Kellerwessel Klaus

Közösségi média és irodalom

Tudósítás a Késelés villával beszélgetéséről





A két késelő ezúttal Vida Kamilla és Vass Máté volt (középen), a megkéseltek pedig balról jobbra: Seres Lili Hanna (költő, író), Borda Réka (költő, író, műfordító), Locker Dávid (költő, író, mémoldal admin) és André Ferenc (költő, slammer, mémoldal admin).


A vérontás rögtön a szerzői digitális önmenedzsment és az elsőkönyves írók magárahagyatottságának kérdéskörével kezdődött, ezekkel pedig könnyen tudtam azonosulni. Sok, már befutott szerző kritizálja a mai generáció facebookos-instagramos praktikáit, viszont minden kornak megvoltak a maga önreklámozó eszközei, és ezektől még a legnagyobbak sem idegenkedtek. Petőfi minden korabeli folyóiratot elárasztott jó-rossz verseivel, Jókai minden rajongói levelére válaszolt és aktívan kereste a kapcsolatot az olvasóival, Esterházy pedig minden médiamegjelenését tudatosan a lehető legemlékezetesebbre igyekezett megszervezni.


A magyar közkultúrában viszont (a lengyelhez vagy a csehhez hasonlóan) nem divat a direkt öndicséret, mindig valami hátsó szándékot, átverést sejtünk mögötte. Nálunk csak a panaszkodás lehet őszinte, ezért is érezzük gyakran nehéznek egy-egy motivációs levél megírását. Mi van rajtam olyan reklámozni való? Viszont egy írót megszólni azért, mert a megjelenéseivel és díjaival dekorálja huszonhárom közösségi média oldalát, hasonlóan abszurd, mint egy vendéglőst megszólni azért, mert kirakja a menüjét egy jól látható helyre: „Ezt is tudsz sütni? Azt is tudsz sütni? Mit dicsekszel! Olyan nagyra vagy magaddal…”


A kérdés tehát nem az, hogy mennyire etikus reklámozni a munkánkat, hanem hogy mit bír el a szemérmünk. Elege lesz-e az ismerőseinknek belőlünk, ha egy-egy posztunkat mind a személyes, mind az írói oldalunkon is az arcukba toljuk, mondjuk úgy nyolcszor? Ezzel párhuzamosan persze ott van bennünk a jelennemléttől való félelem is. Mi lesz, ha nem posztolok ki mindent mindenhova, vagy ha igen, akkor is csak négyszer? Hallani fognak egyáltalán a munkásságomról, nem fogok eltűnni a süllyesztőben? Mi van, ha ezen az egy poszton dőlt volna el minden?


Egy első lírakötetes szerző egy nagyobb kiadónál maximum ötszáz eladott példányról álmodhat, erről is csak akkor, ha minden platformon kihasznál, és nem mossa el a piacot egy nagyobb irodalmi szenzáció. Ennek ellenére vannak, akik bármiféle önreklámozás nélkül futnak be (például Bíró Krisztián), amire máig nem tudunk semmi magyarázatot – egyszerűen csak örülünk neki.


Húsz éve még paparazzik rohangáltak a sztárok és celebek után ide-oda, hogy megtudják kivel vannak, mit esznek, hová utaznak, és ez elég erőteljesen felvetette a magán- és a nyilvános élet közötti határvonal hollétét. Mára a Facebookon sokan saját maguk paparazziájává váltak. A bulvárlapok tudósítói is inkább a közösségi médiát monitorozzák, és nem bokrokban bujkálnak fényképezőkkel: korunkban a magán- és nyilvános élet egyre jobban összeolvad.


A koronavírus-járvánnyal a közösségi média jelentősége is megnőtt, sok irodalmi vita került át a kommentszekcióba. Egy jó beszélgetés alapját a kölcsönös megértési szándék képezné, vagyis annak feltételezése, hogy a partnered számára valamiért fontos az, amit mond, és ezért igyekszel megérteni, hogy miért is mondhatja ezt. Az írásbeli viták során azonban a résztvevők kevésbé érzik át, hogy partnerük egy önálló élettel rendelkező egyén, ezért a kölcsönös megértési szándék sokszor nincs jelen kellő mértékben, vagyis az ilyen viták gyorsabban jutnak el gyalázkodásokig, személyeskedésekig. Nincs meg továbbá a vita kijelölt tere, nem beszéltük meg, hogy itt és ekkor gyűljünk össze, és beszéljük át alaposan ezt az adott kérdést, hanem csak gyanútlanul görgetünk lefele a hírfolyamban, amikor belefutunk egy ilyen vitába. Felkészületlenül érkezünk, nincs meg hozzá a megfelelő hangulatunk, érvrendszerünk, de kimaradni is félünk. Mi van, ha talán pont az én kommentem hiányában kerül túlsúlyba az ellenvélemény? Mi van, ha ezen az egy hozzászóláson múlik minden? De persze a vitába beleállni is félünk, mivel felkészületlenek/kedvtelenek vagyunk, és az arctalan tömegek gyalázkodás-áradata se tűnik túl vonzónak. Megint két egymást metsző félelem között próbálunk kiigazodni.


Mindezeken túl nagy probléma még a Facebook-hírfolyam kapcsán az egymáshoz nem kötődő hírek ömlesztettsége is: egyik pillanatban kambodzsai kisgyerekek halálával, a másikban pedig macskás mémekkel találkozunk, mindenféle átvezetés vagy összeköttetés nélkül. Agyunk sokszor nem tud ilyen gyorsan egyik érzelemről a másikra hangolódni, túlterhelődik, szorongásba kezd.


A Facebook-hírfolyamok anatómiájának kapcsán felmerült még az is, hogy mennyire számít műalkotásnak egy mém. André Ferenc amellett érvelt, hogy egy-egy mém nem lesz pusztán a formátumából adódóan műalkotás, ahogy egy-egy vers vagy festmény sem. Műalkotás csak akkor lesz bármilyen kulturális termékből, ha megváltoztatja (akárcsak egy kicsit is) a befogadó világlátását, nem pedig szolgaian kielégíti azt. Egy mém ugyanúgy képes lehet erre, mint egy szonett, illetve egy szonett ugyanúgy lehet középszerű, mint egy mém. Locker Dávid ezzel szemben amellett érvelt, hogy egy mém célja pusztán az ember szórakoztatása, ellenben egy vers formátumából adódóan is magasabb célokra törekszik. Ettől függetlenül egy vers is lehet pocsék, egy mém is lehet jó, de ez egy másik dimenzió, nem a művészet-nemművészet tengelyen helyezkedik el. Különösen érdekes volt látni kettejük vitáját az ügyről, mivel mindketten egyszerre költők és mémoldal adminok (André Ferenc a Kultúrkampf, Locker Dávid az Erre a beszélgetésre nem tudsz válaszolni oldalt szerkeszti).


Ezután a mémek anonimitása vetődött fel, illetve ennek lehetséges okai. Egyes mémoldalak szerzői nem akarják felvállalni arcukat és nevüket, nehogy furcsa humoruk miatt megkülönböztetés érje őket, például a munkaerőpiacon. Más mémoldalak szerzői mindent arccal-névvel csinálnak, de oldaluk mégis ismertebb marad, mint ők maguk. Ez valószínűleg azért van, mert egy mém esetén az alkotó személyét nem övezi akkora érdeklődés, mint egy versnél vagy regénynél, amiket a közvélemény önkéntelenül is egy-egy személyhez kapcsol. A mémek terjedési módjukból adódóan is lehetnek anonimek, hasonlóan a népdalokhoz vagy a viccekhez.


A viccekről aztán a posztmodernre terelődött a szó, vagyis a posztmodern értelmiség intellektuális öngyilkosságára és az utánuk hátrahagyott értékrendszerbeli válságra. A posztmodernt a nagy populista rendszerek, mint a Harmadik Birodalom bukása utáni kiábrándulás a modern értékekből (pl. ész, erő, haladás) hívta életre, és minden nagyszabású értékrendszer felszámolását tűzte ki célul. Erre legfőbb eszköze az irónia volt: egyszerűen nem vettek komolyan semmit, magukat sem. Az előrehaladás megkérdőjelezése azonban ironikus módon nem vezetett sehová. Az értelmiség általi értékfelszámolás azontúl, hogy aláásta a bizalmat az értelmiségben, egy hatalmas értékvákuumot is teremtett, ami újabb és újabb fanatikus vagy ezoterikus csoportok megjelenését eredményezte. A jelenlegi korszakunk a metamodern, amit a posztmodern iróniával és értéktelenséggel szembeni kiábrándulás hívott életre. Új apróbb narratívák kezdenek megjelenni szerte a világon, például az öko-narratíva vagy az új-tradicionalizmus (ami önmagában is elég ironikus dolog). A posztmodern felől nézve Greta Thunberg és Donald Trump egy oldalon áll. Az irodalomban az úgynevezett új őszinteség kezdi átvenni az irónia értelemszervező szerepét, vagyis a metamodern szerzők immár a szereplők élményvilágának és a globális problémáknak autentikus és empatikus megragadását tűzték ki célul, nem a történelmi nagy narratívák szétbomlasztását. A posztmodern bukásával és a metamodern hajnalával kapcsolatos gondolataikat Fluor Tomi Apuveddmeg című dalának elemzésén keresztül fejtették ki a résztvevők.


Ezek után az irodalom terjesztéséért való küzdelem is szóba került mint metamodern apró-narratíva. Több közösségi médiás kezdeményezés is indult az olvasás népszerűsítésére: top 10 könyv kihívás, Irodalmi Lépegető, könyves vlogok stb. Rengeteg hasonló kezdeményezés világképe szerint az internet korában a szépirodalom háttérbe szorult, a közönsége jelentősen megcsappant, ezért most minden eszközzel vissza kell terelnünk hozzá a népet. Borda Réka szerint, bár sok nagyon jó kezdeményezésről van szó (ő is vezetett egy hasonló blogot búspoéták néven), az irodalmat nem kell félteni. Volt piaca, van is, lesz is. Egy jól elvégzett irodalomoktatási reform azonban valóban sokat lendíthetne rajta.


Szóba került ezek után a Vátesz program is, ahol divatos ruhákat lehet kapni irodalmi idézetekkel és különböző írókat felidéző alkotásokkal, ezzel viselhető, büszkén hirdethető identitássá téve az olvasó-létet. Emellett érintették még az Instagramon futó bookstagram oldalakat is, amik könyvek művészi igényű fotózásával foglalkoznak. A képek kommentjei közt gyakran bontakozik ki érdemi kritikai párbeszéd a könyvről, és ez sokaknak segíthet olvasmányaik kiválasztásában. Sokan szeretnek olvasni, csak néha szükségük van rá, hogy erre emlékeztesse is őket valaki, különben elfelejtenének tudatosan időt szakítani rá. Az olvasóknak azonban leginkább egymást motiváló közösségre van szükségük, erre mutathat rá a slam-mozgalmak és sok online platform (pl. moly) sikere is.





























Kellerwessel Klaus vagyok kecskeméti pszichológushallgató. Nemrég írtam színdarabot Salgótarjánról és a gazdasági világválságról, most egy süketkisfiús Libanon-drámán dolgozom. Tegnap tanultam meg rizst főzni, és egyszer aláírattam egy Závada kötetet Simon Mártonnal.

0 comments

Recent Posts

See All
nincsváltozás.png
Kollázsok6.jpg
arrow&v