Pintér Laura

Megtalált színház

(Jerzy Grotowski: Színház és rituálé)



Rituálé: többnyire vallásos, néha világi közegben zajló, előre meghatározott rendszer alapján ismétlődő és szabályok mentén végbemenő cselekvéssor, amely sokféle funkcióval rendelkezhet. Nemcsak az egyházi liturgia részeként, de a mindennapokban is gyakran fordulnak elő ilyen „szertartások”. Nem is gondolnánk, milyen szerves részét képezik életünknek a rítusok; ám még meglepőbbnek hathat a felismerés, miszerint színházi összefüggésben is tárgyalhatók – noha rövid reflexió útján egyértelművé válik a kapcsolat: a drámai előadások alfája és ómegája is az ókori görög szakralitásban keresendő. Az egyik, a témával foglalkozó alkotó nem kisebb név, mint Jerzy Grotowski, a huszadik századi lengyel színjátszás méltán jelentős alakja. A színészből lett rendező és teoretikus színes életpályájának utolsó éveit nagymértékben kitöltötte a rituális művek létrehozása – a megfelelő eszközök megkeresése, sok esetben pedig megalkotása azonban teljes munkásságán keresztülhúzódik. A művész érzékenyen és precízen reflektál a folyamatra Színház és rituálé című írásában.


Grotowski életműve egymásra kölcsönösen ható, ám (néhány frappáns címszó segítségével) alapvetően jól elkülöníthető szakaszokból épül fel. A minimalista, néző és színész kapcsolatán kívül mindent elvető „szegény színház”-tól – A szegény színház felé című könyvének köszönhetően a nyilvánosság elsősorban ezen korszak miatt ismeri az alkotót – a befogadó bevonását középpontba állító, kísérleti jellegű műhelymunkákkal és workshopokkal jellemezhető „paraszínház” eszményén és az objektív drámákon át eljutunk a rituális performanszokig. Ezen kezdeményezések természetesen magukon viselik megálmodójuk személyes és szakmai fejlődését egyaránt, ily módon táplálkoznak egymásból, és együttesen egy pókhálószerű szövevényt hoznak létre. A hol szoros, hol laza kapcsolatok egyértelműen felsejlenek a Színház és rituáléban is. A szöveg élvezhető, ugyanakkor szakszerű stílusban foglalja össze a szerző elképzeléseit arról, milyen az ideális színházi közeg, mindezt azonban diakrón folyamatként vázolja fel, nem titkolva el a színészekkel való együtt gondolkodás során elkövetett baklövéseket és kikerülhetetlen zsákutcákat. A rituális színház megtalálásáig vezető hosszú utat – már ha egy állandó tanulással kikövezett, dinamikus alkotói folyamat kapcsán egyáltalán beszélhetünk explicit révbe érkezésről –a szerző bizonyos gócpontok kijelölésével teszi a laikus befogadó számára is átláthatóvá: szó esik a néző rítusban elfoglalt helyéről, a térkezelésről, a drámai szöveg fontosságáról, illetve a színész és a rendező feladatairól. Ahogy egy jó előadás létrehozásában szimbiózisban élnek ezen elemek, úgy a Grotowski-szövegben is összekapcsolódnak az egy-egy aspektust tárgyaló részek, amelyek együttesen a rituális színház felépítésén kívül annak társadalmi kontextusáról is húsbavágó igazságokat állapítanak meg.


Az írás elején Grotowskinak a már fiatal korában is benne élő színházképzet vallomásos feltárásával sikerül olyan személyes hangot megütnie, amely végigvonul a szövegen, és fogyasztható stílusban közvetíti a már-már tudományos jellegű felvetéseket. „Azt gondoltam […], hogy az élő színházhoz az ősi spontaneitás útja vezet” – ezt a tömör megállapítást állítja szembe a hagyományos értelemben használt színházfogalom „túl kulturált” voltával. Véleménye szerint az előadások megtekintése már automatizmussá vált, a hozzá kapcsolódó magatartásminták beszűkítették és lekorlátozták a művészet szabad áramlását, következésképpen megfosztották azt eredendő vitalitásától és elevenségétől. A megoldást talán a gyökerekhez való visszanyúlás, az ősi, az egyetemes újbóli feltalálása jelentheti. A nullpont pedig nem más, mint a már említett szakrális jellegű rítus, melyben az azt végrehajtók és a befogadók között szoros kötelék van, minthogy egy homogén közösséget képeznek. Mit is jelent ez a huszadik századi színházra leképezve? A nézőt ki kell mozdítani passzív befogadói státuszából, és a rituálé, a performansz szerves részévé, aktív közreműködőjévé kell tenni. A bevonódást viszont nagymértékben megnehezíti az évezredek során elidegenített, teljes valóját a francia klasszicizmus dobozszínházában elnyerő „voyeur” magatartás erőteljes megtelepedése; ennek köszönhetően ugyanis a nézőtéren ülők aktivizálódásuk után – már ha sikeresen levetkőzik passzivitásukat – nem képesek megtalálni az ősi, organikus hangot. Feleleteiket az intelligens válaszadás jegyében, a társadalmi kontextusnak és az előadásból leszűrt, feltételezett elváráshorizontnak megfelelően próbálják megfogalmazni, ezért reakcióik minden esetben mesterkéltek. Mind a Kordian, mind a Doktor Faustus színre vitele (az ötletes és innovatív módszerek ellenére) tragikus bizonyítéka ennek. A kollektív siker elmaradása ellenére természetesen előfordultak olyan alkalmak, amelyek felvillantották a nézői és előadói szerepek elmosódásának lehetőségét, ezek viszont a színészek részéről voltak előre megkonstruálták, hisz a próbafolyamat során feltérképezett esetleges befogadói magatartások számba vétele és elemzése után következtek be.


A valódi spontaneitás tehát máshol, másban, máshogy keresendő. Noha a megoldás elsőre ellentmondásosnak tűnhet, voltaképp roppant egyszerű: a szellemi távolság feloldása a fizikális megszűntetése által érhető el, azaz le kell bontani a tér korlátait, el kell vegyíteni a befogadókat a szereplők között. E metódus azonban csak akkor sikeres, ha a színész nem vesz tudomást az őt megfigyelőkről, így ugyanis elidegeníti, ezáltal pedig kizökkenti őket az elvárt, begyakorolt magatartásformákból, mondhatni kikényszerítve és őszinte reakciókat. Az elkeveredés az Akropoliszban meg is valósult, rávilágítva a tényre, miszerint „az érzelmi áttörés lehetetlen, s hogy elmélyítsük a két világ, a két valóság, a kétféle emberi reakció közt a szakadékot, szükség van a színészek és a nézők összevegyítésére, épp fordítva, mint első benyomásra gondolnánk”.


A bizonyos fokig külsőlegesnek tekinthető aspektusok tárgyalása után az előadás, a „világi rituálé” belső tartalma is részletes kibontásra kerül. Hogy a felszínességet elkerülje, és valódi érzelmekre, impulzusokra épülő közösséget teremtsen alkotók és befogadók között, Grotowski hangsúlyosan elveti a butításra alapozó, „olcsó eufóriát” kiváltó elemeket, melyeket napjainkig alkalmaznak bizonyos közegekben (például a bikaviadalokon). Ennek ellentéteként és követendő példaként az ősi archetípusok, az emberiség tudatalattijában időtlen idők óta élő mitikus képeket szeretné segítségül hívni. Habár ez az út nehezebbnek tűnik az első, hatásvadász módszerhez képest, mindenképp életszerűbb eredményekkel kecsegtet. A sikert azonban mintegy ellehetetleníti a tény, hogy a modern korból abszolút hiányzik a kollektív hit- és értékrendszer, ami maga után vonja az egykor inherens jelentőséggel bíró ősképek kiüresedését. E zűrzavar nem csupán a társadalom egészére, de az egyénre is jellemző; a szerző a jelenség szemléltetésére Ludwik Flaszen metaforáját használja: „minden egyes ember maga is Bábel tornya”. Grotowskinak nemcsak elméleti szinten, de gyakorlatban is volt alkalma leszűrni ennek az anomáliának a létezését: az említett archetípusokat nagy számban felvonultató Az ősők című előadás nézői ugyanis az előzetes célként kitűzött „gúny és apoteózis dialiktájá”-ból többnyire csak az egyik elemet tették magukévá – az egységes eredmény viszont elmaradt. Az „akkor” és a „most” közti áthidalhatatlan különbség ellentmondásos következtetést szül: az egységes mitikus képzetek hiányában nem valósítható meg a rituális színház – legalábbis az alkotó által először megálmodott formájában.


Ám – mint az élet megannyi területén – valaminek az elengedése általában maga után vonja a szóban forgó dolog meglelését. Grotowski is ugyanezt tapasztalja: „attól a perctől, amikor elbúcsúztunk a rituális színház gondolatától, sajátságos módon közeledni kezdtünk a rituális színházhoz”.


A kívánt út megtalálásának megkerülhetetlen állomása a drámai szöveg kérdése. Jóllehet nélkülözhetetlen a minőségi táptalaj – amely jelen esetben egy lényegre törő, mindennemű pátosztól idegen és az emberi természet mibenlétét tökéletesen megragadó írás –, bizonyos utómunkálatokra, korrekciókra is szükség van. A rendező és színészei a lényegtelen részeket elhagyják, olyannyira lecsupaszítva az eredetileg is szikár szöveget, hogy abból nem marad más, csak néhány úgynevezett „kristály”, melyek egytől egyig az emberiség elementáris tapasztalatait hordozzák magukban.


A közönség, a tér és a textus ideális elhelyezése után nem marad más, mint a színház két hagyományos szerepkörének a rítushoz való igazítása. Talán nem is megfelelő szó az igazítás, mivel a már megteremtett körülmények szükségszerűen vonják maguk után az új környezetben alkotó személyek feladatainak átértelmeződését. Grotowski megfogalmazásában: a rituális színház elvetésének és ezáltali megtalálásának analógiája mentén a rendező is „akkor kezd létezni igazán, amikor elfelejti önmagát”. Az önmagáról való voltaképpeni megfeledkezés hatványozottan a színészre irányítja figyelmét. Ezen kutatómunkának kiemelendő állomása Kalidásza szanszkrit költő Sakuntala című drámájának színre vitele, ahol a színészi hatás tengelyét a konvencionális jelek alkalmazása jelentette. Habár az elgondolás logikus, hiszen a nyelvi rendszerekhez hasonlóan közmegegyezésen alapuló valóságdarabok széles közönség számára érthetők, a kísérlet sztereotípiák felvonultatásába (vagy Sztanyiszlavszkij terminológiája szerint: „rutingesztusokba”) torkollt. A megoldás a következő: az egymással ősidók óta küzdő naturalista és illuzórikus törekvések elvetésén keresztül egy harmadik opcióhoz, a valós időben bekövetkező organikus reakciókhoz kell nyúlni. Tehát a színésznek gyónásszerűen fel kell tárnia önmagát, és megtalálni a teátrális közeg szituációira adható, mindenki számára hihető és érthető válaszokat. Ha ezt véghez viszi, a színész eljut a „teljes aktusig”, amelyben a múlt gyökerei és a jelen impulzusai egyesülnek; „ami közös, mintegy nembeli, és az, ami személyes, ezen a ponton egybeesik”. Így pedig a művész betölti rendeltetését.


A színház ősidők óta mindennapjaink része. Kezdetben szakrális jelleggel rendelkezett, majd a történelem előrehaladtával fokozatosan a világi művészet egyik legkifejezőbb színterévé vált. Dinamikus változása ellenére – ha mélyen elásva is – megőrzött valamit eredeti, az emberiséget alapjaiban definiáló archetípusaiból. E mitikus képzetek az elmúlt évszázadokban vitathatatlanul perifériára szorultak, de néhány maradandót alkotó személynek sikerült életben tartani őket. Jerzy Grotowski a vizsgált szövegben leírt útjának is ez az eredménye – és a rituális színház, melyet abban a pillanatban megtalált, hogy elvetette azt.










Felhasznált irodalom

· JERZY GROTOWSKI (1933 - 1999). Literatura. url: http://www.literatura.hu/szinhaz/grotow.htm.
· Jerzy Grotowski. Wikipédia. url: https://en.wikipedia.org/wiki/Jerzy_Grotowski.


0 comments