Metró

A mozgólépcső zsúfolásig tele, előttem is, mögöttem is kígyózik a sor, mindjárt felérünk. Kicipzározom a hátizsákomat, és előveszem a könyvet. A bérletet zsebre vágom, fent nem szoktak már ellenőrizni. Az őr unott fejjel bámul ránk, ahogy elhömpölygünk mellette. Csak egyetlen hónapja vagyok itt, csak egyetlen hónapja járom a várost, a villamosokat és a metró vonalát sosem fogom megszokni.

Mielőtt odalépek hozzá, veszek hat darab sajtos pogácsát és egy kólát is, mert ki tudja, mikor ihatott utoljára ilyet, vagy ehetett pogácsát, vagy igazából bármit, ami finom. Megint ott fekszik. Minden nap ugyanott. Soha nem rakja a cuccait egy centivel sem arrébb. Az az ő kis sarka, szélvédett, télen hideg lesz, de jobb, mint a semmi. Párna helyett egy tömött szatyrot használ, takaróként kabátot terít magára- biztos vagyok benne, hogy valami szörnyűséget álmodik minden éjjel, az ilyen mocskos sarkokban csak azt lehet.

Messziről nézem, ott van mellette a szakadt, rongyos Újszövetség a zsoltárokkal. Közelebb megyek, a bűz orrfacsaró, látszólag pihegő szemétdomb az egész ember. Körülötte ott a ház: barna karton az alap, feje alatt egy összehajtott sál a hálószoba, mellette ételmaradék, mint egy konyhában, a zsoltárok a nappali, ahol esténként olvas, mellette a műanyag dobozban 560 forintot érő jövő; ha jobban megnézem, csak wc és fürdő nincs a kartonpapíron. A vizet még nem vezette be magához.

Nem keltem fel, csak nézem. Ha ébren lenne, fogalmam sincs, mit is mondanék neki. Gondolkozok. Vajon jó így neki? Vajon nem vágyik többre, mint egy kartonpapír, csomagok és kabát meg a szakadt Újszövetsége? Felemelem a könyvet, a helyére pakolom a pogácsákat, a kólát és a vadiúj Bibliát is. A másik oldalról egy nő feszülten bámul, nem szól, de látom, hogy minden mozdulatomat árgus szemekkel figyeli. Távolodok. Nem akarom megvárni, amíg felébred és megtalálja, amit odatettem, nehogy leordítson és kiabáljon, amiért kólát és pogácsát mertem venni. Egész nap csak rajta jár az agyam, hogy milyen lehet az alagutas élet a szélben, kéregetni a Pláza előtt a hófúvásban, hogy voltak-e valaha hatalmas, nagyratörő álmai, családja, barátai és felesége, és ha voltak, mit keres most idekint, a nagy világban, tető nélkül.

Délután járok arra legközelebb, sietek, lerohanok a lépcsőn, elkanyarodok balra, és nem látom. Körbenézek, bejárom az egész helyet metróstól, mindenestől, de nincs sehol. A sarokban van egy üres pogis zacskó és egy üres kólásflakon, felveszem mindkettőt, és a kukába dobom. Nem tudom, miért, de elszorul a torkom, ahogy rá gondolok, mert még egy szót sem tudtunk váltani, semmit nem tudtam megkérdezni, amit délután végül kigondoltam. Leülök. Leülök én is a fal tövébe, tudom, hogy mocskos és büdös és szaros az egész, de leülök, és kényszerítem magam, hogy én is onnan nézzem a világot. Kicsi leszek, porszem, nem telik el három perc, és az emberek ferde szemmel nézegetnek. Mellettem az idegen, középkorú nő szotyit kínál. Megkérdezem tőle, hogy hová lett, aki reggel ott feküdt egy kartonon, és most a kólás flakon és a pogácsás zacskó kivételével minden eltűnt a sarokból.

- Elvitték. – mondja, és még több szotyit töm a szájába, majd kiköpi a héjat.

Azt meséli, rendőrök voltak, és épp ideje volt elvinni, meg úgysem csinált az semmit. Megkérdezem, ki hívta ki a rendőrséget, mert ha nem csinált semmit, akkor nem is volt oka rá, van száz másik ember, akik bosszantóbbak. Azt mondja, ő volt, és az utolsó adag szotyit is beleszórja a szájába, miközben megpróbál rám vigyorogni a sárga, rohadt fogaival.

- Most már hozhatsz nekem is pogácsát meg kólát, de én zérót kérek, azt szeretem.

Megszületett. Azóta él, próbál, tapos, akar, szeret, ölel, gyűlöl, elfojt, kipróbál, tanul. Film-színház szakos az Eltén. Szereti. A rántott húst is szereti.