Bánfalvi Samu
Lávakő
az olajfestmény alatt,
gyöngykagylók és rákvázak,
ceruzák, radírok,
meg az elefántcsont
Buddha-szobor mellett a komódon,
szemközt a zongorával,
könyvespolccal.
Álmában jön el
széthordott testrészeiért a hegy,
bekúszik a láva az ajtó alatt,
magába vonja a perzsaszőnyeget.
A jegenyéket ismeretlen irányba
hajlítja a szél,
összefonódnak a fűszálak a kertben,
a hajnövekedés egy pillanatra abbamarad,
de a virradat befedi a nyomokat.
Újabb tagokkal bővült az elveszett tárgyak tárháza,
ha tárgyak önmagukon kívül
tartoznak valamihez egyáltalán.
De akkor hogyan lehet őket megtalálni,
mert mégis ott vannak a zongoraláb takarásában,
vagy a szőnyeg alá csúszva, rojtjába akadva,
egy bross, vagy egy játék,
ha műanyag, az mennyi mindenhez tartozik;
vitatkozhatnak az anyagok,
hogy kié.
Gőzölög az Etna a távolban,
nem figyelek oda.
II.
Hajszálrepedések
keletkeznek az eltett tejfogakon,
minden éjjel mélyülnek a hasadékok,
idővel széthullanak,
szájamhoz kapok,
anyám szomorú.
„Fognyűvő baktériumok laknak a szádban.”
És tényleg.
Én és a ginkgofa Japánban,
elvált szülei egy préselt levélnek.
Eltűnik és meglesz. Néha itt, néha ott.
Megsimítom egy levágott birka gyapját,
nő a hajam és a körmöm, mint a halottaknak.
Fülemhez tartom a kagylót,
amiről azt hazudták,
morajlik benne a tenger.
Morajlik a tenger a távolban.
III.
Valaki
az ágyamnál áll és bámul
minden éjszaka.
Hozzá tartozom.
Utolérnek a mondatok a Nagycsarnokban
Csönd van. Tompa és nehéz, mint egy üllő.
Már a tekintetek után is lezuhanyzom.
*
Kifújom az orrom egy alagsorban,
de hogy kerültem oda.
Szikkadt halfejek bámulása,
de ki bámul kit.
A velő friss.
Rám zárnak egy ajtót, de kire.
Zöldséget nem eszem.
Így keletkeznek a mondatok.
*
Betonkereszt zúzza a napfényt sugarakká.
Gellért hegy,
autó,
délelőtt.
Viszem haza a friss
csontvelőt
Bánfalvi Samu 2002-ben született Budapesten, gimnazista, verseket és novellákat ír. Szövegeit az ÚjNautilus, FÉLonline és a KULTer közölte.
Kommentarer