top of page

Selyem Zsuzsa

Ma is gyanús a lélek



Tudta, hogy minden erejét össze kell szednie. Fölvette hát a sötétkék Palladium bakancsát, fekete farmerét, vastag cipzáras piros kardigánját, elefántokkal telerajzolt sálját, és nemrégiben szerzett kiváló bringájával elhajtott hajdani barátjához, hogy egy estén át együtt gyászoljanak.


Alig lépte át a küszöböt, elözönlötték az érzetek.

Először is Spoiler ugrott rá, egy szürkésfehér, középtermetű, jócskán hízásnak indult kutya. A viszontlátás öröme nem is lehetett volna kölcsönösebb. Erre a hiperszuper kölcsönös örömre úszott rá a szobából áradó fullasztó pisiszag, de Beczásy Nina nem hőkölt vissza, inkább átölelte a kutyáját a kosarába utasító barátját, és motyogott valamit neki részvétről, Anitáról, arról, hogy most egy ideig veled együtt fájok. És kipakolta a söröket. Magában áldva önnön gyöngeségét, hogy még mindig nem sikerült a dohányzásról leszoknia, hamutartót kért. Bálint, így hívták a frissen megözvegyült barátját, Turteltaub Bálint, azt mondta, hogy Anita egyébként kint cigizett a konyhában, ő meg legalább tíz éve még a pipázásról is leszokott, egyszerűen egyik napról a másikra ráébredt, hogy valójában kellemetlennek találja a dohány ízét a szájában. Persze, legyintett, gyújtsál rá nyugodtan, mondta, és eléje tett egy mackómintás csészealjat, majd határozottan rászólt Spoilerre, aki időközben odasündörgött Ninához egy kis tokavakargatásra, hogy mars be a szobába! Néha a füléből szivárog valami, annak van ilyen szaga, tette hozzá.


Ahányszor kijövök a szobámból, visszahőkölök, hogy nincs a díványon Anita.


Igen, most például én ülök ezen a kőkemény díványon, gondolta Beczásy Nina, még inkább lakkozott préselt lemezből ragasztott téglatesten. Talán a múlt század hatvanas éveiben gyárthatták. Sem illesztésre, sem szegre nem bízták az egybentartását. Talán a lélekre. Bár azt a korszak nemcsak a tárgyaktól, de az emberektől is megtagadta. Habár ma is gyanús a lélek. Ezen a díványon töltötte az utóbbi húsz-harminc évet a lélegzetelállító szépségű, angolul, spanyolul, portugálul több mint anyanyelvi szinten beszélő Anita. A nyelvek archaikus rétegei éppúgy lenyűgözték, mint a szexi trágárságok. Itt olvasott, cigizett, na jó, ezek szerint az utolsó években, amikor már nem jártam errefelé, kiment cigizni a konyhába, de erről a díványról nézte a filmeket orrvérzésig. Anita, akárcsak a város, ahol élni bírt volna, soha nem aludt. Életében egyszer volt New Yorkban, na de majd most, imádta az utcán az őrült ruházatokat, elképesztő frizurákat, fantasztikus cipőket, mászkált a Vintage boltokban, iszonyatosan fájt a foga egy zebracsíkos vinil combcsizmára, de még így, hogy használt volt, sem tudta megvásárolni magának. Az egyébként örökösen izgő-mozgó, lihegve valami roppant fontosat magyarázó Turteltaub ezalatt békésen pipázott a bolt előtt, mint aki hazatalált. Amikor Anita kilépett, megkérdezte tőle, és nem tetszett meg valami, drágám? A válasz hallatán már indult is, tárcájával a kezében, mint aki nem Kelet-Európából jött. Anita persze észnél volt, és nem esett nehezére lebeszélni Bálintot, hogy minden pénzüket arra a maga nemében valóban figyelemreméltó csizmára pallja. Így is tele volt Anita szekrénye extravagáns holmikkal, a molylepkék örömére, akik zavartalan harmóniában éltek és szaporodtak közöttük, míg Anita odakint férfiinget viselt mackónadrággal, néha, egy-egy ritka vendég kedvéért, selyemsálat kanyarított nyaka köré, amely különös viszonyt ápolt a kibolyhosodott mamusszal, ahová karcsú, görögös lábfejét dugta valahányszor elhagyta a díványt.


A zebracsíkos combcsizma évekig ott maradhatott a boltban, egyre fakóbb lett, és egyre hátrébb szorult, mígnem egy szép napon, a fene se tudja, hogyan, de a kukában találta magát, onnan a szemétfeldolgozóba került, piciny kis darabkák belőle talán mai napig röpködnek a levegőben. Azon az egyetlen eksztatikus héten pedig, amelyet Anita New Yorkban töltött, egy antikváriumban kegyetlenül bevásárolt, megvette például Hunter S. Thompson műveit, egy ötnyelvű kiadású Koránt, valamint egy cekkernyi, ömlesztve árult kemény krimit.


Két jó dolog történt egyszerre, amikor Bálint kinyitotta az erkélyajtót: a cigifüst mellé beáramlott egy adag friss levegő, és beugrott a szobába Oszkár, a környék legendás macskája. Akit Bálint Tintin-nek, Manyika a második emeletről Kapitánynak, doamna Nicoleta a szomszéd blokkból Nelsonnak hívott, satöbbi, a lényeg, hogy mindegyik nevére és minden, számára kikészített, válogatott macskamenüre rászolgált pompás, vöröses bundájával, erős és rugalmas testalkatával, zavarba ejtő tekintetével, amely azt véste beléd könyörtelenül, hogy erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szerelem. Anita Padre Juannak, Juanitónak, Don Giovanninak szólította.


Az utolsó napokban, mondta Bálint, Tintin Anita mellé heveredett, és nem mozdult, amíg a mentők ki nem jöttek. Az orvosnő rám förmedt, hogy a hulla nem maradhat itt, és egyáltalán, miért nem hívtam még a halottszállítókat. Éjfél volt, Nina.


Tintin úgy ült a fotelben, mint aki már ezerszer hallotta az egészet. Pedig, gondolta Bálint, még senki nem volt itt azóta, hogy másnap reggel elvitték Anitát a krematóriumba. Mondjuk a fejemben ezerszer lejátszódott újra meg újra, ez a lator macska meg mindent ért.


És mi lesz a hamvakkal, kérdezte Nina, mondott arról valamit Anita, hogy hol szeretne szétszóródni?


Á, nem, mondta Bálint, viszont Juanito a fotelben mintha mást dorombolt volna. Hogy Anita a Csendes-óceánt választotta. Hogy még ha ebben az egyre gyöngülő testben dekkolt is, praktikus akadályokkal soha nem vesződött, s ha másképp nem ment, az éppen adottat nevezte el Csendes-óceánnak.


Húsz percre rá, hogy meghalt, folytatta Bálint, kiírtam a Facebookra három nyelven, hogy meghalt a feleségem, és tudod, annyira fölfoghatatlan volt, mikor jöttek a kommentek, pattantam fel a géptől, hogy szóljak Anitának, mennyire szerették.


Nina sóhajtott, és arra gondolt, hogy igen, talán, minden látszat ellenére. Hiába keresett, amíg még keresett, munkát, nem is annyira a bérért, hiszen örökségéből Bálinttal együtt flottul eltengődtek, inkább a társalgásért, amit imádott, a szellemi kihívásokért, azokért a pillanatokért, amikor összehúzott szemmel és széles mosollyal bedob egy olyan tényt, mondjuk a Cervantest megihlető egyik lovagregény okkult forrásairól, amitől mindenkinek részint leesik az álla, részint azonnal világossá válik, hogy ahhoz, hogy ezt a dolgot ellenőrizni lehessen, kevés lesz a Google, inkább uszkve húsz éven át napi tizenvalahány órát kell olvasni könyvtárakban, középkorász világ-összeesküvőkkel barátságot kötni, utazni, elvesztődni, és egyszer csak, talán, valahol, véletlenül rábukkanni. Anita egy idő után a dark weben utazott, ott is megtalálta az örökké ajzott szelleméhez illő társakat, egy de Sade rajongó lett költőről mesélt sokat, emlékezett vissza Nina, de arra már nem, hogy miért találta a barátnője zseniálisnak. Orgiapoémák? Az viszont eszébe jutott, hogy egyik születésnapjára kapott tőle egy Lolita-példányt, a margói tele voltak Anita gyönyörű betűivel. A rejtett kapcsolódásokat tárta fel ezekben a széljegyzetekben. De Nina még így se bírta elviselni a Lolitát. Ránézett Bálintra, akitől a szeretetes mondat után kezdett el másfelé sodródni, s miközben az újra körükben időző Spoiler buksiját vakargatta, azon mélázott, hogy Anitát vajon bántalmazták-e kislányként.


Gyáva vagyok ahhoz, hogy fölkössem magam, jegyezte meg Bálint. Más helyzetben hozzátette volna, hogy nem ér neki annyit az élet. Meg hogy a világ van velejéig elrohadva.


Ne beszélj marhaságokat, mondta Nina. Oszkár nyugodt szunyókálást mímelt. Spoiler Bálintra nézett úgy, ahogy a kutyák bírnak nézni, hogy az ember legszívesebben a föld alá süllyedne.


Az elintéznivalók azért elég rendesen lekötöttek, álltam a sorban a hivatalnál, aztán egy másik sorban, aztán megint egy másikban, félkómásan, jól elvoltam, nem siettem sehová. A pánik akkor tört rám, amikor felvilágosítottak, hogy amint Anita bankja értesül a halálesetről, blokkolja a számlát. Rohantam az izéhez, na, hogy is mondják, és pénz helyett valami cetlit adott, azt hittem, kész, megtörtént. Fűtésre nem fogja futni, ez világos, azt kezdtem számolni, hogy napi mennyit költhetek ennivalóra. Aztán mégiscsak kiadta a pénzt. Na de kérdezz, Nina, mit szeretnél tudni.


Beszélt Anita a fájdalmairól?


Nem. Az utolsó napokban már nem tudott felállni. Hetek óta nem evett, nem kívánta az ételt.


Azért az talán jobb, hogy nem került kórházba.


A vége felé jobb lett volna ott. Kapott volna morfint.


Nina hallgatott. Lehet, hogy tudtam volna szerezni, gondolta. Újabb cigire gyújtott, Bálint kissé remegő kézzel megtöltötte a poharakat.


Felhívott a bátyám is telefonon, mondta, pedig két és fél éve nem beszélünk egymással.


Münchenben él? kérdezte Nina. Annyit tudott róla, hogy kutató fizikus, és néha támogatja Bálintot, aki szintén fizikát végzett, de őt inkább a dzsessz érdekelte, vezetett is hajdanán egy dzsesszklubot. Az ő klubjába járt a szakadt crème de la crème szórakozni, ami akkoriban hosszas eszmefuttatásokat jelentett az élet kibírhatatlanságáról, Kafka, Sartre, Camus, Salinger vagy Bataille szellemében. A kincstári optimizmushoz képest a lepusztultság maga volt a létezés fényes evidenciája.


Bázelben. Fel nem foghatom, hogyan, de Trump-rajongó lett. Úgyhogy nem állok szóba vele egy ideje. Nem értem, mert nyilván nem hülye.


Az szokott lenni, mondta Nina a sok sörrel magában, hogy megfeledkezünk arról, hogy van lelkünk. Istenem, miket beszélek, motyogta. Entonces callate le boca, nézett Ninára Padre Juan.


Tizenéves voltam, tette hozzá Bálint, ő már utazgatott ide-oda, és írtam neki egy százas listát, amiről bármelyik lemeznek örülnék. Valami totál gagyit hozott a párizsi reptérről. Van egy barátom Texasban, demokrata persze, és mondja, hogy a szomszédai mind bevásároltak fegyverekből, és most már neki is muszáj volt. Egész Amerikában sorokban állnak az emberek a fegyverboltok előtt.


Nina megpaskolta Spoiler nyakát, és azt mondta neki, hogy lassan mennie kell.


Anita biztosan azt szerette volna, hogy válogass kedvedre a könyvei közül, mondta Bálint.


Majd legközelebb, válaszolt Anita, kissé imbolyogva fölállt, és fölvett a dívány melletti könyvkupac tetejéről egy Ricardo Piglia kötetet, amelyből rózsaszín könyvjelző lógott ki. Csak ezt az egyet viszem el. Arra gondolt, hogy halott barátnője helyett végigolvassa.












Selyem Zsuzsa Kolozsváron él. Legutóbbi kötete Az első világvége, amit együtt töltöttünk.

0 comments

Recent Posts

See All

Comments


hélóóó.png
bottom of page