munkahelyteremtés

A márciusi havi tárca témája olyan munkák bemutatása volt, amik nem léteznek. De nemcsak munkákat teremtettünk, hanem világokat, életeket, történeteket is köréjük.



Király Csenge Katica

A köpönyegforgató


Dr. Vicces Géza hivatásos felelősségvállaló volt. A Hivatalos Felelősségvállalói Hivatalban dolgozott, ahol munkatársai körében is széleskörű tiszteletnek örvendett.


Esténként bridzsjátékokat nézett a televízióban, visszavitte a szomszéd macskáját, aki már megint átmászott a kertjébe, és számolgatta, hogy hány napot élt még eddig. 11416.


Nem szeretett a munkahelyéről beszélni, mert dicsekvésnek érezte volna. Csak apró részletekre utalt, de már azoktól is hüledezni kezdtek az emberek vagy megvillant a szemükben a féltékenység.

– Tegnap átmostuk második Ramszesz testét lenolajjal, ennek a dögnek meg megint ma kellett ide átfáradnia! – adta vissza a különösen fárasztó múlt csütörtökön Tejfölt csodálkozó gazdájának. Máskor meg: – Egész nap Napóleon spermáját próbáltam azonosítani, hogyha most bulizni akartok, akkor fáradjatok ki az utcára! – üvöltötte az alatta lakók házibulijára becsöngetve. Sztálin skizofrén őseiről és Vergilius halott ikertestvéréről már nem is tervezett mondani semmit. Ahogy az egész huszadik század hidegen hagyta. Még csak az kéne, hogy mindenki rajtam keresztül próbáljon befolyásos kapcsolatokhoz jutni. Szép is lenne.


Emlékezett még arra, ahogy bekerült az egészbe. Huszonéves volt, és bárpultos szeretett volna lenni, persze csak alkalmilag, mert a bárpultosokban mindenki megbízik. Aztán megmutatták neki az asztalt, az asztalt, ami később az élete lett. És megmutatták a fülkéket is. A fülkék el voltak fátyolozva, és a fekete fátyol mögött jelentek meg azok, akiket lerajzoltak az asztalra. Rajzolni csak a hivatalnokok nem tudtak ügyesen, ezért csak az ő rajzaik voltak érvényesek.


Mindig a vendég arcából kiindulva rajzolódott ki az asztallapon egy másik arc. Aztán a vendég belépett a függöny mögé, és ott találkozott egy valakivel, aki valamikor a történelem során létezett. Ekkor a hivatalnokoknak már a dobállványnál kellett lenniük, verve a tamtamdobokat. Az idő szövetéből kiszakadt lélek pedig egy szót tetovált mindig a vendégek tarkójára, mielőtt hatalmas sikoltással körbe-körbe nem pörgött volna, de ezt a vendégek sosem tudták elolvasni. Az volt az, hogy létezel.


A maradék idejük azzal telt, hogy ezeket a szellemeket tartották karban. Általában Dr. Vicces Géza fogadta az embereket, az Önkormányzati Hivatal melletti kis bódéban, ahonnan a föld alatti csapóajtón keresztül átmentek egy zárt épületbe. A megszámozott szobák egyikébe (ő mindig a 114-eset kapta, pedig egyszer már szeretett volna a 115-ösbe menni), aztán jelzett a kollégáinak, és elkezdte lerajzolni az arcot, miközben kedélyesen beszélgetett a vendéggel. A legtöbben valamelyik elhunyt, híres hozzátartozójukkal szerettek volna találkozni. Sajnos Magyarország híresebb emberi közül öt emberhez volt jelmez, és ebből az egyik Gábor Zsazsa volt. Mialatt ő lerajzolta az arcot, az asztal alatt, amin rajzolt, ült egy másik ember, aki egy kis lencsén keresztül látta, hogy mit rajzol. Az továbbította a kép leírását egy harmadik embernek, akik eggyel alattuk dolgozott, egy fülkében. Aki egy negyediknek, aki fogadta az érkező szellemeket egy speciális fénnyel felszerelt ravatalozóban. Itt volt mindig egy segéd, aki kiszolgálta a szellemek kívánságait, rosszabb napjain ide osztották be Vicces Gézát, míg egy másik ember rájuk nem adta a jelmezt, amitől annak tűntek, akik ők voltak valójában.


Hogy volt-e bármi társadalmi hasznossága annak, amivel ő valójában foglalkozott? Dr. Vicces Géza nem volt ebben olyan biztos. Esztétikai értéke sem.


Amikor egyik-másik szellem úgy döntött, hogy ruha, bőr vagy hús nélkül jön be, egyenesen gyűlölte, hogy ide jelentkezett. Mégse tudta volna feladni semmi pénzért. Amikor olyan szellem jött, akit nem hívtak, őt viszont vissza kellett küldeni. „Nem volt elég jelmez” – ilyenekkel magyarázta Vicces Géza ezeket a baleseteket, és ebben igaza is volt, ha nem is hitték el, akkor is.


Itt dolgozott Dr. Vicces Géza, egészen addig, amíg a 2020-as koronavírus-válság miatt ki nem rúgták. Szolidalitásból férőhelycsökkentés. Ez állt a hivatalos levélben. Meg hogy ne haragudjon ránk. És hogy köszönjük az évek hathatós segítségét.


Dr. Vicces Géza ekkor felcsapott banditának. Rózsa Sándor ellopott szellemével együtt a kisebb falvakat, községeket járta, és bosszúból, ahol nem szolgálták ki, ott rájuk szabadította a szellemeket. Onnan lehetett tudni, hogy hol jár, hogy az embereknek vérfekete betűkkel a hátukra volt írva, hogy létezel. És ezért csak erről tudtak beszélni.




Oláh Péter

ízgyár



A feleségemet irritálni fogja, hogy megint vattabőr ízű a kezem. Nem tudom neki rendesen elmagyarázni, hogy nem lehet úgy dolgozni, hogy ne érezze rajtam. Általában dadogni szoktam ilyenkor, mint kiskoromban, ha rajtakaptak a hazugságon.


Nagyon szeretem megsimogatni a feleségemet, főleg az arcán, a puha bőrt, de ilyenkor nem engedi, mert nem tudja elviselni a vattabőr szagát. Azt mondja, hogy olyan, mint mikor a gumit égetik. Zsebre dugott kézzel állok, mert nem akarok gumi lenni, de a gumicukor szemétől nem ezt érzem, és csak elpattognék innen, hogy holnap ne kelljen bemennem dolgozni, hogy holnap ne legyek égett gumikezű, hogy végre eltakarodjon a vattabőr íz az életünkből.

Nem tudok pattogni, ezt már a főnök is elmondta, hogy nincs olyan gyors kezem, mint a többieknek, de jól tudok reagálni, ha buborékos lesz a krém, tudok rá megoldást találni. Szép munkát végzek, még ha ez ide kevés, akkor is megtart, mert szükség van erre is. Ezzel indítjuk a napot, régen frusztrált, igyekeztem jobban pattogni, ahogy a többiek, de vagyok itt annyi ideje, hogy ne érdekeljen a dolog. Felveszem a kis sapkámat, a kötényt, és odaállok a szalaghoz.


Sokan úgy tudják, hogy a vattabőr ízű müzliszelet, amit ebben a gyárban készítenek, csak egy íz, olyan, mint a vakdugó vagy a csokifűrész ízű termékek. Azokban nincs olyan összetevő, ami szerepel a nevükben. Ellentétben a vattabőr ízű müzliszelettel, ezen a gyártósoron. Úgy készítik el, hogy összeömlesztik a vattát és az emberi eredetű bőrt, amiről nem kell azt feltételezni, hogy a halottak bőrét használják fel, ezek még élő, organikus anyagok, annyira azok, hogy szabad szemmel aligha lehet látni őket, mert én sem látom, amikor hámlik a bőröm. Adunk hozzá tejet, ezt nekünk kell a szalag elején ráöntenünk, majd futni a szalag mentén, hogy elsimítsuk a felületén, arra kell figyelni, hogy ne keletkezzen buborék, mert akkor megcsomósodik, és nem marad a müzliszelet alján, makacs lesz, és lecsúszik majd az aljáról.


Nem egyszer fordult elő, hogy az én kezemet használták, amíg megköt az anyag. A főnök ezzel büntette azt, aki nem elég gyors. Egyik alkalommal a többiek is meglepődtek, amikor próbáltam erősen tartani, hogy megkössön a müzliszeleten, ami többnyire sikerülni is szokott, két kéztől feladja, nem próbálkozik többet lecsúszni, de itt más történt. A kezemen lefolyt, belepte a testemet. Nyüzsgött. Elkezdte kifejteni nekem, hogy mit lát a kezemben.


Ha elmondod bárkinek is, hogy pofázok itt neked, nem szabadulhatsz tőlem. Komolyan beszélek, ha bárkinek is szóba hozod, kicsomagolom magam a boltok polcairól. Elmegyek a házadhoz, és agyonnyomlak, mint egy mérleget. Azért is, ha megteszed, mert erről csak te tudhatsz, még a feleséged előtt is titokban kell tartanod.


A kezeidet arra találták ki, hogy te legyél az édességek masszőre, neked több feladatot kell elvégezned, nem csak ennél a szalagnál. El kell menned a nápolyikhoz is, mert ott sok görcs állt a lapjaik közé, de még az egyszerű táblacsokikhoz is, mert nem bírnak mit kezdeni a beállt hátukkal. Ezt üzenik neked az édességek, de itt már nem tudta tovább folytatni, mert a slagból hideg víz folyt a testemre, és leszállt rólam.


Nem hagyott nyugodni a dolog, érdekes lett volna meg tudni, hogy az édesség után mit mond még, hogy mi akar ez lenni, hogy nekik is lehet-e istenük, vagy csak az egész gyárnak a vezérigazgatójára gondol.


Aznap nem mertem még köszönni sem a feleségemnek. A fürdőszobáig osontam, hogy lezuhanyozzam. A kisablakon még beszűrődött egy-két napsugár, mintha csak a vattabőrnek a fenyegetése lenne, hogyha bárkinek is beszélek erről, akkor mérlegként halok meg. Szegények, annyira buták tudnak lenni. Ha nem beszélek erről senkinek, akkor hogyan fogok beszélni róla a vezérigazgatónak? Azt azért mégsem mondhatom, hogy megváltoztak a nyelvemen az ízlelőbimbók.




Szabó Benedek

A Köpönyegügyi Ügyosztály


Akakijevics Akakij az Ügyosztályon dolgozik. Nagyon fontos, hogy ezt az Ügyosztályt meg is nevezzük, ez a Köpönyegügyi Ügyosztály, ahol Akakijevics Akakij a Köpönyeg- és hacukaügyi osztály osztályvezetője. Akakij nem volt mindig ebben az állásban, korábban kicsapongó, kabátlopó életet élt, rengeteg emberről rángatta le kabátját. Akkor még más volt a viszonya ehhez az ügyhöz, nem is ismerte a köpönyegekben rejlő szépségeket. Egy szerencsés véletlen okán egy dölyfös tábornok előléptette a Köpönyegügyi osztály élére, ahol már a kabátlopási és eltulajdonlási ügyeket vizsgálta, büszke, lelkes hivatalnokként. Leginkább azt szerette, hogy ezen az Ügyosztályon mindig pezseg az élet, itt minden nap más és más. A hivatalnokélet egyébként is kiemelkedően izgalmas, ezenfelül igen megbecsült foglalkozás. A hivatalnokként dolgozók egytől egyig lelkes, elhivatott emberek, akik földi létüket a legnagyszerűbben akarják eltölteni. Akakijevics Akakij számára is fontos volt, hogy élete ne unalmasan teljen, úgy gondolta, nem érdemes úgy élni, hogy nem használja ki azokat a lehetőségeket, amikkel élete még emlékezetesebbé válhat. Ezért munka után rendszeresen eljárt bálokba, összejövetelekre, ahova felettesei és beosztottjai is sokszor meghívták.


Akakijevics Akakij közkedvelt alakja volt a hivatalnak, de azon kívül is népszerű volt, mivel munkája rendkívül nagy fontosságú. Az orosz néplélek előkelő helyen tartja számon a köpönyegeket. Ezt a néprajzkutatók a szibériai hideggel és az országszerte másutt is általában alacsony napi átlaghőmérséklettel magyarázzák. Történészek és a szlavisztika egyéb kutatói úgy vélekednek, hogy az orosz kultúrának régóta megkerülhetetlen, integráns része a köpönyeg, de jelenlegi magas pozícióját csak a tizenkilencedik században érte el. Azonban Akakijevics Akakij presztízse nem csak ennek köszönhető, munkájával sokat tett az Ügyosztályáért és a kabátügyekért. Sokan felettesei közül úgy gondolták, hogy Akakij személye mással nem cserélhető fel, ezt a felelősségteljes munkakört más képtelen lenne betölteni.


A magas társadalmi presztízs persze nemcsak Akakijevics Akakij személyének vagy pozíciójának szól, hanem az egész kormányzati bürokráciának. Az Ügyosztály megannyi feladatköre igen szerteágazó, a hivatal és Akakijevics Akakij legfőbb célja, hogy mindenkit köpönyeghez juttasson, akinek nem áll módjában sajátot csináltatni. Ezenfelül ez az Ügyosztály foglalkozik a kabát- és köpönyegszakítási ügyek feltárásával, vizsgálja a kabátlopási ügyeket, és mérlegeli – a könnyűipar hatékonyságát növelendő – a gomb és a kabát bekerülési relációját. Amennyiben a kabát és a gomb értéke nem a megfelelő mértéket mutatja, vagyis a gomb ára jóval meghaladja a kabát anyag- és előállítási költségeit, úgy az ágazat költségrealizálása érdekében az Ügyosztály megvonhatja a gyártási engedélyt. Kabátot kereskedelmi forgalomba hozni csak az Ügyosztály beleegyezésével lehet, így igen szigorúan szabályozott ágazatról beszélhetünk.


Az Ügyosztály ma is működik, Akakijevics Akakij a mai napig azon dolgozik, hogy a fedetlen vállakat kabáttal takarja, és mindenki köpönyeghez jusson. Országában elismert, közkedvelt figura, mint a hivatalnokok általában. Egyszer azt nyilatkozta egy interjúban, hogy másra nem is vágyik, minthogy halála után megelégedettséggel szemlélhesse azt a sok embert, akit ő juttatott köpönyeghez. Az interjú készítője egy helyen így fogalmazott – talán kissé túlzóan, de Akakijevics munkásságát és eredményeit méltó módon elismerve: mindannyian Akakijevicsnek köszönhetjük köpönyegünket.





Szabolcsi Alexander

reklámbámuló-ügynökség



Korán keltem, égve hagytam a konyhában a lámpát, a sajtkrémes zsemlét pedig a buszon nyammogtam el, valami vénasszony nyaka felett. Az úton a tömlős sajt csomagolását bámulom. Két tehén, egy piros és egy kék. Mögöttük epezöld mezők. Finom gondolatok. A Borároson szállok le, és nézem a telefonom.


„a híd alatt várj”

Semmi különös. Lelakott emberek ismétlődő koreográfiája. Egy villamos érkezik. Teljesen üres. Csak két piros overálos nyurga alak száll le róla, és egyenesen felém tartanak. Meggyűrt füstös arcok, csapzott zsíros haj és műanyagpapucsok. Egyik hátán egy szemeteszsák van. Ők lesznek azok.

„Te vagy az ugye? Az új gyerek. Ma kis meló van. Megnézzük itt az aluljárót.”


Majd hátat fordítottak, és elindultak a lépcsők felé. Nem kérdeztem semmit, követtem őket. Végig a zsákot figyeltem, ahogy lefelé menet a lépcsőn teljesen mozdulatlan maradt. Súlytalannak tűnt. Pedig emlékszem, hogy a kisebbik öregnek fehérek voltak az ujjai, úgy szorította az előbb. De annyira sietnek, hogy majdnem lemaradok. Dobálják a hosszú lábaikat előre, én pedig az aluljáró gázaiban kifulladok. Aztán végül is megálltunk egy trafik előtt.

„Na idefigyelj. A mai első meló ott figyel azon a falon. Intézzétek el a Bubival, aztán majd jövök én is.”


Ezzel eltűnt a nagyobbik a trafikban, én pedig itt maradtam Bubival és a szemeteszsákkal. Néztem egy darabig azt az unott tekintetét Bubinak, aztán vagy ő tért magához, vagy én untam meg bámulni, végül a mai első meló előtt álltunk. Egy reklám. Valami híres modell van rajta a tévéből, egy kézkrémet tart maga elé, mosolyog, a krém tubusa epezöld színű. Finom gondolatok. Majd mivel Bubi nem mond semmit, felé fordulok. De már látja, hogy kérdezni akarok, és int a kezével, hogy fogjam be. Aztán megfogja a vállam, és visszafordít a kép elé. Közben a másik overál is visszaér. Kezében két Mátyás Keserűvel meg egy fagyival, amit már félig elrágott. Az ujjai végei pont olyan sárgák, mint a fagyi pálcikája, szinte egybeolvadnak.


„Ne engem bámuljá’, hanem a képet”

Visszanézek a modellre, de már csak azt látom, ahogy Bubi próbálja kinyitni a képet tartó műanyag rekeszt. A kép teljesen más. Fehér alapon két szó, középen.

„vegyél. jó.”


Bubi feltekeri a reklámot, és a szemeteszsákba teszi. Összefogja a szemeteszsák száját, és az egészet a levegőbe lendíti, szinte az aluljáró plafonjához ér, aztán lendületből a földhöz csapja. Az egész hatalmas súllyal nyomul a földnek, Bubi teljesen ki is fullad utána, de az egésznek semmi hangja nincs. Por és homok szóródik tőle a cipőnkre. Aztán kibontja a zsák száját, és kiveszi belőle a plakátot, amit pontosan visszarak a helyére. A régi kép az. Ugyanaz a kép, ugyanaz a nő, ugyanaz a krém. Ugyanúgy epezöld.

„finom gondolatok”




Fehér Enikő

Miért ne közöld a haverod béna versét?



Tegyük fel, szerkesztő vagy egy irodalmi lapnál. Bámulatos teljesítmény, csak gratulálni tudok, benne vagy az emberiség egy százalékában, pont annyira vagy gyakori, mint az édesvíz a sósvízhez viszonyítva. Üdítő csepp. Hatalom van a kezedben, ezt te is tudod, jó érzés.


Aztán nem bírod magadban tartani, nyilván elújságolod mindenkinek, hogy szerkesztő vagy és ez milyen örömmel tölt el. Az irodalom pedig olyan lény, ami osztódással szaporodik: kimondod, hogy ezzel foglalkozol, és rögtön felbukkan három szerény barát vagy ismerős, aki lehajtott fejjel, esetleg éppen büszkén és egyenes háttal azt mondja, tudod, én is írogatok. Tapasztalatból arra a következtetésre juthatunk, hogy Magyarországon, de akár az egész világon, nyíltan vagy titokban mindenki ír. Írogat. Nem komolyan, csak úgy hobbiból, különben is, az egész szakma korrupt és romlott, csak akkor érhetsz el sikereket, ha benyalsz vagy lefizetsz. De ha már így szóba jött, nem hoznád le egy szövegemet, kérdezi ez a kedves barát vagy ismerős.


Na itt te mint szerkesztő, nyögsz egyet. Büszkeséged apad, elkéred a szöveget. Hát, a csuda vigye el, ez nem jó. A delikvens vigyorog, várja, hogy két kézzel generáld a tapsorkánt. Szelíden közlöd vele, van rajta pár javítanivaló, igazán apróságok, stilisztikai hibák csupán. Ha gondolod, átjavíthatod, mondja, hiszen ez a szerkesztők munkája, nemde. Dede, bólogatsz, tulajdonképpen igen, miért másért is lennél ebben a ritka pozícióban, mintha a sok szerző mind zebra lenne az állatkertben, te pedig a gondozójuk. Ezt fel is írnád valahová, de nyilván nem írod, itt te szerkesztő vagy, szerkessz, az író meg írjon. Tiszta sor. Az viszont nem, hogyan mondd meg barátodnak vagy ismerősödnek, nem közlöd a szövegét. Inkább nem mondasz semmit.


Legközelebb, mikor látod az utcán, lesütöd a szemed, a fejed is elfordítod, hiszen a delikvens már elküldte neked biztos, ami biztos háromszor e-mailben és négyszer a postai címedre a remekművet, te pedig nem válaszoltál. Sok a dolog, nehéz a szerkesztők élete, tudjuk, hogy megy ez. A hetedik passzív-agresszív, de még udvarias levél után kezd szoros lenni a nyakadon a garbó, elgondolkozol, miért is ne hoznád le a szöveget? Elvégre olyan jó barát, olyan kedves ismerős. Addig tologatod a fejedben a gondolatod, hogy egyszer csak nyugtalan álmodból arra ébredsz, hogy megjelentetted a szöveget. Most mi lesz?


Semmi sem lesz, szoros garbóban fogadod a hálálkodásokat, pirulva lesed a lájkokat, ahogy egyre több lesz azalatt a vers – merthogy vers, hát mi más lenne – alatt, és szurkolsz, hogy senki ne kiáltsa, hogy a király meztelen. Aztán egyre csak nyugtatod magad, nem is olyan rossz ez, hát ennyi mindenkinek tetszik. Milyen sokan osztják meg. Milyen sok a komment. Csak nem lehet ez rossz! Ekkor történik meg a tragédia: újabb ismerősök kapnak vérszemet és küldik el neked a szövegeiket. Annál, amit múltkor lehoztál, már ne haragudj, köztünk szólva, az enyém csak jobb azért, nem? Nem, sőt, mi ez, ez nem irodalom, de már nincs mit tenni, ha a fejed a hurokba tetted, ideje megkötni a csomót is.


Ha sikeresen el is hajtottad a lelkes szerzőket, még mindig ott vannak azok, akik kiszagolják, ha valami csak alibiszöveg. Ki leszel kiáltva rossz szerkesztőnek, a jónak mondott szerzők pedig szépen elhagyják a süllyedő hajót, nehogy megjelenjenek holmi dilettánsokkal egy helyen. Végül ott maradsz a sok rossz szöveg örvényében, hogy kedvedre szoronghass.



















Szerzőink






Király Csenge Katica: Csenge Budapesten született, 2001.-ben. Sokáig tartott attól, hogy a buszajtó két részbe vágja majd, mint a János Vitéz a Jancsó-filmben a törököket. Később az Osztrák Iskolába járt, aztán a Deák-Téri Evangélikus Gimnáziumban tengette diákéveit. A sárvári írótáborban tavaly dicséretet kapott, eddig a Kulteren, az ÚjNautiluson, a félonlineon és a műúton jelentek meg versei. Az ELTE szabadbölcsészet szakán elsőéves. Cseresznye volt a jele.

Oláh Péter: (1999), a Károli Gáspár Református Egyetem magyar szakos hallgatója, szövegeit többek között a KULTer, Irodalmi Szemle Online, tiszatájonline, kolozsvári Helikon, Pannon Tükör közölte. Első kötete a FISZ-nél jelenik meg, A delfinek nem alszanak címmel.

Szabó Benedek: Szabó Benedek vagyok, első generációs erzsébetvárosi, most éppen egyetemista. Leginkább a mélységeket és a magasságokat keresem, és ha megtalálom, akkor ezt próbálom továbbadni fotóimon és írásaimon keresztül.

Szabolcsi Alexander: vagyok, magyar szakos hallgató. Kényszeres olvasó, alkotó, irodalmár. Szeretek hatásvadász lenni és eltévedni, félmondatokban gondolkozom. Ha keresnél, ez a pár sor az otthonom.

Fehér Enikő: 1997-ben született, Tatabányán, jelenleg az Eötvös Loránd Tudományegyetem irodalom- és kultúratudomány mesterszakos hallgatója. Háttérzaj irodalmi kör alapító tagja. Tizenkét évesen kezet fogott Csukás Istvánnal. Író szeretne lenni.


0 comments

Recent Posts

See All
Kollázsok6.jpg
arrow&v