Légrádi Gergely

Mégis mit?


Mégis mit felelhettem volna?


Hazudni nem akart, így nem mondhatta, hogy van már neki. Azt sem válaszolhatta, hogy nem szeretne egyet, ami csak az övé. Ki ne akarna egyet, illetve akár többet is az otthonában? Igaz, nehezére esne a választás, de ha valamiféle csoda folytán maga a művész kérdezné meg, melyiket vinné haza ajándékba, melyik lenne az az egy, csak rá tudna bökni. Különösen, ha azonnal kellene választania, hic et nunc, egyébként elveszik a lehetőség. Aztán a biztonság kedvéért késlekedés nélkül hazavinné, nehogy a következő pillanatban elmúljon a csoda hatása.


Maga nagyon szerencsés. Ennyit tudott kipréselni magából. Úgy tűnt, a vele szemben ülő semmit sem vett észre a bizonytalan és némiképp eshetőleges válaszból. Sőt, azt érezhette, milyen frappáns és találó ez az első, spontán reakció. Nézte a vevő arcát, és megerősítve látta iménti kijelentését: a vevő őszintén szerencsésnek érezte magát. Oly annyira, hogy talán kissé meg is ijedt a választásától, pontosabban attól, hogy hangosan kimondta. Talán éppen ezért kérdezte meg tőle. Bármiféle előzmény vagy előjel nélkül. Azért, hogy elterelje a figyelmet a megváltoztathatatlanról. Időt nyerjen, és végiggondolhassa döntése összes következményét.


Maga nagyon szerencsés. Ami azt is jelenti, vitte magában tovább, hogy én pedig szerencsétlen vagyok. Nem csupán azért, mert ha valaki szerencsés, akkor szükségképpen valaki másnak ott és akkor szerencsétlennek kell lennie. Egyébként felborulna az egyensúly. Aminek ugyan ellen lehet tartani, de idővel elkerülhetetlen, hogy helyre billenjen. Akkor pedig még erősebben csapódik le a szerencsétlenség érzés. Szerencsétlen vagyok, mert én segítettem elő, sőt, én magam tettem lehetővé, hogy a velem szemben ülő válasszon és el akarja vinni.


Talán mégsem vagyok olyan szerencsétlen, tette hozzá magában. Ez a dolgom. Ezért fizetnek. Ez a siker egyetlen érdemi mérőszáma. Meg aztán, amíg tart a kiállítás, úgysem viheti el. Megvette és itt marad, a falon. Ő meg mehet isten hírével. Nem kell elvégezni gyászmunkát. Legalábbis egy darabig. Egyébként pedig számos módja van, hogy fenntartsam a kapcsolatot. Se-veled-se-nélküled kapcsolatot. Például időről-időre kiállítást szervezni, ahova mindig el kell kérni. Igen, pont ezt. A vevő pedig ki fogja adni, épp az előbb adta a szavát. Vagy éppen fotózásra elhozni, kutatásra kikérni. Egyébként is, bár bizonyára illendőségből, de az imént azt mondta, szívesen lát vendégül az otthonában. Akár udvariasságnak szánta, akár nem, ez egy biankó csekk. Én pedig élni fogok vele.


Úgy intézem, hogy ne nekem kelljen levenni majd a falról. És becsomagolni, átadni, ha majd eljön érte a kiállítás végeztével. Még csak az kéne, hogy újfent kérdezzen. Mit mondjak? Megint ugyanazt? Bár az is lehet, épp nekem kellene becsomagolnom és útjára indítanom. Közben bele is tehetek valamit. Ami az enyém. Ami hozzám tartozik. Vagy megjelölhetem. Amit aztán kereshetek rajta is, nála is, aztán visszakérhetem, de előtte ott kell állnom, le kell szednem a falról és keresni, belenyúlni. Hozzáérni, megfogni. Tőlem függ, hogy engem is megkapjon mellé. Egy darabot belőlem. Ahogy és amikor én akarom.


Mégis, mit felelhettem volna? Válasz helyett mit kérdezhettem volna? Hogy hol lakik? Hova ráncigálja magával? Mégis, hogy képzeli?


Maga nagyon szerencsés. Esetleg kér még egy kávét?








Légrádi Gergely (Budapest, 1975): Háromgyerekes családapa. Szabadidejében kertészkedik, színházba jár, ír és jogi ügyeket old meg.

0 comments

Recent Posts

See All
hélóóó.png