Oláh Péter

Mit kezdjünk a kezeinkkel

(Kállay Eszter, Kéz a levegőben, Magvető, 2020)




A Kéz a levegőben című kötet erős első kötetnek mondható, még akkor is, ha a címe nem tartozik a legerősebbek közé, illetve nem mindig mutat fel egyedi hangvételű verseket.


A kötet a szokásostól eltérően témákra bomlik, és nem ciklusokra. A legpontosabban a Ciklusok vége című vers foglalja össze [„minden / puhább és langyosabb bennem. el tudok képzelni / magamban kezeket, / lábakat, kis körmöket, épp most, az / üres napfény idejében” (43.)], hogy két nagy témakört, motívumot ölelnek fel a kötet versei – az egyik a láb, a másik a kéz. A többi vers pedig – ha az idézetet vesszük alapul – „kis körmöknek” tekinthető, hiszen levált, elhasznált darabokként működnek, de erre a későbbiekben térek ki.


A kéz témakör alá tartozó versek azt járják körül, hogy mit kezdünk a kezeinkkel. Itt a témából adódóan felmerül az a veszély, hogy a versek nem lépnek túl a kéz tevékenységeinek tárgyalásán, közhelybe fulladnak. Szerencsére azonban jelen kötet esetében nem erről van szó. A versek mögött kikristályosodik egy olyan alapgondolat, ami tulajdonképpen egy fiatal jövőjét érinti, mely azt járja körül, hogy mégis mihez kezdjünk a kezeinkkel, avagy mihez kezdjünk az életünkkel. A versek ötletgazdagok, és pontosan aknázzák ki a témát. Az ilyen sorok, mint például „az egyik zacskó füle egyből letépi a felső részt / ölben kell tovább vinni, mint egy kapálódzó / gyereket. ki fognak esni belőle egy egészséges élet / hozzávalói.” (mérleg, 11.) és „beragasztalak titeket az albumba, egyenként, / az asztal közepére légypapírt terítek.” (viasz, 21.) vagy „a kezeik régi tévéket gyógyítanak meg / rokkantnyugdíjas szülőknek. felhoznak egy lüktető / sajtos rudat a kisboltból.” (red bull, 53.), jól bizonyítják, hogy itt nem holmi elhasznált, már az első versnél kiüresedett témáról van szó, hanem egy erőteljes témaválasztásról, amit a kötet a sajátjának vall.


A láb téma köré csoportosult versek nagy mértékben taglalják, hogy mit jelent egy tér vagy a lépésektől való félelem. Elsőnek indokolatlan tűnik a téma, hogy mi értelme van a lábak köré is szervezni verseket, ha már a kezekről van szó, de továbbhaladva, egyre több verset olvasva körvonalazódik egy olyan értelmezési lehetőség, melyben a lábak támasztják alá, amit a kezek nem tudnak, másfelől szimbolizálják ezt a jövőképet. A terek és a közösség is hangsúlyos szerepet kap ebben a témakörben: a tereim (16.) című versben („a tereimben nincs egyenlőtlenség / a világ hétköznapokra és hétvégekre osztva.”) megjelenik a tér, hogy majd a gyülekező (17.) versben kollektívát kapjon („súroljuk egymás vállát, aztán összezárunk / nagy művek helyett zárt sort alkotunk, / áttörni nem fogja senki.”). Ezáltal az jut kifejezésre, hogy egymás között zártak vagyunk, ezért nem tudjuk egymás jövőjét segíteni, tehát kézzel, lábbal kaparászhatunk, akkor is egyedül vagyunk a jövőnket érintő kérdésekben.


A kritika elején felvetett elhasznált, levált körmök mint motívum a kötet többi verséhez nagyon jól illeszkedik, mert ezek azok a részei a kötetnek, amelyben a gyengébb, silányabb témájú, erőtlenebb hangvételű versek jelentkeznek, melyek tulajdonképpen szét akarják szakítani az erős szövésű abroszt, több-kevesebb sikerrel. A kötet nyitó versében felmerül a giccs veszélye is, de a vers utolsó két sorát nagyon nehezen lehet nem giccsnek venni („megköszöntem. a vérem épp olyan melegen jött föl / a homlokomhoz, mint a nap a repülőtér fölött.” (emelkedés, 5.)). Szintén ehhez a témához kapcsolódó konzultáció (29.) című vers nagyon rossz mellényúlása egy témának, pontosan azért, mert kiüresedett, elcsépelt keretrendszerben mozog, számomra nem mutat semmi újat, miközben a szintén ide tartozó felhalmozás (18.) sorai egyediek és sajátosak („mi történik a halál után / a be nem váltott dm pontokkal, a h&m kuponjaimmal,”). Felmerülhet az a kérdés is, hogy ezek a versek elhagyható részei lehettek volna a kötetnek – azt gondolom, hogy egy-két verset ki lehetett volna hagyni témakörökből, és akkor ezt a mondatot sem ütöm le a kezemmel a billentyűzeten, hogy a témánál maradjunk.


Mindent összevetve a Kéz a levegőben egy erős első kötet, még akkor is, ha van pár vers, ami gyengébbnek mondható. Ezeket a gyengeséget azonban tekinthetjük egy fiatal kéznek, ami az idő során fejlődni, öregedni fog, így a második kötet még sokkal jobb lehet, és azt is nyugodt szívvel lehet állítani, hogy a szerzőtől nem az utolsó kötetet forgatjuk a kezünkben.























Oláh Péter (Budapest, 1999), a Károli Gáspár Református Egyetem magyar szakos hallgatója, szövegeit többek között a KULTer, Irodalmi Szemle Online, tiszatájonline, kolozsvári Helikon, Pannon Tükör közölte. Első kötete a FISZ-nél jelenik meg, A delfinek nem alszanak címmel.


0 comments

Recent Posts

See All
nincsváltozás.png
Kollázsok6.jpg
arrow&v