Wirth Imre

LYUKAS AZ ÉG, nem csoda, hogy kihullunk, és

furcsa mód kapálózva fejre állunk. De

mennyi szem néz szanaszét! A lyukas égből

dinnye nagyságú könnyek potyognak. Agyon

csap egy hasadt szelet, veled úszom véres

iskolatáska zsebébe. Pizza szelet,

nyamvadt fű, fogamzásgátló sikít rohadt

lejtőn. Vacogó irodalomkönyvre néz

a nyomdász utolsó betűje. Szeretlek!

A FÖLDI PADSOROKRA még van hely,

nem egymás mellett, de a kilátás

jó az égre, ahol tele van már

minden középkorú angyalokkal.

Könnyeznek visszatarthatatlanul,

mindhiába. Néhány festmény kékje

szivárog rejtélyesen azóta,

hogy a mennyei seregszemléről

kiszorultak. Szeretném azt hinni,

minden elmúlt, és csak a szenvedély

ácsorog a kerítésnél, ahol

leültem, nézni a sín közepét.

NEM ÉRT MEGLEPETÉS, de a

fájdalom így is váratlan.

Persze, mindent tudni, mindent

felejteni. Csak a nyelv tud

rezzenéstelen ritmussal

ketyegni az időben, míg

zokog bent, a legutolsó

szóban, ami égig ért majd.

DÜNNYÖG A HAJ, benne a szél,

csak a szóban nyílik a nap,

hullott fogsor versbe harap,

fekszik a sín mélye alatt -

unalmas ez rímeken át,

zakatolva zokog a nyár.

Szénaboglya, ez is egy szó,

alszol a vér partjainál,

dünnyög a haj, benne a szél,

élet zümmög, zúg, ami fél.

Wirth Imre 1964-ben született Budapesten, bölcsész, szabadúszó, főállású apa, komolyodván muzeológus, kiállítások kurátora a PIM-ben. Kisregénye és két verseskötete jelent meg. Pomázon él. A szerzőről készült fotót Bartis Attila készítette.