Mechiat Zina

Kislány, korom



Hétéves önmagam nevetett rám a tükörből, megkocogtatta fekete fogacskáit. Nézd néni, ezt rád hagyom, ha megöregszel! Kislánykorom roszog a számban azóta is, feketére festi a nyelvem.

Ha hiányzom magamnak, széntablettára harapok, a sötétben már nem, csak a fogorvosnál félek. Homokfúvás helyett fogkő morzsa, tömít, némít. Csend a lelke mindennek, utasít a kislány, ha magadban beszélsz, az nem ér. Hátat fordítok, összeszorítom a fogaimat.

*


Nem megy a csend. Anyai örökség, nappal a térdünk, éjjel az állkapcsunk csikorog, fázunk, ha álmodunk. Apa levág egy birkát, hátha a gyapjú megsegít, mesél dzsinnekről, olvas horoszkópról, anya közben bordát fűrészel.


*


Csikorgás már megint, ez a közös bennünk, meg az elhibázott anyakönyv. Az övéből a nemesi jeleket felejtették ki, az enyémet félrenyelték: balról indul jobb helyett, rosszak az irányok.

*


Számban homok, talpamon páncél, az égtől anya véd, a pokoltól apa. Kettejük között meg ott vagyok én, Puhán, hét évesen, szuvas fogacskákkal, elszenesült nyelvvel.















Mechiat Zina Győrben született, jelenleg Pesten él. Elsősorban verset, másodsorban kritikát és prózát ír, időnként illusztrálja is szövegeit. Tagja a Hermaion Irodalmi Társaságnak és a Fiatal Írók Szövetségének.

0 comments

Recent Posts

See All

Zoran

hélóóó.png