Schillinger Gyöngyvér

Néma ember

Az asztal alatt guggolunk. Csak néhány másodpercig nézhetjük apu bőrcipőjét, anyu keresztbe tett lábát, miközben rázogatja, az abrosz szélét, a többi embert deréktól lefelé, a sötét szoknyákat és nadrágokat. A húgom a száját betapasztva vihog, és böködi apu cipőjét.

Egy nadrágos ember közeledik lendületes léptekkel, a pincér, anyu lenyúl az asztal alá, és vadul mutogat, hogy felfelé. Apu egy kis időt kér a pincértől, aztán csikorogva hátratolja a székét, és a karunknál fogva előhúz minket. Neked már több eszed lehetne, néz rám. Lent kellemes félhomály, idekint fényes asztalok, csillár.

A terem visszhangzik, csilingelnek a poharak, morajlás a beszélgetés, előkelően öltözött emberek egymás felé hajolnak. Valaki minket néz. Ezt egyszer már megálmodtam, de nem emlékszem rá pontosan. A húgom az abrosz szélét húzkodja, és úgy néz ki, mint aki duzzog, anyu az étlapot nézi, ráncolja a homlokát. Most ne figyeld az árakat, mondja apu, és olyan egyenesen ül a székben, ahogy otthon sohasem. Az a valaki még mindig néz. Egy öreg néni csillogós ruhában, a mozdulatai lassúak. Előre dől, bal kezét az asztalra teszi, rólunk sugdos valamit a másik nőnek, a szemét felénk fordítja. Visszadől a székre, bólint, az álla alatt ráncos kis hurka. Álmomban fekete-fehér kockás volt a kő, és a többiek is, mindenki fekete-fehér.

A pincér visszajön, anyura néz először, hogy sikerült-e választani, de apu rendel mindenkinek, és a húgom nem nyavalyog, hogy nem is azt szeretné. Kacsintgat felém, ami azt jelenti, hogy az egyik szemével jobban hunyorog, és elkezd lassan, nagyon lassan lecsúszni a székben. Anyu szó nélkül megállítja a folyamatot. Egy szorítás a combon, abból lehet tudni, hogy most már elég.

Ez a legjobb hely a városban, mondja apu, tizenkilencedik századi épület, aranyozott betétek a márványoszlopon, és mondja tovább, miközben anyut nézi, aki viszont azt a távoli ajtót figyeli, ahol eltűnnek a pincérek. Palazzo, eklektikus belső építészet, muránói üveg, sok idegen szó. A szememet dörzsölgetem, annyira világít minden. Lehet, hogy nem is álmodtam, hanem filmen láttam ezt a helyet. Szép nők hosszú ruhában, mindenki egyszerre beszél, semmit nem lehet érteni. Néha kinyílik az üvegajtó, és még több ember jön. Vidámak, de én szomorú vagyok. Inkább film volt.

Apuval a szőnyegen ülve néha régi filmeket nézünk, és akkor apu sok mindent magyaráz, amit nem értek. Közelről mutatják egy férfi fehér arcát, látod, ez most azt jelenti, hogy. Már nem emlékszem, mit jelent. A következő pillanatban egy nőt mutatnak, aki eltakarja a szemét. Megint a férfit. Itt a kamera közelít, mondja apu. A húgommal mi is csinálunk filmeket, levideózom a telefonnal, ahogy hülyéskedik, mert egészen be tud vadulni, négykézláb száguldozik a lakásban, mint egy póni, és lóbálja a fejét. Kieszi a kockacukrot a tenyeremből, nyerít. Beletérdel egy építőkockába, visít, és anyunak akkor lesz elege. Apu ilyenkor a stúdióban van, és nem tudom, mit csinál. Vágja a filmet. Nem tudom, miért kell vágni és hogyan, egyszer elmondta, de már régen.

Húsleves érkezik, két kis répával, nagy tésztagombóc a közepén. A húgom nem tudja elvágni, úgyhogy az egészet betolja a szájába, úgy nézem végig, mint egy szörnyűséget lassított filmen, most biztosan megfullad. Anyu látja az arcomat, a húgomra néz, és a következő pillanatban már kaparja ki a szájából a gombócot, potyog a húsos töltelék. Apu fogja a fejét, hogy nem vagyunk már taknyos hülyegyerekek, többet nem is hoz ide minket. Anyu hitetlenkedve néz apura, és akkor váratlanul összenevetnek. Az öreg nénire nézek, hogy látta-e, ahogy összenevetnek, és szerencsére a húgom nem fulladt meg. Nem figyel, a fagyis kehelyben kotorászik, gombóc már nincs benne, összegyűjti a felolvadt maradékot, és kiszürcsöli a kanálból.

Most én nézem őt. Jól megnézem magamnak, a szőrös sálat a nyakában, a halpikkelyes ruhát, ami talán estélyi, hallottam ezt a szót, anyu mondta tegnap. Nem fog nagyestélyiben parádézni azon a puccos helyen, ezzel nem old meg semmit, apu meg azt kérdezte, miért nem lehet örülni valaminek, egyszer az életben. Akkor pedig anyu felsorolta, hogy ő mi mindennek tudna. Veszekedés után apu még sokáig kint marad a konyhában. Ha kimegyek vízért, ott könyököl egy kislámpa mellett, és füzetbe ír. Nem engedi, hogy kint maradjak, mert másnap majd nem tudok felkelni, hiába mondom, hogy de igen. Apu arcát megvilágítja a lámpa, az egyik oldalon sárga, a másik oldalt beárnyékolja a tenyere. Ujjait a homlokához érinti. Állok a kövön, a sötétben, amíg rám szól, hogy fel fogok fázni.

Hideg a terem, és anyuék már nem nevetnek. Gyertyát hoz a pincér, középre teszi. Csöndben vagyunk, egy combot nyiszatolok, mert nem illik kézzel megfogni. A húgom se dumál annyit, mint szokott, lóbálja a lábát, forgolódik a székben, belenyúl a szájába a maradékok után. Anyu szó nélkül kihúzza a kezét. A húgom rám fogja a nyálas ujját, mint egy pisztolyt, most nem csinálok úgy, mintha meghalnék, nem vetem hátra magam. Apu szinte oldalt ül a székben, közelebb húzódik anyuhoz, és a kezét ráteszi a tarkójára. Anyu lehajtja a fejét.

Olyan érzésem van, mint amikor filmet nézek, és tudom, hogy valami történni fog. A férfi abban a régi filmben nem szólal meg, amíg el nem nyeri a nő szerelmét. Apu szerint ez a fogadalom. A nőre vár, minden nap, és amikor végre megszöknek a filmben, a gyomromba beleszúr valami. Tél van, a férfi megcsúszik, lezuhan. A nő egész éjszaka guggol a teste fölött, és soha többé nem szólal meg. Megtalálják, hazaviszik, és azután sem.

A tenyerem az orromhoz nyomom, teljesen hideg. A falból kiálló lámpákat felkapcsolják, olyan, mint egy kis fa, vékony égők világítanak az ágak végén, még sose láttam ilyet. Kinyílik a nagy bejárati ajtó, súlyos üveg, kalapos férfiak jönnek, piros az arcuk és kövérek. Apu közben megint a helyről magyaráz, de én az idegeneket figyelem, ahogy méregetik a terepet. Ellenséges terület, összehúzott szemmel végigmérik a lehetőségeket, előrántanak egy puskát, apu leránt minket az asztal alá, golyózápor, apu az asztal mögül lő, eltalálja a kis égőket, szanaszét repülnek a szilánkok, anyu reszket, de apu hátrálásra kényszeríti a betolakodókat. Aztán csönd. Anyu rádől apu vállára, megmenekültünk, kész, vége.

Erre nincs szükség, mondja anyu. Nem tudom, hogy miről van szó. Apu visszafordul az asztalhoz, int a pincérnek. A pincér nem veszi észre, apu lejjebb ereszti a kezét, megáll félúton a levegőben. Anyu lesimítja a szoknyáját. Új vendégek jönnek.

A bejárati ajtó egyre gyakrabban nyílik, egy bundás nő lép be a karján kiskutyával, először nem akarják beengedni, aztán mégis. Látom, ahogy mozog a nő szája, de nem hallom. Egy pár jön, kieresztik a kabátjuk alól a hideget, ahogy elmennek az asztalunk mellett.

Most már nagyon fázok, de nem merek megszólalni, apu a leejtett kezét kocogtatja az asztalon. Nem beszélünk. A pincérek az újak körül sürgölődnek, valami történni fog.

A húgom közben csalódottan rugdossa az asztal lábát, iszonyúan fel volt húzva, hogy eljövünk a csilláros helyre, és végül ennyi az egész, leves és csirkecomb. Fagyit kér, vaníliát és kókuszosat, fagyit akar, mikor jön már a fagyija. Most olyan, mint egy kis szörnyecske, az arca is egészen felfújódott, és semmit nem vesz észre. Odahajolok, és azt mondom, hogy a kiskanalakat öreg nénik szopogatták össze, úgy kérje a fagyiját, a húgom egy pillanatra elhallgat, és gondterhelten néz, mint egy felnőtt. Annyira vicces, hogy nevetnem kell, a húgom kirobban, hogy hazudós vagyok, és rugdosni kezd felém, apu akkorát csap az asztalra, hogy a szomszéd asztaloktól mindenki idenéz. A húgom elhallgat. Mind hallgatunk. A többiek még mindig néznek, sok idegen ember, meg a kövér kalaposok.

Tányérkocogtatás, a terem másik végében nevet valaki, vagy köhög, hidegen és visszhangosan jut el hozzánk a hang. Jön a pincér, hogy kérjük-e a számlát, apu azt mondja, hogy nem kérjük a számlát, mert fagyit kérünk, megoldható-e, hogy fagyit kapjunk, nem merek megszólalni, hogy én inkább forró csokit szeretnék. Anyu közben a kezére támasztja a fejét, és egy másik asztal felé néz.

A pincér elmegy, apu odahajol anyuhoz, hogy most akkor ez van soron? Anyu nem fordul vissza, a szeme csillog. A kalaposok ülnek a mellettünk lévő asztalnál, feléjük könyököl, olyan, mintha súgna nekik valamit.

A fagyit nem eszem meg, kavargatom a kanállal, amíg felolvad. Aztán azt mondom, hogy nem vagyok jól, váratlanul, mert az előző pillanatban ezt még én sem tudtam. De ahogy kimondom, elgyengül a kezem, a fejem, legszívesebben az asztalra ejteném. Mint az az ember a filmben. Az asztalra fektette a fejét és az egyik kezét, mintha aludna, a nő az ablakán dörömbölt, a férfi végre felkelt, és akkor én már tudtam, hogy nem lesz jó valami. A férfi támolyogva lépett ki a házból, a nő sírt, hogy most kell elmenniük, nem holnap, mert ma van az a nap, most rögtön, és ahogy elhagyták a házat, körülöttük fehér és sötét volt minden.

Anyu előre hajol, és a homlokomra teszi a kezét. Azt mondja, hogy színtelen a szám, és azonnal intézkedni kezd. Helyet cserél a húgommal, sálat teker a nyakamba, apu komoran int a pincér után. Aztán rákönyököl az asztalra, nézi az abroszt.

Hátrahajtom a fejem, a csillár fényes, hunyorgok. A húgom nyafog, hogy most akkor hazamegyünk? Remélem, hogy otthon ezek után sikerül lázat produkálnom. Ha nagyon szorítom a hőmérőt a hónaljamba, kijön legalább egy hőemelkedés. Harminchét kettő. Néha magamtól is sikerül belázasodnom. Egyszer annyira beteg voltam, hogy hideg vizes lepedőket kellett rám teríteni, borzasztóan fáztam, és apu betelefonált a stúdióba. Először jó volt, mert apu nem ment be dolgozni, hanem összevissza rohangált, gyógyszertárba, boltba, anyu meg a homlokomat puszilgatta, csak a lepedő volt borzasztóan hideg. Aztán elöntötte az ágyat valami hullámzó vörös, ami az ágy végéből nőtt ki, felül forró, alul hideg, szorította a bokám, nyomta a mellkasom. Apu messze, az ágy végében állt karba tett kézzel. Nyújtóztam felé, de a kezemet is lenyomta az a valami. Olyan jó, hogy ő is itt van, ezt akartam mondani, de csak a szám mozgott, nem hallotta meg. Elaludtam, álmomban hang nélkül tátogtam, és a vörös hullám megmozdult, feltorlódott alattam.

A számlát egy fekete tokban hozzák ki, a pincér fölöttem áll, amíg apu a pénzt számolgatja. Alulról nézem az állát, a ráncot a nyaka körül. A húgom kicsit megrugdossa a lábam, de nem figyelek oda. A pincér bólint, ettől neki is tokája lesz, mint annak az öreg néninek, csak szőrösebb. Anyu közben teljesen becsomagol, sál, sapka, elengedem magam, mint egy kisgyerek. Elhagyjuk a csilláros helyet. Átvágunk a hideg termen, apu megy elől, fogja a húgom kezét, aki elbotlik, apu egy kézzel felemeli, megyünk tovább.

Mögöttünk a kalaposok készülődnek. Hátranézek, kezük a pisztolyon, a szemük összehúzva, de az ajtó már nyitva, és apu az utolsó pillanatban kilép, megfogja a kezünket, átlendít minket a kijáraton, mögénk kerül a fényes üvegpalota.

Kint csend van és éjszaka, csak a hó ropog, és a szuszogásunk hallatszik, ahogy belefújtatunk a sálakba. Apu gyorsan és darabosan vágja előttünk a havat, bicegve megy, mint akit meglőttek.

Schillinger Gyöngyvér jogász és író. A szerzői fotót Bogdán Sándor készítette.