Szirmai Panni

Kaktuszok



Néha úgy tűnt, anyám számára a legkedvesebb lények a két ablakszárny közötti üvegpolcokon aszalódó kaktuszok. Ha rákérdeztem, hogy élnek itt meg, hiszen nem is lehet öntözni őket, cinikus hangján felkacagott: ez nekik survivor!


A demencia lasanként kimosta belőle a személyiségét, ködös emlékek kószáltak a fejében igazi vagy a tévében látott szereplőkről, helyekről és eseményekről, amiket egy ideig megpróbált összefüggően átadni.

Emlékszem az egyik fiktív történetre, mert annyira képtelen és tőle idegen volt. Az anyám fejében összekuszálódtak az emlékfoszlányok és talán az álmok vagy a gyógyszerek hatására felrémlett a lakásban vele együtt élő kaktuszok elképzelt eredettörténete. Többször, szinte mániásan visszatért a mindig változó sztorihoz, amiben a legtöbb részlet külön-külön stimmelt is, de a mozaik valószínűleg csak az ő fejében állt össze. Vagy ott sem. Az egyik illúzió szerint, a nyamvadt növények mind különleges, már-már kihalt fajok utolsó példányai, amiket egyenként, hosszas keresgélés után szerzett be anyám kalandos külföldi útjain. (Valóban jártak apámmal pár érdekes helyen, de mivel semmi érzéke a botanikához, kizárt, hogy növényeket hozott volna haza szuvenírnek.) Egy másik változatban néha huncutul rám kacsintott, miközben büszkén részletezte, hogy az „udvarlói” küldték neki postán a kaktuszokat, egyik-másikban meg is lehet találni a belekarcolt szívecskét, nézzem csak meg. (Persze nem tudom, voltak-e udvarlói. Az apám nőiről sem tudtam.) A harmadik történetben pedig egy életen át nyújtott kimagasló szakmai teljesítményéért, a nyugdíjazásakor kapott „díjként” szerepeltek a szúrós szörnyek. (Erre végképp nem tudok magyarázatot találni, az anyám bérelszámoló volt egy cementgyárban.)


Korábban sem volt szoros a viszonyunk, de ha virágot vittem, – cserepeset, ami a következő látogatásomra rendre eltűnt –, azért még felderült az arca. A vágott virágot viszont ki nem állhatta. Még a demencia előtt mesélte egyszer, hogy apám mindig akkor hozott neki virágcsokrot, ha megcsalta. Vagyis utána. Nem volt rossz ember, lehetett rá számítani, csak hát szerette a nőket. „A férfiakat nem lehet megváltoztatni, nem is kell”. És a nőket? Nem tettem fel a kérdést, még fiatal korában sem tudtunk ilyesmiről beszélni. Gyakorlatilag semmilyen élő, valódi embereket, családtagokat érintő kérdésről nem kívánt társalogni. A családi eseményeken még fénykorában is csak addig ragadtatta magát, hogy az unokákat egyenként megdicsérte, milyen nagyot nőttek. Később már arra sem tartott igényt, hogy karácsonykor felmenjünk hozzá. „Minek? Az is csak egy nap.”

A maga módján öregkorára függetlenítette magát a ráosztott szereptől. Ő megtette, amit elvárt tőle az élet, felnevelt két gyereket, most már hagyják békén.

Sosem volt családcentrikus alkat, a munka és később az összefolyó magányos nyugdíjas évtizedekben, a kaktuszok kötötték le a figyelmét. A demencia homályában elpárolgott időkben pedig már azok sem. A kaktuszok a kétszárnyú ablak közé bezárva, mint egy többszintes terráriumban haldokoltak csendesen évtizedeken át.


Amikor meghalt, úgy tűnt, végképp feladták. A hagyaték feldolgozásakor a rengeteg összegyűjtött limlom átnézése és kidobása után a kaktuszokat is kiszedegettem az ablakközből. Meglepően világos lett a szoba, milyen sok fényt elvesz néhány növényi roncs. Ahogy pakolgattam a satnya növényeket, persze kesztyű nélkül, összevissza karcolták a kezemet. Az egyik legrondább, félig elszáradt kaktusz került a kezembe, látszott rajta, hogy még mindig kapaszkodik az életbe. Ahogy nézegettem az anyám újrahasznosítási mániája jegyében – ki tudja, mióta – joghurtos pohárban tengődő növényt, egyetlen ép levelén megtaláltam a szívecskét.



































Szirmai Panni kutatóként kísérleti művészetekkel, nőként feminizmussal foglalkozik. A Liget folyóirat munkatársa, online és offline lapokban jelennek meg írásai.

0 comments

Recent Posts

See All

Éva

Kollázsok6.jpg
arrow&v