Hartay Csaba

Már nem vagyok kisfiú



Vakítóan fehér fény ömlik a barakkba, Joe és Jen eltakarják a szemüket, annyira éles világosság tölti be a teret. Összeroskadnak, egymást ölelve védik magukat a szinte testi fájdalmat okozó napáradattól.


- Önök rendelték a két Long Island koktélt? Elnézést, uraim, önöké ez a két ital?

- Nekik lesz, igen, én kértem.


Joe és Jen hosszan elnyúló tengerparton fekve, nyugágyakon, napernyő alatt ébredeznek, mellettük egy pocakos, szakállas alak heverészik, és koktélokat kortyolgat. A partszakasz kihalt, rajtuk kívül senki, fehér homokot hord a szél. Az elegánsan öltözött pincér átadja az italokat a feltápászkodó srácoknak, majd elindul oda, ahonnan érkezett, valahová a távolba, a sziklák irányába.


- Ne menjen messzire, nem ez volt az utolsó italunk! – kiált utána a szakállas fazon.

- Természetesen, uram, mindvégig lesem a kívánságait – mondja a pincér, azzal hátat fordít, és lehajtott fejjel eltűnik a szemük elől.


Tudom, mit fogtok kérdezni. Hol vagytok, ki vagyok én, mi a dátum. Nem unjátok még? Miért fontos dolgok ezek? Élvezzétek a tengert. Nézzétek a hullámokat. Elsőre úgy tűnhet, a hullámok sem mondanak semmit, de ha sokáig bámuljátok a tenger torkát, rájöttök, hogy a legbeszédesebb, mindent elárul számotokra. Meglesz a válasz végre arra is, hogy miért. Én is ebben bízom, szerintetek mi a szarért ülök itt a parton? Már régen kipihentem magam, de lusta vagyok újra elfáradni, így csak merengek, és újra meg újra végiggondolom, hogyan ölhettem volna meg még több embert. Ha nem vagyok ennyire hanyag, még ma is ellenem harcolnának, és én nem itt unatkoznék. Joe és Jen, a két megmentőm, legyetek üdvözölve, egészségetekre – emeli poharát a férfi.

- Ki maga? – kérdi Joe, miután kiitta a koktélja felét.

A szakállas fazon mosolyogva Joe felé fordul, és a szemébe néz: Ki vagyok én? A főnök. Én vagyok a főnökötök. Mindenki főnöke, csak magamnak nem parancsolok. Vegyétek úgy, hogy mindeddig nekem dolgoztatok, és akkor a szaros kis botlásotok nem lesz többé bűn. Mitől vagytok úgy betojva? Rohangáltok össze-vissza, örökké remegve kérdezősködtök. Nem bíztok magatokban? Talán tudni kéne, hogy mit akartok, azon kívül, hogy szabadnak lenni meg túlélni néhány iskolát, kollégiumot, börtönt és merev szabályt. Ha én kitűzöm itt a zászlót, nem kell engedély. Ezt tanuljátok meg.

- Maga biztosan nem magyar, de magyarul beszél, ez meg hogy lehet? – kérdi Jen.

- Világszínvonalú a magyar szinkron, nem tudtátok? Jobb lenne, ha spanyolul beszélnék? Ugye, nem? Még ennyit sem értenétek abból, amit mondani akarok. Amúgy meg le vagytok ti szarva, nem akarok én nektek mondani semmit, úgysem értenétek. Örüljetek, hogy egyáltalán szóba álltam veletek.

- Maga valami nagy ember lehet – néz rá Joe.

- A világ legnagyobb emberének a társaságában vagytok – motyogja lassan a pocakos ember.

- És akkor, most? Jön a szokásos lebaszás? Hogy rohadjunk meg, mert pitiáner gyilkosok vagyunk? Mikor lesz ennek vége? Hányszor kell még ezt végigjátszanunk, végigélnünk? Ez lenne a valódi büntetés?

- Büntetés? Láttál már olyan börtönt, ahol koktélokat szolgálnak fel? El vagytok ti tévedve, gyerekek.

- Rohadtul el vagyunk tévedve, ebben igaza van, ezt érezzük napok óta – mondja Jen.

- Mondjuk, az igazat megvallva, én már láttam olyan börtönt, ahol minden luxus megvan, éltem is ott egy ideig. Nézzétek a tengert, hátha érkezik értetek valami hajó, értem már nem jön senki. A családom is rég ellenem fordult. Nekem már nem lesznek barátaim soha többé. A barátok, azok hiányoztak leginkább. Rengetegen féltek tőlem, de barátom egy sem volt.

- Maga valami politikus? – kérdi tőle Joe.

- Olyasmi.

A pocakos, szakállas fazon felül a nyugágyon, kigombolt ingébe belekap a szél, miközben mereven bámul előre, a semmibe, a tenger horizontjának végtelenségébe.

- Maga nem valami beszédes – mondja neki Jen.

- Nincs mit mondanom. Nem értem, miért jöttetek ide, és mit kellene nekem átadni a számotokra. Semmi jót nem tudok mondani, ti nagyon kicsik vagytok hozzám képest. Rettentően apró homokszemek vagytok. Senkik, utolsó kis senkik.

- Na, kezdődik – mondja halkan Joe.

- Kezdődik a fenét, menjetek innen. Induljatok el.

- Mégis merre? Semmi olyan pontot vagy állomást nem látunk itt a parton, amerre érdemes lenne útra kelnünk. Nem lehetne még egy ilyen italt kérni?

A szakállas férfi felemeli karját, és a pincér azonnal előtűnik a homok fújta távolból. Tálcáján párás falú poharakban színes italok, mindegyiküknek átad egyet, meghajol, majd elmegy.

- Talán azért vagytok itt velem, mert a legvégén már inkább lettem volna ilyen felismerhetetlen senki, mint amilyenek ti vagytok. Az megmentett volna. Elkezdeni újra a nulláról, eldobálva a világraszóló bűneimet, bedobni egy meredélybe a teli bőröndöket, amikben nem pénz vagy áru van, hanem…

- Hanem mi? – kérdi Jen.

- Nem tudom, talán fegyverek vagy levágott emberi végtagok. Skalpok. Fűrészkorongok, robbanószerek. Bármi ilyesmi, amit minden ébredéskor cipeltem magammal, akármerre indultam.

- Mennyi a vége? Hány embert ölt meg életében? – kérdi tőle Joe.

- Nehéz helyzetbe hoztak, én az emberiség javát akartam, a hazámat szerettem volna szolgálni, mindenáron. Ezt ők nem engedték, ellenem fordultak, és hát túl sok más eszköz nem lévén a kezemben, csak a fegyverek, megöltem, megölettem majdnem mindenkit, aki az utamban állt. Élveztem ezt a fajta hatalmat. Azt hittem, ha minden ellenségemet megölöm, csak a barátaim maradnak meg. De sosem volt egy barátom sem. Azt sem tudom, mit lehet kezdeni egy baráttal. Mire lehet rávenni, miért áll mellettem, és ha ott áll egyáltalán, mit akar tőlem, és én mit akarok tőle. Szerintem a barátaimat is mind megöltem volna, ha észreveszem, hogy egy pillanatig is nem azt akarják, amit én. De ezért nem voltak barátaim, egyedül önmagamban hittem, saját magamat szerettem a legjobban, és akit szeretünk, annak a legjobbat akarjuk. Engem az Isten is nagy vezetőnek, félreállíthatatlan politikusnak teremtett, de nem tudtam végképp az élre állni, talán, ha száz évvel hamarabb születek. Vagy ha később, nem tudom. Igazság? Mindig másnál van, és mindvégig alávetett emberi érdekek egyetemes uralmának.


Az a baj, hogy nem tudtam mindenkit magam mellé állítani, ezért választottam az öldöklést. Ha hamarabb belátja mindenki, hogy nem tudok veszíteni, mert örökös nyertes vagyok, és nincs is szükségem arra, hogy valaha veszítsek, akkor elhoztam volna mindenki számára a Kánaánt. Nekem csak az anyám, a feleségem és a gyerekeim számítottak. A csapatom tagjai csak a pénz miatt voltak velem. Mi másért. Én is csak a pénz miatt tartottam őket. Lehet-e vajon követelőző sóvárgás és értékek utáni véres hajsza nélkül beteljesülni? Ha a jó szó kevés, ha csak a feldarabolt holttestekre figyelnek fel, csak a felrobbantott ártatlanok leszakadt végtagjaira, akkor én mi mást tehettem volna? Örök életemben figyelemre vágytam. Hát most kénytelenek voltak néhány évig csak velem foglalkozni. Jó lett volna barátkozni bárkivel, szeretni egy embert, bármiért, de ölni sokkal jobb. Aki túl kedves, az a leggyanúsabb. Akik támadnak, lehet, jót akarnak nekem. De nem válogattam, mindenkit kiiktattam. Minek kockáztatni? Ha nem itt találkozunk, ti már nem élnétek. Túl közel jöttetek, túl sok kérdést tesztek fel, rangon aluli nyikhajok vagytok, pitiáner, szürke alakok. Mégis, nem tudom, miért, de mintha összetartoznánk. Ostobaság, de nem véletlenül vagytok most mellettem. Vagy én mellettetek. Nincs pokol, tengerpart van és rengeteg ital, meg persze fű. Én erre már jóval korábban befizettem. Ne féljetek, nem fogtok megégni, legfeljebb megkap a nap, de viselhettek fehér inget, az megvéd. A fehér szín maga Isten. De végül semmi sem marad, csak egy partszakasz, meg egy saját pincér. Ez is valami. Nem mond semmit, meghajol, hozza, amit kérek. Úgy érzem, már hetek óta itt fekszem. A szél hol enyhébb, hol jobban felerősödik. A horizonton nincsenek hajók, és hogy a hullámok hol keletkeznek, honnan indulnak el, sejtésem sincs, de itt a parton kisimulnak, és mintha a hullámoknak is lenne egy nagyon vékony burka, amely kiszakad az ütközéskor, becsapódáskor, és abból majd új vizek születnek. Csak így lehet. Minden gyilkosságból kihajt valami. Van-e annál gyilkosabb, ha sziklához csapódsz? Egy hullámmal ez történik. Jól néztek ki, fiúk. Én látom a teljes valótokat. Sosem beszéltek arról, hogy néztek ki, hogy áll a hajatok, az arcszőrzetetek, ismerős. Nem kell nyavalyogni, ezek csak külsőségek. De én látom, hogy nem fogytatok le, nem híztatok meg, az edzés, fiúk, meg a stressz, ami az örökös utazással jár, karbantart benneteket, jól van. Örüljetek, hogy nem kell semmi cuccot cipelnetek. A bőröndök csak nehezékek, ütközők, súlyok, amik visszahúznak a teljes megérkezéstől. Adok nektek fehér inget, vegyétek fel, fehér ingekből nálam nincs hiány. Annyiszor elmondtam, hogy ártatlan vagyok, hogy rengeteg fehér inget adományoztak nekem. Akkor már csak menekültem, de fehér inget mindenki adott. Azon még jobban meglátszott a vértérképem, amikor meglőttek. Nem fájt, sokkal jobban fájt, hogy nem én lőttem meg őket. De ide már nem jön több gyilkos. Ti nem vagytok gyilkosok, ti nagyon jó gyerekek vagytok. A pincérem sem ölt meg soha senkit. Nem mondta, de látom, ahogyan meghajol. Ne féljetek attól, hogy megöltetek valakit, ha nem szalad meg úgy az a kés a kezetekben, most nem tudnátok meghallgatni engem, és az nekem rosszul esne, jó híreket várok, és ti hoztatok nekem. Nem is kell elmondanotok, mindent értek. Ugye, ti is kezditek érteni ezt a partot? Hallgassátok, mintha mindig ugyanazt mondaná a szél és a tenger, egymás szavába vágnak, annyi mondandójuk van. De minden percben más, muszáj különbséget tennünk.


- Mondja már meg, hogy hívják magát – szól közbe Joe.

A szakállas férfi belekortyol az italába, majd Joe felé fordul. Bólogat, hümmög.

- Ha nem tudjátok, mi a nevem, akkor akkora tudatlan senkik vagytok, hogy nem is érdemlitek meg, hogy bemutatkozzam nektek.

- Néhány napja, odabent a tököli börtönben, esküszöm anyám-apám életére, még nem gondoltam volna, hé, hogy láthatom a tengert – szólal meg Jen.

Kinek köszönhetjük ezt, hogy idáig eljutottunk? Erős ez az ital, berúgok, öcsém, komolyan mondom, haljak meg. Lehet még ilyent kérni? Hol az a pincér, hé, pincér, gyere ide, hozzá innom!

- Jen, higgadj le, a pincér nekem dolgozik, csak az én intésemre, hangomra jön elő. Ne igyatok többet, hamarosan mennetek kell.

- Ne má, hova a faszomba megyünk már megint? Olyan jó itt heverészni a parton, hadd maradjunk már, uram, hogyan is szólíthatom? – kérdi Jen.

- Ennyire sötét baromnak nézel, hogy majd véletlenül bemutatkozom? Ne ordibáljál már, te kis seggfej, Joe, szólj rá erre a részeg pöcsre, hogy ne ordibáljon itt!

Jen hátradől a nyugágyon, oldalra fordítja a fejét, a poharát belejti a homokba, majd álomba merül.

- Ő máris tovább utazik, ahogy elaludt? – kérdi Jen.

- Nem tudom, ennyire nem mélyedtem el a kalandjaitokban. De nyugodj meg, együtt maradtok, nem fogjátok szem elől veszíteni egymást. Cigit?

- Adjon egyet, kedves… uram, ha már a nevét nem hajlandó elárulni.

Rágyújtanak. A napernyő alól füst gomolyog ki. Jen felhorkanva alszik, ők pedig percekig némán tüdőzik, fújják a cigarettafüstöt.

- Semmi jelentősége nincs a nevemnek. Ott volt, ahonnan én jövök, nem is kicsi, de itt már nincs nevem. Kinek mondjam el a nevemet? Az ismeretlen tengermélynek ordítsam? Úgysem ér odáig. Vagy a szikláknak? A szikláknak sincs nevük, mert nem mozdulnak, nekem sem kell név, mert én sem mozdulok többé innen semerre.

- Ez valami ítélet? – kérdi Jen.

- Nem tudom, annyit érzek, hogy se a baloldali sziklák felé, se jobbra, a sík, párás messzeségbe nem tudok elindulni. Egyetlen reményem, hogy arra léphetek vissza, ahonnan a pincérem hozza nekem az italokat.

- Ott is egy szikla van – mutat a távolba Joe.

- Én is látom. Onnan jön elő a pincér, ha hívom.

- Miért nem kérdezi meg a pincért, hogy valójában mekkora az ön mozgástere? Csak tud valamiben segíteni önnek.

- Tud. Itat, ha intek neki. Ennyi bőven elég.

- Mi a neve a pincérnek? – kérdi Joe.

- Mindig, ezek a kurva nevek. Meg vagytok ti húzatva ezzel a szarsággal. Pincér, csak ennyi. Mert ezen a partszakaszon nincs több pincér, nem kell neki másmilyen név. Pincér, így hívják, most jobb?

- Akkor nekünk miért van itt nevünk? Maga is tudta a nevünket, rögtön az elején.

- Mert ti idehoztátok a neveiteket, ezek jelzések, ketten vagytok, nem akartok számozottak lenni, ugye? Mint a parcellák, a halottak, kisfiam. Adhatok számokat nektek, de nem fog tetszeni. Ha tíz alatt lesztek, akkor kevesellni fogod, ha száz vagy ezer felett, akkor miért ilyen sok a számjegy, ismerem már az aggályokat, öreg róka vagyok, sivatagi. Egészségünkre! te jobban bírod a piát, mint Jen.

- Lehet, de már én is kezdem érezni. Nem kérek többet, mert…

- Nem is kapnál. Egyedül kell továbbmenned.

- Micsoda? Miért? Jennek miért kell itt maradnia? Jen, ébredj, megyünk, Jen! – kiáltja Joe, de Jen meg sem mozdul, a hátát homok lepte el, bőre kiszáradt, a haja megritkult, tarkóján apró rákok tanyáznak, és mintha nem is lélegezne, nem mozdul a teste.

- Hagyd. Semmi értelme. Ő már alszik – mondja a szakállas férfi.

Hiányozni fog? Ugyan miért? A barátod? Szerintem nem. Ideje egyedül megküzdened innentől. Neki itt ért véget a túra, rád még vár néhány meglepetés. Még pár késszúrás, ökölcsapás. Tudod, kés a bordák közé. Ne nézz már ilyen mérgesen, ugratlak, kisfiú. De be voltatok szarva ettől az egyetlen gyilkosságtól, hogy ti micsoda terhet cipeltek. A nagy lófaszt. Gyerekek, röhögnöm kell rajtatok. Innentől már csak rajtad – a férfi feláll, begombolja az ingét, és int a pincérnek. A tenger háborogni kezd, egyre nagyobb hullámok csapódnak a távoli szikláknak, millió vízgyönggyé robbanva szét, majd újra összeállva és tengerré lényegülve ismét.

- Nem kérek több italt, ne hívja a pincért!

- Ő fog elkísérni, tudom, hogy mit csinálok, egyelőre még ne szólj bele az irányításba, nem a te dolgod, kisfiú.

- Már nem vagyok kisfiú – néz a szemébe Joe a férfinak.

- Igazad van, már régen nem, csak hízelegni akartam.

- Ha mindjárt mennem kell, ha úgyis vége van itt számomra ennek a találkozásnak, és már Jen sem jöhet tovább velem, akkor legyen szíves és árulja el a nevét. Ha egyszer hazakerülök, szeretném elmesélni a szüleimnek, kikkel találkoztam csodálatos utazásom során.

- De szépen mondtad ezeket, fiú. Mi a nevem, rendben, elmondom, de szedd össze magad, a pincér alakja már kezd kirajzolódni a távoli homokviharban. Érted jön.

- Mi a neve, hogy hívják magát?

- Pőczi Pál.

- Maga szórakozik velem.

- Én? Elmondtam egy nevet, nem túl hosszú, meg lehet jegyezni, mi kell még neked ennél több? Meséld majd el otthon a tengerpartot, az ütős koktélokat, a sziklákat, a homokot, a szelet, és mondd el, hogy Pőczi Pali is itt volt – röhög a szakállas férfi, miközben mélyet slukkol a cigijébe. Szedd magad rendbe, itt a pincér, kivisz innen, menned kell.


A pincér megáll Joe előtt, meghajol, majd jobb karjával ívelő mozdulatot téve mutatja neki az utat, merre indulnak el. Az égen vijjogva köröznek a sirályok, viharfelhőket tornyosít a szél, távolabb a parton homokörvények kergetik egymást. Joe visszatekint, de se a nyugágyak, se a szakállas férfi, se Jen nincsenek már sehol. A tenger nyugtalan, a hullámok egyre nagyobb robajjal pofozzák a sziklákat. Emberek nélküli hangok ezek, a leglényegesebb szavak és kiáltások. A tenger nyelve, a legősibb metaforák és a legrégebbi szókincsek lelőhelye. Joe és a pincér távolodnak, alakjuk egyre szemcsésebb, ahogy a homokvihar kíséri, oldalazza, előzi őket.





















Hartay Csaba (1977) Szarvason él, több verseskötet és regény szerzője. 1996 óta publikál. Legutóbbi kötete: Átkiáltani az őszbe, versek, Scolar

0 comments

Recent Posts

See All
nincs 89.png