Létezhet személyen belüli kollaboráció? – Beszélgetés Nagy Leával



Ha a személyen belüli kollaboráció paradox felvetéséről elmélkedünk, első gondolataink közt olyasmi cáfolat szerepelhet, a művészeti kollaboráció lényege pont abban áll, hogy olyan művészeti gyakorlat, mely fundamentuma az együttműködés. Valóban jogos a felvetésünk, hiszen egy olyan összefoglaló elnevezés, ami projekteknek, kiállításoknak, műveknek azon megvalósítását jelenti, amikor nem egy személy munkáját láthatjuk, hanem egy résztvevői csoport hozza létre közösen egy koncepció alapján az adott projektet, kiállítást, művet, különböző módszereknek és irányelveknek az alkalmazásával. (Lázár Eszter definíciója alapján.)


Gondolatmenetünkben ezután valószínűleg az következhet, hogy jó, de biztos van valami alternatíva, amikor a legtöbb minden megvalósul a fentiek közül, de egy személyen belül. Biztos vannak sokszínű művészek, akik annyi különböző módszert és irányelvet megkövetelő művészeti területen aktívak, szinte mondhatjuk, hogy képesek lennének ők egymaguk egy kollaboráció megalkotására és életben tartására. Ha személyes példán keresztül szeretnénk ezen kérdés lehetséges válaszaihoz közelebb kerülni, akkor jó kiindulás lehet, ha Nagy Leával beszélgetünk – én is ezt tettem.


Leát elsősorban Debüt díjas költőként ismerhetjük, azonban a tánc, a festészet és a zene is mélyen megérinti őt, az irodalmon kívül érdekeltsége van a balettben, a festészetben a csellózásban és az éneklésben, mindezt hihetetlenül fiatalon, jelenleg 21 évesen műveli. A klasszikus értelembe vett kollaborációkban is aktívan részt vesz, például egy izgalmas zenés-verses-videós installációban is szerepelt tavaly októberben a FUGA-ban.


A rendkívül sokrétű művészeti tevékenységének kapcsán felmerült bennem, hogyan élheti meg a különböző önkifejezési platformok közötti átjárást. Vajon teljes mértékben ugyanannak az „én”-nek érzi magát festés, zenélés, táncolás közben, mint az írás folyamataiban? Elgondolkodtam, hogy lehetett-e olyan élménye, amikor a szereppluralitás következtében végül egyik szereppel sem tudott kielégítő elmerüléssel azonosulni.

Lea részletes választ adott felmerült kérdéseimre.


A művészetben az a kihívás, miként, milyen eszközökkel tudjuk megszólaltatni a különböző témákat.

Hol az ecsetvonásokkal a vászonra, hol a balettban egy sasszéval, hol pedig a szavak játékával, a költészettel.


A művészetek közötti átjárás számomra sokkal inkább volt természetes, mintsem meglepő. Ebben nőttem fel, s ebben hittem, a művészeti ágak mind-mind összekapcsolódnak egymással. Táncművészettel, a balettel indult el első közelítésem a művészet felé, de eközben fogtam a másik kezemben az ecsetet, mert édesanyám révén – aki rajztanár, korán betekintést kaphattam a képzőművészet világába is. A költészet egészen izgalmas módon helyezkedett el az életemben. Verseket olvastam, kortárs verseket, gyerekkoromban is ezek voltak a meghatározóak, de verseket csak tizenhat évesen kezdtem el írni.


Az életben játszani szeretek, ezért mindennek igyekszem a legjátékosabb formáját megtalálni. A költészet tág, de van egy kerete, a szavakkal, a legkülönfélébb nyelvi eszközökkel lehet bánni, kísérletezni, és ez szórakoztat. Tizennégy éves koromban Ladik Katalin költőnőhöz jártam fel Szolnokról Budapestre, aki bevezetett a fónikus, hangköltészet világába, s felkészített egy pécsi balettművésszel együtt „Alice Csodaországban” című performanszomra. Itt még nem tudatosan, de már elkezdtem összevonni azokat a művészeteket, amelyeket addigra valamennyire már elsajátítottam.


A FUGA-ban megtartott kollaborációnk beteljesült vágyam volt, a zene, a képzőművészetés a költészet egyszerre szólalt meg, s ez rendkívül emelkedett állapotot tudott létrehozni, ráadásul olyan kiváló művészekkel dolgozhattam együtt, mint pl. Binder Károly jazz-zongorista, Markó Balázs építész, a Napbárka kiállítás létrehozója.


Miközben egyszerre dolgozom ezekkel a művészeti ágakkal, természetesen az egyik általában kiemelkedik, s aköré épül a többi, esetemben a költészet köré. Együtt vannak, egy csokorban, de mégis mindegyik különböző, éppen ezért szeretem.

Megadja a merítés lehetőségét – írok valamit, s azt még ha nem is konkrét értelemben, de megfestem, majd ugyanezt fordítva. Zenét festés és írás közben is sokszor hallgatok, a ritmus segít, a dallammal ki tudom szűrni a külvilágot, különböző képzetekbe röpíthetem magam, elmélyülést ad. Ezek szépen megfigyelhetőek a festményeimen is, erőteljes színekkel dolgoztam „A NŐ” című akt sorozatomon, melyeknek elkészítése alatt sokszor hallgattam déliesebb, temperamentumosabb zenéket, spanyol, horvát, dalmát előadóktól, míg a költészet esetében melankolikusabb zenék uralkodnak, sokszor pl. Krzysztof Penderecki klasszikus zeneszerzőtől.


A festés esetében általában hamarabb elfáradok, más a folyamata. Van, hogy elkezdem, de csak hónapokkal később térek vissza rá, másfajta érzés, míg a költészet esetében megírom az adott szöveget intenzív, elmélyült egy óra alatt. Mindkettő kikapcsol, de utóbbi szellemileg nagyobb koncentrációt igényel, míg


a festés számomra egyfajta szabad tánc – táncolok, két-három-négy óra hosszat, s egyszer majd valamikor megszületik belőle a fellépés, tehát a mű maga.

A mű akkor jó, ha önmagában stabil, ám sokszor szeretem kiegészíteni a vizualitás megerősítése céljából, ezt például köteteimben is alkalmaztam; a ciklusokhoz grafikákat készítettem, a kötetcímhez pedig borítót festettem.


Gondolataim ezután arra irányultak, hogy vajon megfigyelt-e magán valami mintázatot abban, hogy a különböző művészeti önkifejezési módokon milyen érzéseket, érzelmeket, hangulatokat, gondolatokat szeret kifejezni. Elmerengtem, hogy van-e esetleg valami „kategorizálhatóság” abban, hogy „tipikusan” mi szokta belőle kiváltani a festést, a zenét vagy az írást. Ha fellelhető, akkor ez a „kategorizáció” vajon megegyezik-e a művész alkotói és befogadói szokásaiban is? Miben lehet más neki megjeleníteni a saját maga által megélt, megtapasztalt érzéseket, és a mások által inspirálta szituációkat?

Lea ebből az aspektusból is mesélt alkotói folyamatairól.


Minden esetben kizárom a személyességet a verseimből, de mindeközben meg is hagyom.

Az alapélményeimből alakítok ki egy új szituációt, különböző fikciós elemekkel. Elképzelem, hogy zongorához ülök és dohányzom, mellettem pedig áll egy férfi hosszú kabátban, vakon. Mindezek valójában nincsenek, de a hangulat maga korábban már jelen volt valamelyik életszituációmban, s ezt írom meg, ezt dolgozom fel. Az írás, festés, tánc esetében is a feldolgozhatóság lehetőségén van nálam a hangsúly, hogy miután eseményeket átéltem, van esélyem arra, hogy ezt valahova elraktározzam, bele egy festménybe, bele egy versbe. Ilyenkor felszabadulok, ez segít tisztán látni, és itt nem (csak) tragikumokra gondolok, hanem pozitív/nem pozitív élményekre egyaránt. Ezek váltják ki belőlem, adják meg a motivációt, hogy kezdjek valamit az írással, a festéssel. Függőség, akárcsak a dohányzás, csak míg egyikről jobb leszokni, másikat érdemes tudatosan megtartani.


A verset többek közt kommunikációs csatornaként is érdemes vizsgálnunk, ebből a megközelítésből tettem fel a következő kérdéseimet Leának. Azt szerettem volna megtudni, előfordul-e olyan, hogy a magánéletében versekkel kommunikál. Például amikor egy érzelmi állapotot, megélést szeretne átadni egy személyes ismerősének, de valahogy azt érzi, hogy a hétköznapokban általánosan használt elbeszélő narratíva végessége akadályokba ütközteti, majd amikor a verssel való üzenés mellett dönt, előre nem feltételezett mély síkok áramlanak be a beszélgetésbe. Számomra ez is egy fajtája a lírával megélhető katarzisnak, amennyiben kicsit gyakorlati szemszögből közelítem meg. Tehát ehhez kapcsolódóan saját katarzis értelmezéséről is érdeklődtem.


Kommunikálni a szó szoros értelemben nem, de üzenni, jelezni szoktam versekkel. Az üzenés történhet a saját verseimmel is – valakihez írom, akár alcímként konkrétan oda is írom kihez. Másik formája az, ha tudom az engem megérintő versről, hogy az illető is tud vele azonosulni, mindkettőnket érint, mindkettőnkhöz kapcsolódik, akkor megosztom vele, vagy ha aznap épp nincs más mondandóm a számára, csak ennyit teszek. Lényegében folyamatosan üzenek a költészettel, a versek célja is ez, s ezt tudatosan igyekszem művelni.

A katartikus élmény a költészettel egészen érdekes dolog. Volt olyan vers, amely az éppeni életszakaszomban nagyon fontos volt, de ha most olvasom, már nem izgat fel különösképpen.

Klasszikusok közül Juhász Gyula, akit mindig leveszek a polcról, bármilyen életszakaszomban, vagy József Attila, Nemes Nagy Ágnes, kortársak közül pedig mindig kiemelek két vajdasági szerzőt, Fenyvesi Ottót és Ladik Katalint, az ő költészetük olvasásélményként és inspiratív módon is hat.


Azt hiszem, ez jelenti az igazi katartikus élményt – örök kapocs a vers, szerző, olvasó között.

Leának már két saját kötete is megjelent, tehát már a kötetbe szervezési dinamikákról is van saját tapasztalata, erről kértem, hogy meséljen kicsit fiatal költőként. Arra voltam kíváncsi, hogy amikor a köteteibe válogat verseket, akkor mik a saját „szűrői”, milyen struktúrák mentén dönt egy versről, elég érett-e már jelen állapotában, hogy a kiadóval megossza.


Biztonságot adok magamnak azzal, hogy a kötet megjelenése előtt a verseket különböző folyóiratokban publikálom, ezzel tudva azt, hogy már átmentek a szövegek szerkesztői és olvasói szűrőn egyaránt. Mint fiatal szerző, nyilván folyamatosan tanulok és fejlődöm, így vannak szempontok, amelyeket már jobban, tudatosabban figyelembe veszek a kézirat összeállításakor.


Ez egy szép folyamat, a köteteimnek van egy azonossága, összekapcsolódnak, de mégis eltérőek , s itt általában a verseimről beszélek, nem csak a köteteimről –


velem együtt formálódnak a versek, olyan ez kicsit, mint egy gyermek, az olvasó végig nézheti születésétől a haláláig,

jómagam is úgy szoktam a köteteimet nevezni, mint két kisbaba, hagyom, hogy mindenki, ahogy akarja, dajkálgassa őket.



Lea részese lehetett egy mester-tanítvány kapcsolódás megtapasztalásának is, találkozása Petőcz Andrással egy szakmai mentor-mentorált kapcsolatban teljesedett ki. Ennek kapcsán a beszélgetés végén azt kértem, mondja el gondolatait arról, hogy tervez-e a jövőben ő is mentorálni, illetve szerinte miben rejlik egy jó mentor-mentorált viszony alapja. Hogyan lehet túlzott befolyás nélkül valakit ilyen közelségben kísérni, fejleszteni.


Petőcz Andrásnál kezdtem költészettel foglalkozni, igen, a KJ egyetemen, innen indult minden. A tanítvány dolga az, hogy befogadja a tanultakat, s ha ezeket a tanultakat már kellően feldolgozta, onnantól kezdve kell rátalálnia a saját mentoráltjaira, továbbadni, elmesélni.

Folyamatos, megható körforgás ez. Az igazán jó mester-tanítvány viszony kincs, már-már barátságról is szól. Észre sem veszed, hogy tanít, éppen ezért nem hívjuk tanárnak, hanem mesternek.


A tanár tanít, hivatalosan tanít, míg a mester beenged a saját kis zárt közegébe, és egy életre elraktározod mindazt, amit tanultál tőle.

Ha jó a mentor, akkor nem a verseidbe fog belenyúlni, nem a szerkesztőd akar lenni, egész egyszerűen csak rávezet, észre sem veszed, és valamiért megérted.


Lea jelenleg egy kéthetes Írórezidencia programon vesz részt a Zsolnay Negyedben. Rendszeresen publikál különböző folyóiratokban, eddig két kötete jelent meg, mindkettő a Napkút Kiadó gondozásában. 2018-ban debütált első kötete Légörvény címmel, majd 2020-ban a második, amelynek címe Kőhullás.










Wernke Eva Lena




0 comments

Recent Posts

See All
nincs 89.png