Szegő Márton
Közben
Utolsó vagyok.
Az iskolát fakó, zöld csempékkel bélelték, melyek közt a fuga megbarnult a mocsoktól. Üres a folyosó. A portás és én vagyunk itt ilyenkor. Beszéd helyett int és mosolyog. Anyához se szól, mikor megjön értem. Kisárgult barna kordnadrág, fehér ing és fekete pulóver, másban sosem látjuk. Halkan recseg a rádió.
Sosem értem, mit mond a bácsi a rádióban, ezért néha úgy érzem, mintha én se lennék itt. A portás olykor előjön, leül a kopott padra mellém, majd váratlanul feláll, vet egy pillantást a faliórára, és rám kacsint. Ilyenkor olyan az arca, mint apának volt, amikor a régi ház padlásáról lehozta a gyerekkori játékait, hogy megmutassa.
Amíg várok, arra gondolok, hogy anya siet. Más nem is jut eszembe, mindig rohanva érkezik meg, és ha megkérdezem, miért késett, azt mondja, nincs ideje elmagyarázni. A napok úgy kezdődnek, mint a következők, és úgy végződnek, mint az előzők. Magamat keltem, anya korábban, a húgom nehezen ébred. A portán úgy érzem magam, mint tesin, mikor focizunk és csere vagyok. Keresztbe teszem a lábam, mint a tanárok, és lóbálom. Nézem a foltot a szürke pulóveremen. Ma kaptam egy osztálytársamtól. Az anyja szerint kinőtte, így nekem ajándékozta. A tornasorban egymás mellett állunk; azt mondta, boldog névnapot.
Otthon felköszöntenek, anyától marcipánt kapok. Elmesélem, mi történt, de a foltot félek megemlíteni. Nem kérdez róla. A marcipánt nem bontom meg, az étkezőn hagyom. Felmegyek a fürdőbe, levetkőzöm, és a szennyesbe dobom a ruhám. Ma korán kell feküdni, mert anya fáradt.
A folyosó olyan, mint tegnap. Fűtenek, és a melegtől még inkább ugyanolyan. A nagy faajtó nyikorog, mikor belépnek vagy elmennek, és ilyenkor beszökik a hideg. Kabát nélkül, sállal a nyakamon ülök. A nyikorgások egyre ritkulnak, a gyerekek hamar fogynak.
Ma este velünk vannak a nagyszülők is. A névnapom miatt jöttek. Az apja föl se hívta, hallom anya hangját a tévé zaján át. Egy vetélkedőt néztem, amíg ők beszélgettek, de semmire sem figyeltem.
Ne legyél haszontalan, mosogass el, mondja nagyapa az elköszönésnél. Összegyűjtöm a tányérokat, és a szemetes felé indulok, de anya megfogja a vállam. Megtorpanok. Félek. Inkább teregess ki, aztán alvás, mondja. Nem találom a pulóvert, melyen a folt volt, de már végeztem a teregetéssel. Aludni megyek.
Bárhogy töröm a fejem, nem jut eszembe, mi volt az ebéd. Az imánál nyitva hagytam a szemem, másra nem emlékszem. A portás megáll előttem, ujjával a fejem fölé mutat; előredőlök és kicsavarodom. A kismutató a hatoson, a nagy a négyesen áll. Nem megyek el vécére, hátha befut anya. Ne várjon.
Eltűntek a ruhák, mondom neki otthon, miután megnéztem a szárítót. A húgod leszedte és elpakolt, a hangját a hűtőajtó tompítja.
Hiába rámolom ki az egészet, a szekrényben sem találom az új pulóverem. Tegyél rendet, majd előkerül, mondja anya, vidd ki a szemetet. Újrahajtogatom a ruhákat, hogy minden olyan legyen, mint előtte.
A szemét bűzlik. Nagy levegőt veszek, kiemelem a zsákot a tartóból, és amennyire csak tudom, eltartom magamtól. Sietek, nehéz a zsák, többször a lábamnak verődik a lépcsőházban.
A nagy zöldkuka nyitva. Lábujjhegyen már felérem a fedelét, de nem jó nekidőlni. Megtekerem a szemeteszsákot a füleinél, majd meglendítem és szökkenek, de a zsák nekiverődik a kukának, és egy konzervdoboz élénél szétnyílik. A szemét kiömlik. Mocskos a föld.
Észreveszem a marcipán csomagolását, zsíros rizsszemek száradtak rá.
Bemegyek, nem tudom, mit mondjak.
A húgom vacsorázik, anya már lemosta a sminket. Megeszed a maradékot, kérdi. Ma volt repeta ebédnél, válaszolom. Megfordulok, és kulcsra zárom az ajtót.
Szegő Márton 1996-ban született Budapesten, jelenleg is ott él. Lenyűgözik a macskák.
Comments