Trükkök és tükrök

- avagy ötven éves a Száz év magány[1]

Hosszú évekkel később, a bibliai orkán örvényében, Aureliano Babilonia elolvasta azt az esős délutánt, amikor nagyanyja „szórványos sirámai, ritka kifakadásai feltartóztathatatlan, hömpölygő folyammá nőttek, amely egyhangú gitárszólamként kezdődött egy reggel, s ahogy múlt a nap, egyre öblösebb, egyre dúsabb, egyre fenségesebb lett”(269), s amelynek során az elbeszélő átveszi Fernanda szavait, felháborodását, és kaotikus stílusát, és egy két és fél oldalas mondatban a szemünkre veti, hogy ő, Fernanda, cselédként végezte, egy férj oldalán, aki csak lustálkodik, míg ő belegebed a munkába, de nem sajnálja senki, pedig ő nem egy cafka, hanem vérbeli dáma, és még az apja is egy szent. A Fernandába olvadt elbeszélő ide-oda cikázik az időben, önmagát felüllicitálva hoz újabb és újabb példákat, és végül teljesen máshol köt ki, mint ahol elkezdte.


Ahogy az egyes Buendíákban a család, a családban egész Macondó, Macondóban pedig az egész világ tükröződik, úgy tükröződik Fernanda egyetlen mondatában az egész regény.


Fernanda nem tudja időbeli, logikai vagy fontossági sorrendbe rendezni a mondanivalóját, akarata ellenére tört ki belőle, nem ő mondja a mondatot, hanem a mondat mondatja magát. Elveszik a részletekben, hiszen számára minden részlet egyformán fontos, Amaranta borivászati tudatlanságán éppúgy fölháborodik, mint Petra kancafarán, olyan, mint egy gyerek, aki több időt tölt a kabát gombjának a megrajzolásával, mint az egész kabátéval.


Az elbeszélő sem bírja tartani az időbeli sorrendet. Az első fejezet történése csak a végén ér el az első mondatban megjelölt jégnézésig, a második viszont a 16. században kezdődik, és csak a fejezet közepére kapcsolódik össze az első kezdetével, Macondó megalapításával. A logikai sorrend is felborul, mivel az elbeszélő a mesélés hevében elveszti a fonalat, és ahelyett, hogy azt a történetet mondaná végig, amit elkezdett, belegabalyodik saját kitérőibe, s csak oldalak múltán lelünk rá a megkezdett szál végére, egy másik történet kitérőjeként, például José Arcadio Buendía aranyvisszanyerési kísérleteinek (10) a végkifejletét 16 oldallal később, José Arcadio történetének megszakításaként (26) olvashatjuk.


Azt se igazán tudjuk, mi a fontos a regényben, és mi a mellékes, sokszor az egész falut érintő eseményeket vet oda az elbeszélő egy jellegtelen főmondat tagmondataként: „A faházikókat, a hűvös verandákat, ahol a kellemes délutáni kártyapartik voltak, mintha önmagát megelőzve söpörte volna el az a prófétai szélvihar, amely évekkel később eltörölte Macondót a föld színéről” (276). Vagy elkezd beszélni egy fontosabb témáról, amit összekapcsol egy kevésbé fontossal, majd az utóbbit részletezi, mintha az lenne a fontosabb: „Azok az események, amelyek később megadták Macondónak a kegyelemdöfést, épp akkor kezdtek kirajzolódni, amikor hazahozták Meme Buendía fiát (…) Fernanda bízvást számíthatott rá, hogy sikerül rejtve tartania a gyereket” (245).


Néha viszont olyan szereplőkre vetül a reflektorfény, akik fölött először átsiklottunk, például az orvosra, aki Aurelianón kijelölte „az egyetlen pont[ot], ahol úgy mehet keresztül a golyó, hogy egyik nemes szervet sem sérti meg” (153), vagy Arcadio gyerekkorára, amiről nem hittük volna, hogy cselekményszervező ereje lesz, amíg a folyékony elbeszélő bele nem bújik a tudatába, és meg nem tudjuk, hogy bár „Ursula abban a hitben élt, hogy Arcadiót is (…) a saját gyermekeként nevelte (…) Arcadio mégis magányos gyerek maradt, aki állandó félelemben élt: félelemmel töltötte el az álmatlansági kór, Ursula lázas üzleti tevékenysége, José Arcadio Buendía hóbortossága. (…) Aureliano írni és olvasni tanította, de oda se figyelve, mint egy idegen” (97).


Fernanda magának beszél, nincs közönsége, férje is csak másnap veszi észre. Az elbeszélőnek ugyan van közönsége, de nem vesz róla tudomást, nem neki ír, nem követi, hogy az olvasó mit tud és mit nem, olyan dolgokra utal vissza, amiket még nem is említett, például a 213. oldalon odaveti, hogy „Amaranta ebben az időben kezdte szőni a szemfödelét”, de csak 20 oldal múlva tudjuk meg, milyen szemfedőt, olykor pedig „lelövi a saját poénjait”, mikor már a 91. oldalon elmondja, hogy Aurelito el fogja veszíteni az összes háborúját, túl fogja élni a kivégzését (112) és az öngyilkosságát (153), megfosztva ezzel az olvasót attól, hogy az ezredessel együtt végigizgulja a történetet. (Az más kérdés, hogy az olvasó elfelejti, amit az elbeszélő mondott, így Aurelito túlélései újra meg újra az újdonság erejével hatnak, mint a műfogsor a Macondóiaknak [288]). Az elbeszélő magának mesél, nem nekünk.


Ahogy Fernanda a sok vádaskodással és öndicsérettel saját elveszettségét, magányát igyekszik túlkompenzálni, úgy a regény megmagyarázhatatlan csodáival és váratlan fordulataival igyekszik elterelni a saját figyelmét arról, hogy a mélyében nem történik semmi, a sok színes attribútummal és mnemotechnikai trükkel elfeledtetni, hogy mennyire felejthető. A regény, a szereplőivel együtt, ócska trükkökkel csapja be magát, mert nem mer a tükörbe nézni.


Az egyik legócskább trükk a jóslás. A szereplők igyekszenek bebiztosítani maguk számára egy helyet a jövőben, ezért előjeleket keresnek a jelenben, jelentést projektálnak mindenbe.


Például Pilar Tenera a kártyákba. Pilar Ternera kártyajóslatai hol igazak, pontosak, de haszontalanok (aranypénzre pontosan meg tudja mondani Második Aurelianónak a kincs tartalmát, de a hollétét már nem [274]), hol igazak, de pontatlanok („Nem tudom, mit jelenthet, de nagyon világos az intés: vigyázz a szádra” [117]), hol pedig teljességgel hamisak („Látva, hogy a pikk bubi kardja véres sebet üt a káró lovas torkán, levonta a következtetést: Fernanda a férje hazacsábításán mesterkedik, méghozzá azzal az elcsépelt módszerrel, hogy gombostűket szurkál a fényképébe” [294]). Az álmatlanság ideje alatt ködös és sokjelentésű (43) álomvilágot hazudik Macondó múltra szomjas népének, és jóslatai teljes egészében átveszik az emlékezet szerepét. Végül maga Pilar is rádöbben, hogy a kártyázás csak egy olcsó trükk, és feloldódik az örök hétfőben, „egy tökéletesen feltárult és hiteles jövőben, túl a kártya tőrvetéseitől és álnok utalásaitól megzavart jövőkön” (328).


Nem csak kártyával jósolnak. Aurelito meg tudja mondani a fazékról, hogy le fog esni, közvetlenül azelőtt, hogy leesik, vagy hogy „Nemsokára megjön valaki” (36), közvetlenül azelőtt, hogy megjönne, és igaz, hogy előre látott négy merényletet a tizennégyből (109), de a sztrichines kávét gyanútlanul megissza (118) (pedig arra még Pilar jóslata is ’figyelmeztette’), és a harmincadik vesztes háborúja után se jósolja meg a harmincegyedik sikertelenségét. Előérzetei rendszerezhetetlenek, „Némelykor olyan természetesek voltak, hogy csak a beteljesülés után ismerte fel bennük a jóslatot. Máskor egészen világosak voltak, de nem teljesültek be. Végül már csak annyit értek, mint a legközönségesebb babonás érzület egy-egy kitörése” (108).


De a halál az más. Mialatt a kivégzését várja, azt a „biztos, félreértetetlen és visszavonhatatlan” (109) előjelet keresi, amivel a halál fogja jelezni magát, de nem érez semmi különöset, csak a kelései fakadtak ki. Amikor megjelenik Carnicero, hogy „Gyerünk, Buendía (…) Ütött az óránk” (111), rájön, hogy a keléseinek a kifakadása volt a „biztos, félreértetetlen és visszavonhatatlan” jel. Kijelölt egy eseményt, utólagosan és önkényesen, és jelentést tulajdonított neki, de később kiderül, hogy Arcadióval ellenben őt nem végzik ki, tehát a keléseknek semmi közük nincs a halálához, és ezt a jelentést csak ő projektálta beléjük.


Öngyilkossága előtt viszont megszaporodnak az előjelek, elássa a fegyvereit, felgyújtja a verseit, Ursula visszaidézi a születését (150), és ő a pontot, ahol kisiklott az élete („talán ha elvette volna feleségül, olyan ember lett volna, aki sohasem ismeri meg a háborút és a dicsőséget: névtelen iparos, boldog állat” (151), a teljes érzelemmentesség állapotába kerül „túl a dicsőségen és túl a dicsőség utáni vágyakozáson” (152). Olyannyira halálos kisugárzása van az egész epizódnak, hogy Ursula már meg is siratja, pedig még meg sem halt „Itt porladunk el ebben a férfiak nélkül maradt házban” (151). Majd amikor szíven lövi magát, a tej gilisztákká változása jelzi a halálát Ursulának, ahogyan vércsík jelezte José Arcadióét hajdan (115), és Ursula ugyanúgy felkiált „Szeplőtlen Szűzanyám!” (115), „Megölték Aurelianót!” (153), de Aurelito öngyilkossága, José Arcadióéval szemben, (ott sem biztos, hogy az volt), nem sikerül, vagyis a tej gilisztákká változása nem hordozott semmilyen jelentést, bármit próbáljunk is projektálni bele.


Tényleges halála előtt „elhagyták a jóslatok” (222), és amikor az utca ürességének a tükrében meglátja „a maga nyomorúságos magányát szemtől szembe” (224), minden előjel nélkül meghal.


A szereplőknek nemcsak a jóslatai, de még a fohászai is fordítva teljesülnek. Ursula ínségért imádkozik, bőséget kap (165), Aurelito pedig fel akarja fegyverezni 17 fiát, hogy „számoljanak le ezekkel a szaros gringókkal” (202), mire ezek a „szaros gringók” számolnak le a 17 fiával. Még az utolsó kívánságaik is erre a sorsra jutnak, Amaranta nem hallhatja Meme koncertjét (235), Második Aureliano pedig nem viselheti a koporsóba kinézett cipőjét (295).


Senki sem kapja meg, amit keres. A kivonuláskor José Arcadio Buendía hiába indul el felkutatni a tengert, de amikor a nagy találmányokhoz vezető utat keresi, akkor a tengerbe ütközik, (legalábbis ő a tenger közelségeként értelmezi a gályát [13]). Később Ursula elindul felkutatni José Arcadiót, de helyette „rátalál az útra, amelyet férje, a nagy találmányok délibábját kergetve, hasztalan keresett.” (33). Amikor a szereplők, megcsömörlötten kergetni kezdik saját halálukat, mágikus védettségre tesznek szert: José Arcadio hadba vonul, „hogy a saját halálával Amarantát is megölje”, de „minél mélyebbre taposta bele Amaranta arcát a háború trágyadombjába, a háború annál inkább hasonlított Amarantához” (129), Aurelitón öngyilkosságakor „olyan szépen haladt át (…) a golyó, hogy az orvos hátul húzta ki belőle a jódos tampont, amit a mellén dugott be” (153). Ahogy később meg is fogalmazza: „az ember nem akkor hal meg, amikor szeret, hanem amikor lehet” (205).


A célokat, ha el is érik, csak később, mintegy mellékesen, amikor már elfeledkeztek róluk. Így tér vissza magától José Arcadio, amikor már nem keresi senki (79), így hal meg Aurelito vizelés közben (225), így kezd el világítani a föld alatt Szent József aranya (309), és így fejti meg Aureliano Babilonia egy csapásra Melchiades pergamenjeit, miután meghalt a szerelme, eltűnt minden barátja, és a házát, faluját, sőt még egyetlen gyerekét is éppen felemésztik a vöröshangyák, és nincs ember, aki ilyenkor pergameneket fejtegetne (344).


A szereplők még kijelentéseket sem tehetnek a világról anélkül, hogy valaki, (ha más nem, az elbeszélő), a következő mondatban rájuk ne cáfoljon: [Fernanda, az apjáról:] „ép testtel nyugszik a sírjában, a bőre sima marad és fényes, mint a patyolat, a szeme tündököl és áttetsző, mint a smaragd. - Nahát, ez már nem igaz - vágott közbe Második Aureliano - amikor idehozták, már bűzlött.” (271). [José Arcadio Buendía:] „A föld kerek, mint a narancs.” [Ursula:] „Ha már meg kell őrülnöd, őrülj meg magadnak!” (8) [Ursula:] „Kitört a háború! - A háború ekkor már három hónapja tartott.”(89). A Szent József-szoborról az derül ki, hogy aranyból van (165), Fernanda éjjeliéről meg az, hogy nem (308).


A Buendíák teljesen elszakadtak az őket körülvevő világtól, babonás jóslataikkal, előjeleikkel, nagy kiútkereséseikkel csak a jelentésnélküliséget, a magányt akarják elfeledni. De nemcsak a világtól szakadtak el, egymástól is.


Minden emberi kapcsolat szerződéseken alapul, de Macondóban a szerződések felbomlanak, mert elfelejtődnek, hiába ígérteti meg José Arcadio Buendía Apolinarral, hogy „Egy: mindenki olyan színűre festi a házát, amilyenre a kedve tartja. Kettő: a katonák tüstént elmennek innen.” (51), évekkel később a falu házait kékre festetik, és hat puskás csendőr kezd járőrözni (78), majd hiába ígéri meg Brown úr, hogy boldogan aláírja a jogilag nemlétező (252) és egyébként is halott (256) munkásokkal a megállapodást az eső elállta után (258), az eső alatt Macondo lakosai még a Banántársaság létéről is megfeledkeznek. Nemcsak a hatalom emberei nem tartják be fogadalmaikat, Ursula is hiába jelenti ki, hogy azt várja, hogy elálljon az eső, és meghal (267), végül elfelejti, és csak 8 oldallal az eső elállta után hal meg (286). Aurelito felidézi nem sokkal tényleges halála előtt, hogy Gerineldo ígért neki egy lovat, „aztán soha többé nem beszélt róla” (224).


De nemcsak a felejtés, a kölcsönös bizalmatlanság is aláás minden emberi kapcsolatot. Fernanda, aki a leghívőbbnek hiszi magát, még a bibliai történetek mögött is játszmákat sejt. „Majd azt mondjuk, hogy egy úszó kosárban találtuk (…) Ha a Szentírásnak elhitték (…) miért ne hinnék el nekem?” (250). Második Aureliano „összetéveszti a feleségét Jónáséval, akit még a bálna meséje se hozott ki a sodrából” [272]. Második Aureliano azt hiszi, azért rákos, mert a felesége vissza akarja bűvölni őt a szeretőjétől, ezért ellopja Fernanda pesszáriumait, amikről azt hiszi, ennek a bűvölésnek a kellékei. Fernanda azt hiszi, hogy pesszáriumait a láthatatlan orvosok lopták el, úgyhogy titkos zsebet varrat a fűzője belsejébe, hogy a jövőben már ne lophassa meg senki (292). Tehát Második Aureliano azt hiszi, a felesége kijátszotta őt, ezért kijátssza a feleségét, aki azt hiszi, hogy kijátszották az orvosok, ezért kijátssza az orvosokat. A szereplők egy bizalmatlansági hálóban élnek, ahol mindenki kijátszik mindenkit, ember embernek farkasa.


Mivel sosem lehet tudni, mikor jön a következő csapás, a karakterek igyekeznek eltitkolni legsebezhetőbb pontjaikat. Ursula még azt is eljátssza, hogy olvasni tanítja Amaranta Ursulát (237), nehogy rájöjjenek, hogy vak (208), de nemcsak ő titkolózik, Fernanda például titokban beteg, (bár hogy mi is a baja, még az olvasók sem tudják meg), Amaranta titokban terveket és szemfedőket szövöget (233), Petra Cotes pedig eltartja az egész családot (297). A ház lakói annyira el vannak merülve saját boldogtalanságuk eltitkolásában, hogy észre sem veszik, mennyire boldogtalanná tesznek másokat, például Irgalmas Szent Zsófiát, akinek egy nap elege lesz, és egyszerűen kisétál a regényből (299). „Olyan idők jártak, amikor senki rá se hederített semmire, amíg hangosan nem ordítozták a tornácon, mert a kemény sütödei munka, a háborús viszontagságok és a gyereknevelés gondja közepette senki sem ért rá a mások boldogságával törődni.” (298)


Titkaik megóvásáért egész hazugságrendszereket dolgoznak ki, amit a többiek el is hisznek lustaságból, gyávaságból. Második Aureliano is hagyja magát becsapni, bár „a lelke mélyén sohasem hitt a bizonyítékok valódiságában, mint ahogy azt sem hitte el soha, hogy Mauricio Babilonia tyúklopás céljából mászott be az udvarba, de ez is, az is jó volt arra, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét, s így lelkifurdalás nélkül visszatérhetett Petra Coteshez, ahol folytatta a hangos tivornyákat és az eszeveszett lakmározásokat” (249), és Aureliano Babilonia és Amaranta Ursula is „elfogadta a kosár históriáját, nem mintha hitték volna, de oltalmat találtak benne a rettegéseik elől.” (340).


Van, hogy trükkjeik visszapattannak a másikról, mint egy tükörről, és saját maguk áldozatai lesznek. Második Aureliano „addig próbálta megszerettetni magát, míg végül maga lett szerelmes” (282) és Ursula „Olyan őszintén beleélte magát a hazugságba, hogy végül maga is megvigasztalódott” (94).


A valóság kifolyik a kezük közül, úgyhogy álomvilágot építenek a helyébe. Második Aureliano és Fernanda csak játszák azt, hogy együtt laknak, Meme pedig azt, hogy nem tud erről (227). Fernanda elveszettségében sérthetetlenségi mítoszt épít ki apja hullája körül (271). Amikor már nincs se bordély, se pénz rá, az utolsó Aureliano egy látszatbordélyban dorbézol, ahol kitalált esték után kitalált pénzért kitalált lányok kitalált kenyeret vesznek, kitalált sajttal (323). Pilar sosemvolt múlttal vigasztalja az álmatlanokat, ahogy az elbeszélő a Buendíákat.


Bényei Tamás úgy fogalmaz, hogy „a Száz év magányt könnyű olvasni, ellenben rendkívül nehéz emlékezni rá [mert az] emlékezés regénye”[1]. A regény maga is küzd saját felejthetősége ellen, élénk színeket, végletekig fokozott történeteket vonultat fel, szerelmet, háborút, szenvedést, rendszertelenül, önismétlően, túlozva, mégse marad meg túl sok az olvasóban, elveszünk mi is, ahogy a regény szereplői.


Nem azt kapjuk, amit kerestünk, illetve csak akkor, amikor már elfeledkeztünk róla, jó példa erre az első mondatban beígért, de csak 12 oldallal később bemutatott jégnézés. A mi jóslataink sem teljesülnek, például amikor látjuk, hogy Ursula félrediagnosztizálja a fiúk fáradtságát azzal, hogy „biztos gilisztájuk van” (28), és eszerint egy „undorító kotyvalékot” itat meg velük, mi, akik tisztában vagyunk a fáradtság igazi okával (közös virrasztások José Arcadio szerelmi kiruccanásai fölött), azt jósoljuk, hogy a kezelés nem fog majd elérni semmit, de a regény ránkcáfol, mert „[a fiúk] ugyanaznap tizenegyszer ültek éjjelire, és rózsaszínű férgek jöttek ki belőlük” (28).


Ahogy a regény szereplői, mi sem vagyunk a történtek megértéséhez szükséges információk birtokában, nem tudjuk például, hogy Amaranta írta-e Crespi anyjának a levelet (72), Rebeca ölte-e meg José Arcadiot (115), tényleg összecserélték-e az ikreket, vagy csak Ursula félreértelmezése az egész (156).


Sok történetszál lezáratlanul lép ki a regényből, és egyszerűen csak megfeledkezünk róluk, nem tudjuk például, mi lett Remediossal (201), Irgalmas Szent Zsófiával (299), Petra Cotessel (297).


Sok történetszál bevezetés nélkül lép be a regénybe, mert az elbeszélő elfelejtette elmondani az eredetüket, nem tudjuk például hogy kerül ide Rebeca (36) vagy a Szent József-szobor (165).


Az elfeledettnek hitt szálak egyszer csak felbukkannak, és úgy döbbenünk rá rég elfeledett szereplők létére, ahogy a szereplők maguk: „- Szent Isten! – kiáltotta [Ursula, miután 60 oldal után ismét felbukkan Rebeca] - Még mindig él!” (186).


Nemcsak Melchiadest, az iránta érzett gyászunkat is elfelejtettük már, amikor minden előjel nélkül megjelenik (64), majd megint meghal, megint elfelejtjük, és minden előjel nélkül megint megjelenik (297).


Ahogy a macondóiak sokadszorra fizetik ki az egy pesó ötven centavójukat, hogy láthassák ugyanazt a műfogsort (288), mi ugyanúgy szájtátva izguljuk végig ugyanazt a történetet (Aureliano José, szerelmes Amarantába, nem jön össze, megölik [134], José Arcadio, szerelmes Amarantába, nem jön össze, megölik [312], Aureliano, szerelmes Ursula Amarantába, összejön, meghal [345]).


Az Aurelianók mészárlásakor egy megmenekül és „többé nem hallottak róla” (203). Azt hisszük, ezzel teljesenen kilép a történetből, mint Irgalmas Szent Zsófia, de négy generációval és 108 oldallal később visszatér, amikor már mind a Buendíák, mind az olvasók teljesen elfelejtették (311). José Arcadio és Aureliano értetlenül bámulnak az állítólagos rokon Aureliano Amadorra, ahogy José Arcadio Buendia és Aurelito értetlenül bámultak az állítólagos rokon Rebecára. Fogalmunk sem volt róla, hogy a történet mögött mindvégig meghúzódott egy üldözési szál, ahogy Fernanda se tudta, hogy Ursula mindvégig vak volt.


A nagy történetáradatban egy Ursuláéhoz hasonló demens delíriumban találjuk magunkat, soha egy időben nem élt rokonok párbeszédének a kereszttüzében, minden valóságérzetünket elveszítve (273), ahol még maguk a szereplők sem tudják, kik is ők pontosan és mik az ő emlékeik: Második José Arcadio például magával őrzi a gyerekkorát Melchiades szobájában töltő ikertestvérének az emlékét egy öregemberről, „aki időtlen zekéjében és hollószárnyú kalapjában csodálatos dolgokról mesélt egy vakítóan fényes ablak előtt, [de ezt] nem tudja elhelyezni az időben. Elmosódó emlék volt, minden tanulság vagy nosztalgia nélkül” (220), Aurelitónak pedig olyan érzése van saját kivégzése előtt, mintha mindezt már átélte volna egyszer [108], mint az olvasónak, aki nemrég olvasta Arcadio kivégzését.


Ahogy összemosódnak az idősíkok Ursula delíriumában vagy Pilar múltjóslásaiban, úgy mosódnak össze az ellentétek az elbeszélés folyamán, mint ember és állat, (Nigromanta „hegyi állatok módján sziszegve csalogatta a járókelőket”[321]), ember és tárgy (a gyerekek úgy kínozzák Ursulát „mint valami nagy, ütött-kopott babát” [273]), élő és halott („meglepődve látta, hogy a holtak is vénülnek”[68]), férfi és nő („Az öregasszony katonásan tisztelgett és bemutatkozott: - Gregorio Stevenson ezredes vagyok” [101]), feleség és szerető („mintha a sors visszájára fordította volna a helyzetet, s Második Aurelianót a szeretője férjévé és a felesége szeretőjévé tette volna” [217]), gyűlölet és szeretet (Amaranta „annyi gyűlölettel szőtte a tervét, hogy egészen belereszketett a gondolatba: ugyanígy tenne akkor is, ha a szeretet vezényelné” [233]), liberális és konzervatív („A liberálisok és a konzervatívok közt jelenleg csak az a különbség, hogy a liberálisok az ötórai misére járnak, a konzervatívok pedig a nyolcóraira”[205]), tudomány és babona („Vitt magával egy üvegcsét tengeribetegség elleni cseppekkel és egy füzetet, amelybe Angel atya saját kezűleg írt be hat viharűző imádságot” [294]), mágikus és mindennapi (a mágnes a „macedóniai alkimista bölcsek nyolcadik csodája”[5], a repülőszőnyeg pedig csak „hitvány pokróc” [29] ), szent és a profán (Nicanor atya szent lebegése (73) csak a profán csokoládé, míg az Elefánt profán evészete (216) csak a szent lelkibéke hatására mehet végbe, Fernanda szent éjjeliében nincs más, csak profán „majomszar” (271), míg Remedios, aki annyira profán, hogy állatokat mázol a falra az ürülékéből (169), egyszerűen mennybe megy [201]), édenkert és apokalipszis („Ebben a Macondóban, amit még a madarak is elfelejtettek, amit olyan makacsul megült a por és hőség, hogy minden lélegzetvétel nagy erőfeszítést kívánt, […], ahol szinte lehetetlen volt aludni a vöröshangyák surrogásától, csak ketten voltak boldogok” [335]), mi meg csak el vagyunk veszve, és ámulunk, mint Macondó lakosai a nagy találmányokon, és végül „senki se tudhat[ja] biztosan, hol kezdődik és hol ér véget a valóság” (191).


Összemosódik káosz és rend, mozgás és mozdulatlanság, a háborúban hiába halnak meg százezrek, hiába jut minden napra valami váratlan fordulat, hiába minden káosz, a mélyben mégis teljesen „üres” (139). Ahogy Fernanda egyetlen mondata a regény elbeszélői stílusának, úgy a háború motívuma a regény történetáradatának az önmetaforája. Hiába pereg le 100 év és 7 generáció a szemünk előtt, „mintha körben forogna a világ” (249), a mélyben mindig hétfő van (69), és letarolhatja a falut kismillió özönvíz, „az arabok harmadik nemzedéke [mégis] ugyanott ül és ugyanabban a tartásban, mint apáik és nagyapáik, hallgatagon, szenvtelenül, mint akiket nem kezdhet ki se az idő, se a pusztulás, olyan elevenen vagy olyan holtan, ahogy az álmatlansági kór és Aureliano Buendía ezredes harminckét háborúja után”.


Ahogy Ursula a vakságban tanult meg a dolgok mögé látni, úgy mi is a káoszban tanuljuk meg fölismerni a rendet, és jövünk rá, hogy a Buendíák minden játszmája, trükkje csak halogatás.


A tükörbenézés halogatása.


A Buendíák egyek, a Buendía-Buendía szerelem önszerelem, nárcizmus. Ez az önfarkába harapó kígyó, az abszolút magány, a tökéletes „gőg” (118, 265), a külvilág teljes elfelejtése, az én feloldása minden Buendía legvégső vágya, amitől csak az ősanya által őrzött incesztus-tabu, a disznófarkú csecsemő rémképe tartja vissza őket, a félelem a Nárcisz-sorstól. Az incesztust halogatja Ursula is, emiatt következik be Prudencio Aguilar megölése, az ősbűn, és a következő hét generáció élete sem más, mint az incesztus halogatása és a közben elkövetett bűnök sorozata. A száz év minden másodperce pótcselekvés.


Amikor aztán az incesztus-tabu elfelejtődik Ursula halálával, a Buendíák végre önfeledten és öntudatlanul önmagukba omlanak, beteljesítve ezzel a regény akaratát, („Francis Drake csak azért támadta meg Riohachát, hogy ők ketten a vér legtekervényesebb labirintusain át egymásra találjanak” [345]), és megnemzik a disznófarkú csecsemőt, majd „ahogy növek[szik] a magzat, ők mindinkább egy emberré vál[n]ak” (340). A tabu megszűntével, a felejtés győzelmével nincs szükség többé a trükkökre, amikkel távol akarták tartani magukat a széthullástól, nincs szükség jóslatokra, játszmákra, arra a babonarendszerre, amit énüknek hívtak, nincs szükség a falura, úgyhogy egy bibliai orkán egyszerűen felkapja az egészet (345), mint korábban a szép Remediost, aki már 145 oldallal ezelőtt eljutott a minden trükktől mentes, abszolút magány állapotába.


Melchiades pergamenjeinek megfejtésével a regény is önmagába hullik, az elbeszélés és az elbeszélt történet közötti határ feloldódik, a szöveg felad minden trükköt, és 345 oldal után beismeri, hogy csak egy saját magát tükröző tükör volt mindeddig, semmi más.


José Arcadio Buendía álmában már látta a tükörfalú várost, de saját trükkjeinek fényében próbálta meg értelmezni, ezért nem fejthette meg, ahogy Aureliano se fejthette meg a pergameneket, amíg fel nem hagyott értelmezési kísérleteivel, és énje meg nem semmisült az incesztusban.


A regény a saját elmesélhetetlenségének a meséje, mint a zöld disznóé, nem képes megfogalmazni önmagát, mert önmaga megfogalmazhatatlanságáról szól, semmi más, csak egy tehetetlen pótcselekvés, egy elkeseredett segélykiáltás az emléknélküli álmatlanság közepén, ahogy Fernanda létösszegző litániája is csak egy elkeseredett önáltatás az emléknélküli özönvíz közepén, a felejtés felejtése.



Ajánlott irodalom

Kulin Katalin: Mítosz és valóság (Akadémia kiadó, Budapest, 1977)

Bényei Tamás: Apokrif iratok (Kossuth Egyetemi kiadó, Debrecen, 1997)


    [2] Bényei: Apokrif iratok, 167. oldal
 
 

    [1] Gabriel García Márquez: Száz év magány (1967). A tanulmányban szereplő idézetek az Európa Könyvkiadó 1980-as debreceni kiadásából valók.
 
 




Kellerwessel Klaus vagyok kecskeméti pszichológushallgató. Nemrég írtam színdarabot Salgótarjánról és a gazdasági világválságról, most egy süketkisfiús Libanon-drámán dolgozom. Tegnap tanultam meg rizst főzni, és egyszer aláírattam egy Závada kötetet Simon Mártonnal.

0 comments

Recent Posts

See All
Kollázsok6.jpg
arrow&v