesülnek a leggyakrabban használt jelentései: tisztátalanság, bűn, telhetetlenség. Ez azonban legalább annyira általános és egyértelmű utalás, mint a „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Ugyanakkor a disznó irodalomban használt egyéb jelentései is kapcsolhatók a szöveg kontextusához, azonban akár a 20. században a pénz és diktatúra allegóriájaként való megjelenésére gondolok, akár kortárs példára: „Egy disznó felakasztása/ nem fogja elrettenteni a többi disznót,/ hogy felfalják a felügyelet nélkül hagyott csecsemőket (…)/ minden ami lelkesít, elátkozott.” (Nemes Z. Márió: Disznómese), talán gazdagítják az eredetileg elképzelt jelentést, de nem segítenek a hiátusok kitöltésében. Számomra az sem jelent elegendő és elfogadható magyarázatot számos szövegbeli tettre, hogy a mű példázatosságát szolgálják, hiszen a példázat önmagában akkor is létrejöhetne, ha khloé csupán azzal bűnhődik hűtlenségéért, hogy disznót szül. Alapvetően ezt is elég brutális megtorlásnak gondolom. A szöveg azonban ennél tovább megy, részleteiben kísérhetjük végig az anya leépülését, melyben döntő szerepe van az apának és a fiúnak, egyik részről szándékos haragból és megtorlásból, a másikról pedig talán önzésből, hiszen calais megbocsátja neje hűtlenségét. Így a mű kérdésfelvetésének akár az is tekinthető: milyen áldozatokat kell hoznia egy nőnek a családja érdekében? Továbbá ott a megbocsátás problematikája is, mely legalább olyan fontos érték a keresztény etika szerint, mint a hűség. A szöveg középpontjában mégis végig a cím által is közvetített problémafelvetés marad.



Szűcs Anna Emília


A többiek által fejtegetett eredettörténetet boncolgató értelmezést nem folytatnám a továbbiakban, mert egyrészt elég kimerítően szó esett már különböző kultúrákról és hagyományokról, amikkel a szövegvilág operál, másrészt a szöveg ki is mondja, hogy ki kicsoda (khloé „napszemű szép parasztlány”; calais „bukott isten”). Ellenben innentől lesz izgalmas szerintem a sorsüldözött nő történetszála, akit a cím egyértelműen ki is jelöl – ez a sztori khloéról szól, aki az én értelmezésemben legalábbis egyértelműen a cím által kijelölt „hűtlen”, (a hűtlenség-spirál az első reflexióban azonban már alapos kifejtésre került), nem tudjuk mikor, miért, kivel, de ha az előzőleg pedzegetett görög hagyományhoz kapcsoljuk, akkor valószínűleg egy istentől szüli disznó gyermekét, akik előszeretettel látogattak napszemű szép parasztlányokat, az ilyesfajta büntetés pedig egy másik isten bosszújából származik általában. khloé története azért is annyira sehonnan sehová nem vezető számomra, mert tipikus női sors, sematizálható, rajta kívül álló szubjektumok befolyásolják, irányítják, a végzete sem általa birtokolt, hiszen nem tudjuk a végzet bekövetkeztének eredetét sem (tehát a hűtlenség indítékait, körülményeit). Az is érdekes kérdés egyébként, hogy egy magánmitológia gyártási aktus, ami egyértelműen megjelenik itt a szöveg sajátos kultúramasszája által, mégis képes az általános befogadói kulturális ismeretekre alapozni és elhitetni egy szövegről, hogy az köthető hagyományokhoz, miközben fikcionálisan kötődik csak hozzájuk, ráadásul keveri is őket, ezzel teremtve egy vákuumot a mitologikusan tényleg kötődő és a magánmitologikus szövegek között, vagyis inkább maga a mitológia és az irodalom között, miközben valahogy a mitológia is nyilvánvalóan fikcionális volna. Ezzel a szöveg tulajdonképpen azt mondhatja, hogy miért ne lehetnék én bármilyen hagyomány egy apokrif darabja, illetve egy másik szemszögből azt is mondhatja, hogy miért kellene bármilyen konkrét hagyományhoz csatlakoznom. Ezzel a története ugyanolyan eredettelen lesz, mint khloé története: in medias res és csak a lényegre koncentráló – a szöveg nem foglalkozik a megnevezés szintjénél mélyebben azzal, hogy ki kicsoda, mert nem tartja lényegesnek az ezzel való foglalkozást a szükségesnél jobban.


A magánmitologikus keret mellett még egy érdekes körbeérés van a szövegben. A disznó születésekor megígéri anyjának, hogy nem fogyasztja el („és megköveznének, megölnének miattad, talán meg is etetnének veled, ugye, nem ennél meg, ugye, szeretsz, hiszen anyád vagyok, és a fiú megrázta a fejét, sosem, sosem…”), ami másként, de mégis bekövetkezik, hiszen nem bosszúból, gyűlöletből kebelezi be az anyját, hanem mert magáévá akarja tenni, szeretetből, önzésből, fájdalomból teszi, ráadásul lelkestül eszi meg. Ez a teljes elfogyasztás is utal többek között a szöveg abszurdhoz való kötődésére – érdekes az a korszakonként változó besorolási szabály is, amelyben egy modern szöveg „szürreális és abszurd”, egy antik pedig „mitologikus” elemekkel dolgozó.
















Az indexkép Tomecz Dániel képe.

0 comments

Recent Posts

See All
hélóóó.png