Lackfi János KIFOGÁSTALAN

Átmegyek nagyanyámhoz, felteszem melegedni a világháborút, de csak kis lángon, mert a múltkor nem figyeltem, ki is tört menten, békedekrétumokkal kellett feltörölgetni. Nagyi hajából kifésülgetem az atomreaktorokat, szemüvegét megtörölgetem, rendre elhomályosodik a lencsére kicsapoódó dagerrotípiáktól: Ottó a fronton, dédapa a bank kapurácsánál, dédmama a cselédek körmére néz. Vagy dédmama, még cselédkorából, kis kendővel, sajtárral, ahogy tejért megy? Nem világos. Szemén szürkehályog kontinensei, ahogy a repülőből nézve közelednek, szemében folyamatosan burjánzik a környékbeli kertek összes növénye, aranyeső, tiszafa, pozsgások, krizantémok, mind levélrügyeket és bimbókat növeszt, zöld lángba borul, mint az a csipkebokor. A krizantém gyászvirág, mondja nagyanyám, nekem ti ne gyászoljatok, innen látom, hogy őszintétlen, az egyetlen típusú elviselhető kegyelet kislapátot, kisgereblyét, metszőollót, és mécsest visz magával, a kosarat szennyeződés ellen kibéleli használt szeretőkkel, másodosztályú retúr vonatutakkal, jó állapotú rökamiékkal, melyeket csak fel kell cipelni a pincéből. Azért, mert a világ elkanászodott, mondja nagymama, még nem kell édesköménnyel agyoncsapni a töltöttpaprikát, a mirelites zacskók újrahasznosíthatók, ha nincs kalucsnid, ráhúzod a cipődre,

gumikarikával oda is erősíted, nem kell suvickolni annyit. Nem az az úriember, akinek fogalma sincs róla, hogy a róka vulpes vulpes, az epeszappan minden foltot kihoz, és a szódabikarbóna segít a gyomorégésen. Az ilyen inkább élhetetlen figura, áll a körút sarkán, és lassan szobor lesz belőle, de még egy nyamvadt koszorút se fog hozni a lábához senki soha. Az igazi úriember nem jön zavarba, zsákvászon tábori köpenye alatt frakkot visel, így aztán a lövészárokból rögtön beléphet az operabálra, nem fordulnak utána, hogy né, ez mit keres itt, né, ez az úr derogál, úgy fogja a talpas pohár nyakát, mint egy vérbeli mágnás, de a liba nyakát is marokban tartja töméskor, három nyelven folyékonyan útba igazítja a nagykövetséget kereső marslakókat, frissen van vikszelve a bajsza, tartása kifogástalan, úgy áll a metrón kapaszkodás nélkül, hogy ha a fejére észrevétlenül rátennél egy Thomas Mann-kötetet, mondjuk a József és testvéreit, számtalan megálló jöhetne, a kötet nem esne le, tudod, ez fontos, nem esne le.

Lackfi János vagyok, idestova ötven éve főállású létező.

Író, költő, műfordító, tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász.

Hatvanegy kötet, hat gyerek, négy unoka. Ezer aprócikk.

A szerző fotóját Molnár Mihály készítette.