Böröczki Csaba

Kolorádó



Kezdetben vala a téesz. A jóságos vezető hat nap alatt bevetette a földet, hogy a parasztoknak csak hajladozni kelljen. A Szedresi Termelőszövetkezetben hajladozott az özvegy idénymunkás, Judit is. Hosszú, szőke haját kontyba tekerte, hogy ne zavarja a munkában. Férje eltűnt a Don-kanyarban. Sokáig reménykedett, hogy a férfi szovjet vagy román hadifogságba került, és hamarosan visszatér, de az Úr ezerkilencszázhatvanegyedik évében erre kevés remény volt.


A faluban élt egy mosolyárussal, Kari Imrével. Imre Népszabadságból és Szabad Földből vágott ki különböző nagyságú mosolygó szájakat, ezekkel üzletelt. Kis mosoly tíz fillér, közepes húsz, hahota egy forint. A pénzért keményen meg kellett dolgozni. Este mosolyt vágott, hajnaltól a környező falvakat rótta. Míg Imre a vidéket járta, Judit kaszált. Most éppen búzát. Hátra, hajol, suhint, hátra, hajol, suhint. A monoton munka megnyugtatta. Hátra, hajol, suhint. A gabona hullott. Kévébe köti, ha a sor végére ér. Napi két sor az egy munkaegység, a szövetkezet az összegyűjtött munkaegységek után adja a havi fizetést. Nem sok pénz, de meg lehet belőle élni. A szomszéd Vajicsné nem él meg belőle. Ő beadta a téeszbe a lovait, meg az egyik kezét. A másik kezével otthon a seggét vakarta, de abból se élt meg. Szerencsére férje, Vajics Lajos életrevaló ember volt, Marxnak öltözve adott elő akrobataszámokat a szedresi piactéren.


Judit csak hajolt és suhintott. Bárcsak lenne egy marokszedőm, gondolta magában. Vajicsnének ott a két lánya. Judit irigykedett rájuk. Ők sokkal gyorsabban haladtak, és napi három munkaegységet kaptak a három fő után. Ráadásul Vajicséknak volt háztáji földjük is. Igaz, a téesz mondta meg, mit termeljenek rajta. Meg az is igaz, hogy a falu másik végén volt, és az utolsó magig mindent be kellett szolgáltatni. Vajicsné mégis annyira magáénak érezte azt a hold földet, hogy minden répát külön elnevezett.

Amikor véget ért a munka a földeken, megrakták a stráfkocsit gabonával, felültek a két szélére, bontottak egy butykost, és énekelve hajtottak a faluba. Ki-ki a maga portáján ugrott le a szekérről. Amikor Judit hazaért, Imre rendszerint még nem volt otthon. Ilyenkor a konyhaasztalon hagyott neki egy cetlit, hatra itt vagyok, és mellétűzött egy mosolyt.


Ahogy Judit vágta a búzát, és túl volt a napi adag felén, már nagyon unatkozott. Végigdalolta a repertoárját: a Föl-föl ti rabjait, a Vörös Csepelt és néhány népdalt. Semmi nem szórakoztatta. Azt kívánta, bárcsak eleredne az eső, vagy legalább anyarozst találna. Csak egyet. Már azért is kapna egy forintot. Múlt héten a szomszéd gyerek talált hármat. Állítólag gyógyszert gyártanak belőle. Három anyarozs, az három forint. A gyerek az egészet fagyira költötte. Citrom, eper, csokoládé, belekanalazták neki egy nagy tálba, ő meg letette a tálat az udvar közepére, lehúzta a sliccét, és miközben azt kiabálta, hogy utálom a fagylaltot, belepisilt a tálba. Bárcsak annyi pénzem lenne, hogy belepisilhessek legalább egy tölcsér jégkrémbe.


Juditról folyt a verejték. Még egy teljes sor volt hátra. Ahogy a kaszára támaszkodott, hogy szünetet tartson, végignézve a munkásokon meglátott egy elvtársat, aki a sarlóval szedte a markot az ő sorában. Elég messze volt, de Judit ki tudta venni, hogy egy barna szakállú fiatalember az. Gondolta, bevárja, amúgy is elfáradt. Amikor a szakállas közelebb ért, Judit látta, a fiatalember jobb szemöldöke hiányzik.

Adjisten! Látom, tud markot szedni.

A dolgozókért mindent. Ezzel felállt, leporolta nadrágját, és megszívta az orrát. No, én végeztem is, mondta, és szó nélkül elment. Judit utána kiáltott, hogy köszönöm, mire a félszemöldökű csak intett egyet, hátra se fordult. Judit csodálkozott, hogy valaki segített neki, de nem ért rá sokáig. Vállat vont, és folytatta a következő sorral.


Másnap a fiatalember ismét feltűnt. Judit mögött kötötte kévébe a búzát. Judit bevárta.

Adjisten!

A férfi köszönés nélkül egy gyufásskatulyát húzott elő vászonnadrágjából. Látott már ilyet?, kérdezte.


Judit a kezébe vette a dobozkát. A tetején kolorádóbogár volt, a hátán felirat: Jelentse, ha ilyet lát. Állítsuk meg együtt az amerikai imperializmust. Persze, hogy láttam. Nem azt, no, nyissa csak ki. Judit belenézett a skatulyába. A gyufák helyén piciny város volt. Ahogy jobban erőltette a szemét, felhőkarcolókat látott, az épületek mellett parányi kocsik és emberkék. Judit pupillája kitágult, és látta, az egyik utcasarkon valaki rágógumizik.


Ez meg micsoda?, hőkölt hátra. Ez Amerika, mondta a fiatalember, és eltette a gyufásskatulyát. No, szükségem volna egy kis segítségre, elvtársnő. Tudok érte hozni nejlonharisnyát. Judit nem szólt semmit. Még a miniatűr város hatása alatt volt. De aztán elképzelte, ő nejlonharisnyában, de szép is lenne. A szomszédasszonyt megenné az irigység! Olyat hozzon, mondta, aminek csík van a hátulján. Amaz jelentőségteljesen bólintott. Judit csak állt ott, kaszájára támaszkodva, és észre se vette, hogy a fiatalember már elment.

Eztán a munka még nehezebben ment. Egyfolytában Amerikára meg a nejlonharisnyára gondolt. Hova veszi majd fel? Nyilván nem a téeszbe. Inkább a kultúrházba, úgyis jön hamarosan a zárszámadó bál. Álmodozva folytatta a munkát, álmodozva ment haza, és éjszaka nejlonharisnyáról álmodott.


Másnap ott volt. Ahogy ígérte. Mögötte serénykedett, és miután Judit bevárta, mint jó ismerőst köszöntette. Adjisten, hozott harisnyát? Persze, hogy hoztam, no, mondta, és végigsimított szakállán. Leporolta kezét, nadrágja zsebéből két pár vadonatúj, bontatlan csomagolású darabot vett elő.


Judit nem is tudta, mit mondjon. Hiszen ez mesés!, szólt végül, és úgy ölelte magához a két pár harisnyát, mint kislányok a babájukat. Jól van, no, mondta a szakállas, de most kéne nekem is valami, cserébe a harisnyáért. Judit a kötényébe tette a két csomagot, onnan senki nem veheti el. Mi lenne az, elvtárs? A fiatalember Judit kezébe adta a kolorádóbogaras gyufásskatulyát. Ezt szét kéne törni. Széttörni? Azt, no, rásózni a kaszanyél végével, vagy még jobb lenne kalapáccsal, hogy írmagja se maradjon az imperialistáknak. De hát az nem gyilkosság?, mondta maga elé Judit.


A skatulyát még az ujjai közt szorongatta, homlokáról verejtékcsepp indult a szeme felé. Lassan gördült lefelé. Mire elérte az orrát, a fiatalember már nem volt ott. Judit körülnézett, nem figyelik-e, és nagy óvatossággal csúsztatta a skatulyát a köténye zsebébe, a két pár harisnya mellé.


Otthon nem szólt Imrének a fiatalemberről. Hazaérve a gyufásdobozt a ruhásfiókba rejtette. Szó nélkül feltálalta a csipri levest meg a pipicét, és evés közben a mosolyüzletről beszélgettek. Ma megint láttam a Vajics Lajost a piacon, mondta Imre. Maga mellé vett egy kiskölyköt segédnek. Ameddig ő egyensúlyoz, a gyerek gyűjti a pénzt. Mi is csinálhatnánk valami hasonlót. Judit bólintott, de ez csak annyit jelentett, hogy érti, de semmi kedve nem volt az egészhez.


Lassan kanalazták a levest. Judit egy ideig figyelte a szürcsölést meg a kanalak csörömpölését minden merítésnél. Szégyenlősen elmosolyodott és megszólalt. Képzeld, ma kaptam két pár nejlonharisnyát a Párttól. Elpirult, ahogy arra gondolt, nem szép dolog füllenteni. Aztán meg arra, hogy talán a fiatalember is az MSZMP tagja, amire visszatért a rendes arcszíne. A jó teljesítményért, tette hozzá. Imre elismerően csettintett. A Párt tudja, mi kell az embereknek.


Késő este volt már, amikor Judit előkotorta a skatulyát a szekrény mélyéről. Kiment a konyhába, leült, meggyújtott egy kislámpát, és óvatosan kinyitotta a dobozt.

Egy várost látott, a forgalom zaja, a dugóban tülkölő taxisok veszekedése hozzá is elhallatszott nagyon halkan. Vigyázva megdöntötte a dobozkát. Egy farmot látott, egy cowboy marhákat terelt a karámba, majd egy csecsemőosztályt, ahol minden baba szaxofonnal a szájában született. Még tovább döntötte, és feltűnt John F. Kennedy. Eddig Judit csak az újságban látta, meg egyszer a szomszéd tévéjén. Egészen más volt színesben. Az elnök megköszörülte torkát, mély levegőt vett, és komoly arccal kijelentette: kvák, kvák, kvák.

Nem tudsz aludni? Judit az ajtóban álló Imre szavaira felugrott.

Egész éjszaka azon gondolkodott, hogy gyilkosság lenne-e megsemmisíteni a gyufás skatulyát, így másnap álmosan állt munkába. Nem volt kedve énekelni, inkább aludt volna. Csak tessék-lássék módjára kaszált. Hátra, hajol, ásít, suhint, hátra, hajol, ásít, suhint. Várta a félszemöldökűt. De az nem jött. Egész délelőtt várta, és ő egész délelőtt nem jött.

Ebédidőben hazasietett, hogy megnézze a skatulyát. Kinyitotta, és a kanapén Amerikát csodálta. Egy sast látott, ahogy a Sziklás-hegység fölött repül, aztán megtelepszik egy kaktusz mellett. Egy tengerparton a nők bikiniben napoztak, egy tudományos központban pedig két tucat tudós egymást tapsolta. Felállt az első tucat, meghajolt, tapsoltak, aztán cseréltek, és a második tucat hajolt meg. Eszébe jutott, mi lenne, ha leszólna nekik, oda, az amerikaiaknak. Elkezdett hahózni. Néhányan felnéztek, mások az esernyőjükért nyúltak.


Háromnegyed egykor a régi kakukkosóra odújából előjött a madár. El fogsz késni, hígagyú, el fogsz késni, hígagyú, mondta, és visszament.

Judit betette a skatulyát a kötényébe, és loholt vissza a téeszbe. Út közben, az árokparton letépett egy kis papsajtot meg vadsóskát ebéd gyanánt, miközben arra gondolt, hamburger kis üdítővel.

Mire odaért a parcellákhoz, ott volt a szakállas is. Adjisten!, ásította Judit.

No, megsemmisítette a dobozkát? Még nem. Hát mire vár, no? Az imperialistákra le kell sújtani. De Judit nem sújtott le. Viszont azután a skatulyát minden nap magával vitte és arra használta fel az ebédszünetet, hogy a téesz vécéjében nézegesse az amerikaiakat. Csak nehogy beleejtsem őket! A fiatalember pedig egyre csak kérdezgette, szétzúzta-e már őket.

Nem, most is itt van nálam, mondta Judit a sokadik délutánon. Akkor adja ide, no, majd rábízom másra, és kinyújtotta kezét. Nem adom, már az enyém. A fiatalember összeráncolta homlokát. Fél pár szemöldöke mintha keresztbe vágná homlokát.


Még egyszer mondom, elvtársnő, adja ide. Nem emelte fel hangját, de így is roppant erélyes volt. Judit azon gondolkodott, vajon látszik-e, hogy remeg. Ha tovább inzultál, kezdte Judit tettetett nyugalommal, jelenteni fogom. Olyan volt, mintha nem is ő mondta volna ezeket a szavakat. Meglepődött, hogy így is tud beszélni. Mindenesetre meggyőző lehetett, mert a fiatalember legyintett, szó nélkül elment, és soha nem tért vissza.


A szeptember végi zárszámadó bálon Judit végre felvette a nejlonharisnyát. A csík végighúzódott lábán. Dinnyezöld kiskosztümje rég kirojtosodott, de ő nem csinált belőle gondot. Kifordította, és felvette a piros felét. A dinnyemagból hozzáillő klipszet fabrikált. Így jelent meg a kultúrházban, oldalán Imrével.

Vajicsné, meg a többi téesztag már javában beszélgettek.


A téeszelnök éppen koccintott valakivel. Pálinkaszagát csak az öreg Hausmann Józsi bűze nyomta el, aki mezítláb ropta a padlón. Nem zavarja, hogy mezítláb van?, kérdezték tőle. Mezítláb is születtem, válaszolta az öreg orrfacsaró bűzt eregetve szájából, és felkérte Juditot.


Rángatnak, nem táncolunk, rángatnak.

Mikor vége lett a számnak, és Hausmann Józsi kezet csókolt neki, a női mosdó felé indult. Emlékei szerint volt ott valami fertőtlenítő a szappan mellett.

Az ajtóban megszólította a téeszelnök. Hatalmas harcsabajuszán morzsa lifegett, bal kezében rántott csirke félig lerágott combja. Mucika! Judit utálta, ha így hívják. Mucika, az urak a belügytől keresnek, mutatott az ablak felé. Ahogy beszélt, a morzsa hintázott a bajszán, és Judit azt várta, mikor esik le. Nem esett le. Rá kéne fújni?


Az egyik belügyes alacsony volt, szemüveges, bőrkabátos, a másik megtermett, szinte kétszer akkora. Jó estét!, szólt az alacsony, Szabó hadnagy, Belbiztonság. A másik nem mutatkozott be. Kijönne velünk? Hová? Csak ide, a ház mögé. Judit bólintott, nem tehetett mást.

Kint megálltak a fal mellett. A sötétben egy szentjánosbogár kergetőzött egy Szojuzzal.

Elvtársnő, tudomásunkra jutott, hogy a maga tulajdonában van egy bizonyos gyufásdoboz. A félszemöldökű mondta?, kérdezte Judit megszeppenve. Szabó hadnagy nem válaszolt. Egyenesen Judit szemébe nézett, és folytatta. A Magyar Népköztársaságnak igen fontos ez a gyufásdoboz. Elhallgatott. A zene tompán kiszűrődött a kultúrházból.

Fel tudunk ajánlani érte egy kétszobás tanácsi öröklakást Budapesten. Judit különös melegséget érzett a mellkasában. Ó, micsoda boldogság lenne, gondolta, ő egy fővárosi lakásban. Magánál van a skatulya? Igen, Judit a kifordított kosztüm zsebébe nyúlt, és átadta a dobozkát Szabó hadnagynak. A hadnagy orra hegyére tolta szemüvegét, úgy nézte meg, egészen közelről. Rendben. Az ingatlan részleteiről levélben kap értesítést, mondta, és elindult a sarkon parkoló Pobjeda felé.

Judit megilletődve állt a fal mellett. Legszívesebben táncra perdült volna ott, a sötét utcán, annyira boldog volt. Még az sem érdekelte, ha a kakukkosóra madara azt mondja majd délben, hogy spicli, spicli, spicli.


Mikor a hadnagy már a kocsi ajtaját nyitotta, összeszedte bátorságát és utánament. Mi lesz a gyufás skatulyával? A hadnagy sóhajtott, cigarettát vett a szájába. Maradjon köztünk, de valószínűleg visszaviszik a helyére, Hruscsov széfjébe. Muszáj, hogy biztonságba helyezzék. Csak ez az egy ellenségünk van, meg kell becsülni, bármilyen parányi. És az amerikaiak? Miféle amerikaiak?, kérdezte a hadnagy, és elővett egy gyufát a kolorádóbogaras dobozból, hogy meggyújtsa cigarettáját.





















Böröczki Csaba 1979-ben született Budapesten. Újságíró, angol és spanyol nyelvet tanít, észtül tanul.

0 comments

Recent Posts

See All
nincs 89.png