KORTÁRS MAGYAR SZEGÉNYSÉGÁBRÁZOLÁS 2010-2020



Szegénység és az irodalom – Létezik-e közös nevező?



A szegénységirodalom a magyar irodalmi hálózat egy olyan pontja, mely libikókaként az éppen jelenlévő kulturális és társadalmi tendenciákról képes számot adni. Az irodalom és a „valóság” pulzáló távol vagy közelléte egyaránt irodalomelméleti, művészetfilozófiai, világképi, erkölcsi és nem utolsó sorban politikai kérdés. Paradigmák váltakozásáról beszélhetünk itt, melyek felismerésekor szemünk elé kerülhet egy olyan rajzolat, mely által egész koridentitások, tudományos irányzatok és köznapi meggyőződések magja tárulhat elénk. A skála egyik végpontja a szöveg, mely steril módon a valóság, az „igazság” visszaadására képes. Ebből a nézőpontból a szöveg eszköz, mely az objektív valóság megismerését, lejegyzését és felmutatását hajtja végre. A másik oldalon a reprezentáció összes problémája megtalálható, az élő, formáló, és világot (re)produkáló tudati szöveg ideájában.


Mindehhez társul vagy inkább katalizátorként járul (tovább mélyítve a látszólagos dichotómiák sorát) a közösségi – személyes megszólalás, a magáért való költészet és a költészet a közösségért, a társadalomért-elv szembenállás. Ez az ellentétpár különböző hangsúlyokkal, de mindig tézisek és antitézisek képében uralta történetileg az irodalomról, a kultúráról való gondolkodást. Az pedig, hogy éppen melyik felemelkedésének vagy bukásának lehetünk a szemtanúi jelzi: a libikóka, mely a szöveg és a világ természetének viszonyát jelöli, elbillent.


Napjainkban a kortárs magyar irodalom újabb és újabb nyitását figyelhetjük meg a szegénységtematika felé. Ez a társadalmi és politikai szerepvállaláson túl a fentebb már említett tendencia próbája is egyben. A szegénységirodalom történeti és mechanikai léte, a bináris oppozíciók által uralt kultúrakép mintapéldánya. Ez a bináris rend – mely egy, a szöveg létmódjától távolálló vizsgálati módot kényszerít a szövegszerű szerveződéssel bíró kulturális hálózatra – fokozatosan ért el határaihoz, melyek egyre inkább leküzdhetetlennek bizonyulnak.


A Nincs online folyóirat ünnepi számának a lezárásaként, ezen tanulmány arra vállalkozik, hogy a teljesség igénye nélkül az elmúlt tíz év meghatározó magyar szegénységirodalmi műveit áttekintse, számot adva ezáltal ennek az episztemé-váltásnak a határairól. A szegénységtematika vázlatosan érintett problémáinak átalakulása, érvénytelenné válása feltételezéseim szerint nem egy témakör, egy zsargon, egy divat kiüresedését jelzi, hanem egy régi és egy új paradigma határát, a köztük való váltást mutatja fel, azáltal, hogy a múltbéli kulturális-elméleti miliő dinamikáját adó jelenséghez nyúl. Éppen azért, hogy az elformálódott, átalakulásra kényszerítő csonka elemek körvonalában új „világra” leljünk.



Tóth Ramóna Mirtill






Nincstelenek kontra Vantalanok – Borbély Szilárd Nincstelenek (2013)



Egy történet, ami nem is igazán mondható történetnek, hiszen a könyv végére érve nem következik be változás, nem jön el a nagyívű, mindent felforgató vég. Ez egy olyan hely, ahol nem érkezik el az alcím megváltója, ahol mi is tízévesként harcolunk a világ ellen, felső, irányíthatatlan szinteken próbálunk meg érvényesülni, ahová csak a hangunk juthat el. Analizálunk, befogadunk és többnyire megértünk, hiszen muszáj, hogy mi is valahogy belepasszírozzuk magunkat a helyzetekbe – de nem érzünk semmit.


Hasonlóan kiszolgáltatott gyermekperspektíva jelenik meg Dragomán György Fehér királyában, Djátán alakjában, aki sokkal inkább a rendszer a kiszolgáltatottja, mint a szegénységé, de ide sorolhatnánk a Máglya főszereplőjét, akinek a felnőtté válással kell megküzdenie.


Borbély Szilárd Gogának csúfolt narrátora is gyerek, egy tíz év körüli fiú, vélhetően a hatvanas-hetvenes években született és él, valahol Szatmár megyében, annak is a perifériáján. Nincstelen. A környezete is nincstelen. Abban a világban mindenki az, erről szól maga a regény is.


Mármint miről? Mégis mit is jelent nincstelennek lenni? Az, hogy a mű címe egy fosztóképzővel ellátott tagadószó, csak még inkább felfokozza azt a megállapítást, miszerint a regény nyíltan az identitáskeresést tematizálja. Ez a folyamat már önmagában véve egy hétköznapi szociális közegben élő embernek is rengeteg kalanddal és megpróbáltatással jár. A felnövés viszont a szegénység legmélyebb, legalsóbb rétegének foszlott csomagolásában, – ami alkoholszagot áraszt, amiben verbális és fizikai erőszak van, ahol apa veri anyát, anya ver engem, minket, a fiút, a fiú a kutyát – még inkább küzdelemmel teli. Mindezek ellenére felmerült bennem a kérdés, ha valaki a kezébe veszi ezt a szegénység-gyöngyszemet, eszébe jut-e az, hogy talán vantalannak is lehet lenni?


Szeretném megvizsgálni egy másik oldalról a történetet. Ha a címből indulunk ki, arra következtethetünk, hogy a regény szereplői olyan értékhiányban szenvednek életük során, mely szükséges egy alapvető emberi norma kialakításához. Ellenben Vantalannak lenni semmivel sem pozitívabb. Értelmezésemben a vantalanság egy olyan hiány vagy veszteség, mely azután következik be az életünkben, hogy egyszer már birtokában voltunk valamilyen értéknek, stabilitásnak. Legyen az fizikailag vagy szellemileg birtokolható jelenség, erkölcs, léthelyzet vagy tárgy. A narrátor – aki beleszületett egy olyan társadalmi rétegbe, ahol szükségszerűen, önhibáján kívül esik el bizonyos alapvető, általában születéstől legjobb esetben életünk végéig velünk maradó szükséglettől, mint a szeretet, törődés, bizonyos értelemben az identitás – nincstelen. Azonban vantalanná válik az, aki élete során, „felnövés közben” veszíti el az alappilléreinek egy részét, mely hasonlóan a nincstelenséghez, elképzelhetetlen veszteséggel jár.


Mindannyiunknak lehetnek vantalan életszakaszai és mindannyian születhetünk bizonyos szempontból nincstelennek is. De az igazi nincstelenség, ami a nélkülözésből, a szellemi és anyagi szegénység adta életszituációkból fakad, többünktől távolabb áll.


Ha már felfedeztük, hogy bizonyos szempontból vantalanok és nincstelenek vagyunk, és meg akarjuk érteni a minden ízben élő szegénységet, emeljük le Borbély Szilárd könyvét polcról – elidegenítés nem ér!



Magyar Boglárka



Hosszú pillanatban alvó lelkek – Szilasi László A harmadik híd (2013)



A szociálisan érzékeny problémák boncolása mindig is termékeny témának mutatkozott az irodalomban. A valamilyen okból a társadalom permére szoruló emberek életének, életvitelének feltárása az alapvetően többségi társadalom számára, számtalan művet ihletett már meg. Szilasi László regénye azonban mégis egy nagyon egyedi, erőteljes hangon szólal meg ezzel kapcsolatban. A harmadik híd című kötet nem fogalmaz meg konkrét társadalomkritikát, nem boncolja a szociális leszakadás problémáját, és még csak nem is érzékenyíti az olvasót, inkább tételesen elmagyarázza, hogyan lehetséges az életben maradás egy Szeged belterületén élő hajléktalan csoport számára. Éppen ennek a kemény írói magatartásnak hatására kérdőjelezi meg az olvasó saját hozzáállását az utca emberéhez. A művet narratológiai szempontból annak a pillanatnak metaforájaként tudom értelmezni, amikor egy hajléktalan ember láttán a járókelő akaratlanul is elkapja tekintetét, de Szilasi keményen visszavezeti azt, és őszintén tárja fel azt, amiről nem akart tudomást venni.


A bemutatott közösséget természetesen leginkább a nélkülözés és a kiszolgáltatottság jellemzi. Ennek a létformának, melyet kénytelenek élni, elengedhetetlen kellékévé válik, egyfajta sajátos tudatállapot, mely leginkább abban fogható meg, hogy „elalszik a lelkük” és egy idő után nem foglalkoznak tovább emberi mivoltukkal. Nem gondolnak magukra a társadalom részeként, és annak ellenére, hogy életük minden pillanatában körülveszi őket a nyüzsgő város, ők mégis valamiféle elszigetelt szellemként mozognak benne. A csoportot összetartó erő, a valahová, (pontosabban a műben valakihez) tartozás igénye, ezért ragaszkodnak az őket vezető Robot személyéhez. Robot tiszteletüket és ragaszkodásukat szigorú napirendjével vívta ki, így minden szereplő életét „a szálláshelyek közé kifeszített étkezési útvonal strukturálta, (…) ez adta meg a ritmust, ami képes volt életben tartani.”


A csoport mechanikáján kívül a benne élők személyisége, vagy inkább annak hiánya is élesen körvonalazódik. Mivel az utcán élők kénytelenek megkötni azt a kompromisszumot, hogy emberi mivoltukról lemondva, csak a létfenntartásért küzdenek, nincsenek igazán jellemeik. Történeteik mégis igen változatosak, és a bennük maradt egyébként elfojtott érzelmeik tragikus őszinteséggel törnek néhol felszínre, még akkor is, ha a lehető leggyorsabban orvosolják ezeket a pillanatokat közönyükkel. Mindennapi életükből kiolvasható, hogy az a kényszerkötelék, mely közöttük alakult, éppen tiszta ösztönössége miatt, tán tisztább, mint a társadalmon belüli emberi kapcsolatok. A tagok közötti erős struktúra tehát valamilyen állatias ösztön megvalósulásaként kap értelmet, és az attól való elszakadás fel sem merül. Amikor ezt a köteléket egy tragikus haláleset mégis meggyengíti, és a hajléktalanok életében minden újra szerveződik, új lehetőségeik is megnyílnak előttük. A rehabilitáció, ami addig fel sem merült bennük, végleg elszakítja egymáshoz fűződő szoros kapcsolataikat, és az, hogy mely karakterek miért és hogyan élnek vele megkérdőjelezi az egész csoport eddigiekben biztosan értékes voltát, értelmét.


Szilasi László A harmadik híd című műve egy bátor kötet, mely egy percig sem akarja elnyerni az olvasó tetszését, hanem minden fikciós elemének ellenére hitelesen és rideg őszinteséggel mutatja be számára a problémát. Nem magyarázza okait, nem mutat fel lehetőségeket a megoldására, és éppen ezzel teszi megkérdőjelezhetővé az általános társadalmi morált.



Panajotidisz Szofi



A kollektív szegénységképzet háza – Tóth Krisztina Akvárium (2014)

„A járdára néző dupla ablak alatt egy hatalmas akvárium állt.”



Klárimama akváriuma különleges. Nemcsak a mérete vagy valószerűtlen elhelyezkedése miatt: az akvárium testesíti meg az oda-vissza végtelenített utat, amit a halak és a lakók is minden nap megtesznek, hogy a másik végén újfent csak önnön tükörképükkel tudjanak szembesülni, miközben a fal túloldalán lévő világ az őket körülvevő burok, de főképp saját maguk miatt elérhetetlen.


A regény egyik fő mozgatórugója az elhallgatás. Valamiért senkinek nincs kedve vagy indíttatása beszélni a helyről, a játszmákról, az emberek és tárgyak szürkeségéről, a gyerekek jövőjéről, a felnőttek múltjáról – a szegénységről pedig nem kell, mert a szegénység maga beszél helyettük. A szöveg felépítése erre az elhallgatásra épül, ahogyan egyre-másra lépnek be a történetbe fontos és a kevésbé fontos szereplők, akik apró gesztusokkal, félmondatokkal adnak hangot létezésükről, énjük mégis szerves részét képezi annak a mikrokörnyezetnek, amelyben a regény középpontjában álló család él. Felfoghatnánk hétköznapi jelenségnek is, hogy a családtagok egymással nem akarnak igazán őszinték lenni, ám valójában ez az elhallgatásnak egy olyan magasabb, már sokadik szintje, amelyet értelemszerűen meg kell előznie a többinek. A szereplők múltja apránként tárul fel, vagy – és inkább ez a jellemző – marad teljes homályban; pedig a múlt lenne az az összekötő kapocs, aminek tudata megakadályozná, hogy az elhallgatás a jelenben teljesedjen ki, létrehozva egy beszűkült, ismeretszegény közeget, amely nemsokára a jövő kigyomlálhatatlan, rothadó részét képezi majd.


A szereplők nem feszülnek egymásnak, dialógusaik egy lejárt lemez utolsó sercegésére emlékeztetnek, amelyeknek ott és akkor meg kell történniük, máskülönben szétesne a világuk. Az akvárium párhuzama erős képet kölcsönöz a regény miliőjének: a vízben mozdulatlan tárgyak, amelyek ki vannak téve az algásodás elkerülhetetlen folyamatának, és amely alga, ha néha nem szedik le, megfojtja az akvárium lakóit, a tátogó, vég nélkül ide-oda úszkáló, olykor a legkisebb interakcióért verekedő halakat, egy olyasfajta levakarhatatlan jelzőt adnak, amelyet nem lehet másképpen leírni, mint proli. Mert mi is a proli? Egy olyan jelző, amely szótári alakjában a proletár szó kicsinyítő képzős alakja, köznapi értelemben pedig olyan embert vagy élethelyzetet jelöl, amely a társadalmi hierarchia alján helyezkedik el. Ez a jelző úgy fonja körbe a szereplőket, akár a víz a halakat. A vizet azonban le lehet engedni, felszárítani, kifacsarni, ha kell, de ha az alany az algától nem akar megszabadulni, savanykás szaga, nyálkás tapintása elkíséri majd, adódjon bármilyen lehetőség is az akváriumból való kiugrásra, így válik az alga a szegénység metaforájává.


A szegénységgel pedig minden egyes szereplő tisztában van. A család életébe újonnan érkezők azonnal szembesülnek vele, amint akcióba lépnek valamely főszereplővel. Az öröklött és fejlesztésre alkalmatlan megélhetési kultúra, amelyet követnek, nem engedi a körülöttük élőket másra következtetni, ugyanakkor saját helyzetük miatt nem is tudják billogként rájuk sütni a szegénységet. Ennek oka, hogy nem egyféle szegénység jelenik meg a történet folyamán: számukra a szegénység alapja nem más, mint a lehetőségek hiányának záloga, a tudati szegénység. Vera, aki ki van téve a felnőttek világának, aki részese akar lenni, mint bármely tinédzser, ám nem látja, hogy számára létezhet más opció is, vagy Klárimama, aki az akvárium szűrőjét használja teaszűrőnek, a lakása pedig egy merő mocsok, mert nem törődik vele, de ott van Edu is, aki talán mindannyiójuk közül a legnyomorultabb egyszerű felfogásával és tetovált számaival a karján. Nemhogy elképzelni nem tudnak más lehetőséget, mint a bérházban való életet, azzal sem foglalkoznak, hogy ne csak túléljenek, éljenek is. Vera szerelmes lesz, mire Jóska bácsi le akarja beszélni róla, az indoka azonban csak a maga világában érthető, azon kívül nevetséges. Egymást akadályozzák, hogy a másik rátérjen egy olyan útra, amelyet ők maguk nem ismernek, pedig talán kifizetődőbb lenne az számukra is. Annak lehetősége tehát ismeretlen számukra, hogy elhagyják környezetüket, egymást húzzák-vonják, felettük átrobog a történelem, a jelenvalóság, mások akarata és saját cselekvőképtelenségük is.


Az Akvárium nem egy, hanem minden bérház története, olyan családoké, amelyek a szegénységet kollektíven őrzik, majdhogynem ápolják tudatukban, mégsem képezi – saját, választott korlátjuk miatt – a mindennapi diskurzus részét. Nem csupán Vera és családja esett ennek áldozatául: a kollektív szegénységképzet generációkon képes átívelni, az idősek elszenvedik, a fiatalok öröklik, és még akkor is jelen van az egyénben, ha kitör belőle, felülemelkedik rajta, mert képtelen rá, hogy levakarja testéről és tudatáról az algát, amely az akváriumban rakódott rá mementóként, mint a szegénység örök védjegye.



Kőri Terézia Kamilla



Megyek utánad… de ki után, és miért? - Grecsó Krisztián Megyek utánad (2014)



Grecsó Krisztián regényének főszereplője, Daru szegény faluban nevelkedik, minden emléke ideköti, egy idő után mégis próbál kiszakadni innen. Vágyik egy olyan világra, ahol talán nem a saját sorsa vár rá. Ahol ő már nem ő lesz, azonban, hogy ezt elérje, furcsa módon önmagát kell követnie. Néha azonban még saját valóságára is külső szemlélőként tekint, mégis végigköveti az utat, amiről úgy véli neki szánta a sors. Pontosan tudja, mi történik majd, mégis meglepik az események.


“Jöttem utánam, […] láttam és értettem húsz évre előre mindent, hogy miért és kinek fogok fájdalmat okozni, és miféle lányoktól várom majd, hogy elfelejtsem ezt a sok fájdalmat, amit okoztam.”

A szerelem rántja ki először a faluból, majd az is taszítja vissza. A nincstelenségbe. Több kapcsolata is ebbe bukik bele. Nem hisz abban, hogy elszabadulhatna akár a szegénységtől, akár a településtől, ami talán már nem is igazi, talán már nem is létezik teljesen, mégis vonzza magához.


Daru néha a szenvedélyben keresi önmagát is, néha menekül mindegyik elől, mégis karakterével bárki tud azonosulni. Fiatal, tablettás bort iszik, és a romantikát, vágyat hajszolja, miközben menekül a múlt, és minden elől, ami ő maga.

Szerelmet, szerelemmel felejt. Ironikus módon, első szerelmével való kellemetlen újratalálkozása döbbenti rá: el kell engedni a múltat, ahhoz, hogy szeretni tudja az emlékeit.


“[…] isten veletek, régi barátok, régi gangok, szervusztok, szerelmek, szeretők, elengedlek titeket, menjetek, ti vagytok a gyönyörű, kormos, ragacsos, mézgás múlt. Ti vagytok Daru. És én. Daru én vagyok.”


A múltat, és a benne élőket, már önmagával azonosítja, a részévé tette, így a múlt fájdalmának helyét, ami addig fogva tartotta, a jelen végre valami jobbal tölti ki.


Daru gyermekként még a falut tekinti a világnak, számára minden, és mindenki, aki fontos ezen a szegény településen él, hiszen „ha a falun kívüli világra gondol, fáj a gyomra.” Elképzelni is nehezére esik az olyan életet, ami nem oda köti. Majd ahogy Daru idősebb lesz, a faluról alkotott véleménye vele együtt változik meg. Miután kiszakadt az ottani életből, alig pár hónap alatt eltávolodott volt osztálytársaitól, teljesen elhagyta a dialektusát is. Kitágult számára a világ, és régi otthona már nem képezte ennek a részét. „Az a falu, mondja magyarázatképpen, nem a valóság. Daru nevet, egyetért, valóban nem a valóság. Mármint neki sem az. Az a falu mese.”

Felnőttként, mikor visszatér, mégis újra bejárja az egészet. Emlékezni akar, vágyik rá, hogy mindent felismerjen, de képtelen már erre.


„Ehhez a faluhoz nincs köze, ez nem az a világ, ahol ő a repedéseket is ismerte, tudta, hol lejt a járda, hol terem az édes bónamenta. Már nem ismeri az utcák titkait, nem tudja a házak neveit, melyiket ki lakja, csak teker egy délibábban, ami valamiért ijesztően otthonos. És valamit birizgál a lelkében, amitől egyvégtében sírnia kéne. […] Az első házak árnyéka ott maradt a levegőben, ezt képzelte gyerekkorában, hogy a régiek árnyéka ott van a falon. Egészen belelovalta magát a gazdátlan árnyékok botor meséjébe, mindent kitalált, az árnyékokat csak a falubeliek láthatták, azok, akik itt születtek, tősgyökeresek, végleg és elszakíthatatlanul ide tartoznak.”

Minden, amit régen tudott a faluról érvénytelenné vált: így rá kell döbbenjen, hogy ami egykor az életét jelentette már csak a múltban létezik. A falu maga a múlt, és „Daru nem élne [többet] falun.” Sikerült végleg kiszakadni innen, az életet már egy nő, és a város jelentik.



Bodoni Csenge



A hazatérés művészete - Juhász Tibor Ez nem az a környék (2015)



Juhász Tibor 2015-ben megjelent, Ez nem az a környék címet viselő verseskötete azzal a feltételezett céllal jött létre, hogy egy adott periférikus társadalmi csoport irodalmi reprezentációját kísérelje meg. A Juhász-kötet egy, a művön belül nyelvileg körülhatárolt terület közösségének ábrázolását adja. Egy „nyelvtelen”, a diskurzusban elnémított embercsoport létterét mutatja fel, melyet alapvetően a bezártság és a bőr alá beköltözött erkölcsi és gazdasági nyomor jellemez. A reprezentálás itt mindenekelőtt interpretáció, értelmezői kísérlet. Juhász Tibor lírai megfigyelőjét „[nem] az idegenhez, az ismeretlenhez való közelkerülés motiválja, hanem az otthonát megérteni és megélni kívánó én környezetéhez való odafordulása szervezi.”


A kötetben a szegénységirodalom meghatározó személyesség-kollektivitás, közeli-távoli játéka kapcsán az én belső osztottságát és a téren belüli pozícióváltásait figyelhetjük meg. Az öt ciklus mindegyike az én más-más megjelenítésével és érintettségével játszik. A lírai én egy sajátos feltűnő-eltűnő pulzálással pásztázza a környezetét, elbizonytalanítva azt a választóvonalat, amely közte és a reprezentálni kívánt közösség között húzódik.


A kötet nyelve erőteljesen a térbeliség eszközéhez folyamodik: az általa prezentálni kívánt terület az idő megtört linearitásában, a mindennapi szegénységbe meredve létezik, lakói pedig a táj darabjaivá forrnak és betagozódnak a léttér erkölcsi és anyagi vákuumába. A tér és a benne élők összeolvadása meghatározó eleme kötetnek: a szegénység ábrázolásában Juhász líranyelve a tértől közelít az egyén felé. Így válnak a lakótelep darabjai, a kerítés és az ablakok is a szubjektum töredezettségének, talajvesztett vegetálásának és bomlottságának a felmutatóivá. Ezek a város, kert, utca és épület metaforák a tér dehumanizált képeit adják, melyből drasztikusan tekint ki egy-egy szempár. A Juhász-kötet viszont más hasonló alkotással szemben (lásd Erdős Virág Hősöm című műve) nem lokalizál. Ez az attitűd ahhoz vezet, hogy az egyetemesség igényével mutatja fel a szegénység létteret, azt implikálva, hogy ez egy olyan tér, melynek a kiterjedése nem rögzíthető, hiszen „mindenhol fellelhető” egy darabja. A lokalizáció hiányában a korábban tárgyalt dokumentarista és fikciós értékek feszülnek itt egymásnak. Juhász-kötet univerzalitása – melyet csupán egyszer tör meg a Padló című versben előforduló „Salgótarján” helynév – kevésbé szögezi le a kötetben reprezentált teret, kihasználva azt, hogy a nyelvi reprezentáció sosem letükrözi, hanem megalkotja az ábrázolni kívánt valóságot. Így a nyelv szintjén hozza létre a területet, melynek belső szabályait szemlézi. Ahogy Konkoly Dániel tanulmányában megfogalmazza: „„A nyomor országairól” „rajzol” „térképet” Juhász költészete a szó legszorosabb értelmében, mivel azt a „környéket”, amelyre a kötet címének deixise is utal, verseinek nyelve hozza létre („Ez húzódik egészen a vasúti felüljáróig, / melynek helyesírási hibásak a lábai”).” Az univerzalitással fikciós teret nyit meg a versnyelv, melynek határait sokszor összeveti a diskurzus határaival. Ez abban érhető tetten, mikor a versekben különböző karcolatok, (trágár) feliratok szervezik a teret. Ilyen például Bezoár című vers mellett A város felé című szöveg is, melyben az „A vizelettől elszíneződött vakolaton/ ismeretlen zenekarok dalszövegeit / bogozod. Időnként befalazott/ ablakok szakítják meg a futásuk/ a téglákra senki sem írt.” sorok idézik meg a világ nyelvi szerveződését. Valamint ehhez hasonlóak az Egy kisváros lételemei című ciklusnyitó vers padfirka-képei.


Emellett a kötet egy fokozatosan szűkülő teret ábrázol, melybe A város felé címet viselő első ciklusból kiindulva a lírai én pásztázó tekintete vezeti végig az olvasót a város egyre szűkülő mikrotereibe, a második, személyes hangvételű ciklus család-kép darabjai közé. Majd az utolsó két prózaverset idéző taktus, a Városom egy panelház mintájára szerveződő világot mutat be , melynek ablakai képkocka-szerűen villantanak fel egy-egy mozzanatot az ott élők életéből, a Kitartó ciklusban pedig már kocsma belső tere és az ott felvonultatott ember-foszlányok képviselik a közösség egészét.

Juhász Tibornál az idő töredezett és mozdulatlan („Az alatta nyílt mozi évek óta ugyanazokat a kasszasikereket játszotta.” ) vagy a monotonitásba fulladó ismétlés megjelenítője, a tér pedig bura , vagy az egyformaságot generáló végnélküli panelsor. Mindkét szerkezet megidézi a szegénység zárt, ellehetetlenített társadalmi állapotát és léthelyzetét.


Az általuk reprezentált világok tehát az átjárhatatlanság képét villantják fel, azonban a lírai én áthaladása a téren mégis azt jelzi, hogy az egyén számára bizonyos esetekben megnyílhatnak a tér lezárt kapui. Ez a kettősség, mely abból fakad, hogy a teljesen lezárt létteret egy abból mégis eltartó lírai én pásztázza, azt eredményezi, hogy a megszólaló a táj testidegen része, hiszen annak szabályrendszerét (melynek fő tétele a helyhezkötés) megjelenésével megtöri és felülírja. Juhász Tibornál a lírai én ilyen nemű idegensége billeg, hiszen mint ahogy az olvasói tekintet, a versek megszólalója is közelíteni kezd a közösséghez, vágyik a betagozódásra: a kötet megfigyelője „hazaérkezik” vagy beleragad abba a térbe, melyet külső szemlélőként reprezentálni próbál. Ez az szokatlan attitűd nemcsak a térkonstrukció szintjén jelenik meg, hanem a megszólaló személye és a megszólalás módja is szervezi.


A lírai én többszólamúsága abban mutatkozik meg, hogy a szemlélődő-magyarázó ént folyamatosan újrapozicionálja a szöveg, eltünteti, majd ismét előtérbe hozza. Ebben a térben való mozgásban van egy olyan jellege, mintha a megszólaló a tájjal együtt, saját idegenségét is figyelemmel követné, megvizsgálná, azt felidézve, ahogy egy szobába belépő idegenre fordul a bentiek tekintete. A néha személyessé váló hang, sokszor önmagától is eltávolodik, és önmaga külső szemlélőjévé válik: „Aztán egy pontból a hátamat néztem, és próbáltam magam felé fordulni.”


A személyes és a személytelen lírai megszólalások pulzálása adja a kötet dinamikáját: „[k]özelkerülés és távolságtartás közti ingázás válik (meg)élhető, nem felemésztő viszonyulássá, ennek a mozgásnak a fenntartása bír tétekkel, s a ciklusokon át hosszasan felépített, sokáig kitartott poétikai erővel.” Az egészen kívülről szemlélő, szinte embertelen térleírások mellett feltűnnek személyes vallomások is. Ezek leginkább a második ciklust jellemzik, melyben a többivel eltérően „szerepelnek olyan költemények, amelyekben arcok jelennek meg.” Ilyen például az újra és újra visszatérő anya arcképe. Ez az erőteljes érintettség hozzájárul ahhoz, hogy az idegenként reprezentált tájba valamilyen szinten beilleszkedjen a lírai én.


Az Ez nem az a környék című kötet komplexen dolgozza fel a távollét-közellét problematikát. Egyrészt a lírai tekintet időről időre saját idegenségére irányul. Másrészt viszont az figyelhető meg, hogy a kötet a fent tárgyalt kiszakadásnak az inverz műveletét is letükrözi. A lírai én a kötet egészében a közösség határvonalán mozog, kívülről vagy esetenként belülről érintve azt. A tér belseje felé irányuló mozgással párhuzamosan – mely a kötet struktúráját és a lírai beszédmódot jellemzi –, a lírai én közösséghez való közeledését is megfigyelhetjük. Az idegenség felszámolására való törekvés a saját idegenségére való folyamatos felfigyelés eredménye. Ezt a folyamatot szemlélteti az is, hogy a kötetben előre haladva a lírai beszédmód is „egyszerűsödik”, a képalkotás referenciális szakadékai csökkenek, az asszociációk pedig a lírai én közeli környezetének tárgyaiból indulnak ki. A lírai én lassan a nyelvvesztés állapotába kerül, az őt körülvevő artikulálatlan motyogások nyelvéhez igazodik, egészen addig, míg „már olvashatatlanok lettek a házfalak”. A saját megszólalási módjának az érvénytelenségéig jut: „de csak helyesírási hibákat / láttam, és olyan szavakat, amiket nem mondhat- / tam neked.” Majd a kötet végén így összegez: „Miután kikoptak belőlem az / illemszabályoknak megfelelő hangsorok / kiirtottam az összes megszólalásomat. Már egyáltalán nem írtam. Így sokkal végérvényesebb/lett a csönd” . Ezt követően pedig a kijelentése, mely az idegenség felszámolásának és a nyelvvesztésnek (vagy -szerzésnek) a végpontját jelzi, így hangzik: „Igaz, egy voltam közülük”.



Tóth Ramóna Mirtill





Bluesban az igazság – Juhász Tibor Salgó blues (2018)