Képességrobbanás

Szlabey Emma



A különböző állapotokat, mint az élet természetes

részeként tartjuk számon, egymás segítésében

és az együttműködésben rejlik az erőnk.

Papp Eszter, a Képességrobbanás projekt koordinátora


A Here We Are csapata egy vegyes képességű (mixed ability) fiatalokból álló csapat, mely 2017-ben alakult meg az Együttható Egyesület kezdeményezésének köszönhetően. Céljuk az volt, hogy a különféle akadályozottsággal élő embereket és a többségi társadalmat közelebb hozzák egymáshoz figyelemfelhívó akcióikon keresztül. „Mindannyian feszegettük képességeink határait, és azt tapasztaltuk, hogy az egyéni határaink sem ott vannak, mint ahol gondoltuk, hanem sokkal tágabbak.” Olyan akciókat valósítottak meg együtt, mint kerekesszékes flashmob, szabadulószoba a fogyatékossággal élők világnapján, az alternatív divatbemutató „Láss minket!” néven, amivel a Bánkitó Fesztiválra is kijutottak, illetve szemléletformáló foglalkozás iskolákban.


A sikerélményeken és a formálódó közösség erején felbuzdulva született meg Képességrobbanás alapkoncepciója. A projekt ötletét az adta, hogy az írás a legtöbb ember számára akadálymentes – vagy azzá tehető – terület. Így a résztvevők arra kaptak lehetőséget, hogy élményalapú oktatáson keresztül, művészetterápiás foglalkozásokon tanulják az írásban történő önkifejezést. Foglalkoztak még önprezentációval, portfólióírással és a szövegekhez kapcsolódóan digitális illusztráció készítéssel.


A projekt június 17-én tartja záróeseményét a Kesztyűgyár Közösségi Házban, két résztvevőjével beszélgettünk.


Fecó (Paulik Fecó) oxigénhiánnyal született, kerekesszékes, fejpálcával kommunikál és fest, műveit már sokszor kiállították, emellett a Nem Adom Fel Alapítványnál dolgozik mint tapasztalati szakértő. Szabadidejében kirándul, koncertre vagy bulizni jár.

Nikol (Kocsis Nikolett) születéskori agyvérzés következtében lett mozgássérült, 1 éves korától járt a Pető Intézetbe, ahol hosszú és fájdalmas, műtétekkel megtűzdelt rehabilitáció eredményeképpen érte el mai járóképes állapotát. 2021-ben a Litera-Túra „fölfelé” antológiában és 2022-ben a Tollászkodó antológiában publikálták műveit.


Milyen asszociációk (akár képi, akár fogalmi) jutnak eszedbe, ha azt mondom „irodalom” és „írás”?


Fecó: Irodalomóra, történetírás, mese.

Nikol: Az irodalom: betűbirodalom, írott dalok összessége. Szövegesen énekelt élmények, elbeszélések, mesék, képzeletből font történetek gyűjteménye. Az írás pedig gondolatrögzítési forma, teremtő erő, egyfajta varázsképesség, ami bűvös hatalommal ruházza fel azt, aki műveli. Gyógyításra és ártásra egyaránt alkalmas. Nem mindegy, melyiket alkalmazza valaki.



Mi az első íráshoz kapcsolódó emléked?


F: Amikor a gimibe kellett írni egy nyári beszámolót, és a tanár kijavította az „anyám” szót mert csúnya… Pedig a ragozása így van!

N: Ennek a kérdésnek a hatására Anyukámat hallom pötyögni a régi írógépén… Bár ő hivatalos leveleket gépelt többnyire, mégis nagyon jól tudott fogalmazni, különös érzéke volt hozzá. Talán kicsit tőle is hoztam az én írás- és olvasásszeretetemet. Gyerekként sokszor csúfoltak, és nehéznek éreztem a „másságomat”, az olvasás és az írás ezekből egyfajta menekülőútként is szolgált. Írni csak az iskolában tanultam, de alig vártam, hogy megtanuljam, mert mondanivalóm volt. Fogalmazásórán nem volt elég a kijelölt hely, mindig túlnyúltam az előre odanyomott sorokon. Míg más társaim sokat gondolkodtak, mit is írhatnának megoldásként egy-egy feladatra, az én fantáziám szárnyalt. Egyre többet és egyre hosszabban írtam. 2001-ben írtam az első mesémet, amit aztán több újabb követett –Anyu ezeket gépelte le az írógépen. 2003-ban aztán más irányt vettem, és verseket kezdtem írni egy beteljesületlen szerelem kifejeződéseképp. Úgy képzeltem, ha a könyvben olvasott költőknek bevált ez a módszer, és meghódították szívük választottját, akkor talán nekem is sikerül… Így történt, hogy azóta is akkor írok, amikor valamilyen érzés van bennem, amit ki szeretnék mutatni ilyenformán.





Milyen szerepet töltött be az írás az életedben a program előtt?


F: Elkezdtem írogatni a könyvemet pár éve, de csak úgy összevissza. Meg van egy weboldalam, ahova néha a történeteimet leírom.

N: Édesanyám volt a legfőbb kritikusom és biztatóm abban, hogy elkezdjem, és ne hagyjam abba az írást. Foglalkoztam még rajzolással is, de a „végleges” versek felé fordulást a gimnáziumi évek alatt egy Diák-Toll nevű iskolai diákíró csapathoz való csatlakozás jelentette. Olyan sokat adott az a közeg, hogy a gimnázium befejezése után is évekig visszajártam a találkozókra. Az újságírást is középiskolásként próbáltam meg először, 2008-ban pályáztam életem első irodalmi pályázatára és jelentem meg először antológiakötetben, amit aztán 2009-ben követett még egy hasonló.

Számomra az írás mindig is fontos kifejező lehetőség volt. Egy olyan eszköz, ami a szó legszorosabb értelmében véve mindig kéznél van. Elég egy toll és egy papír – vagy most a modern korban egy billentyűzet – és az ember hirtelen megtanul varázsolni. Szavakkal. Szabadon.


Mi volt a projekt legnagyobb ajándéka neked személyesen?


F: Az, hogy lehetőségem volt más szemszögből rálátni az írás hogyanjára és csapatban dolgozhattam.

N: A projekt egyik alkalma Rudolf Panka irodalomterapeuta vezetésével történt, és számomra ez volt az egyik legemlékezetesebb. Egy versen keresztül reagálhattunk önmagunkra, nézhettük meg, hogyan hat ránk – és ezáltal felfedezhettük az irodalomterápia áldásos módszerét, aminek Panka kiváló hazai képviselője. Íróként az ember hajlamos elveszni a szerkezeti felépítésben, nyelvhelyességi szempontoknak való megfelelésben, itt viszont épp ez egy sokadlagos dolgot jelentett. (Én mindig is igyekeztem ezekből kibújni, ezért az általam írt verseket nehéz is skatulyába húzni vagy műfajba sorolni.) Emlékszem, nagyon felpörgött az agyam, az érzéseim, a reakcióim, és bár visszafogtam magam, és csak akkor szólaltam meg, amikor már a többiek is elmondták a gondolataikat, sokkal nagyobb hatás alá kerültem, mint amit képes voltam ott megosztani. Dolgoztak bennem a példaként hozott verssorok, és olyan nézőpontváltásba tereltek, ami igazán különleges élmény volt.

Mivel én is általában inkább érzésből írok, ezért ez az alkalom megerősített abban, hogy nem a tökéletes versszerkezet számít igazán, és a műfaji megfelelőség is csak sokadlagos szempont. A vers mélye, a mondanivaló, az érzés, ahogy hatni tud, az, ha valamivel megfog – ez adja egy írás valódi értékét. Jó volt megtapasztalni azt is, hogy mindannyian máshogy reagáltunk, mégis a vers egyfajta kapcsolódásra adott lehetőséget. Számomra minden alkalom, amikor valódi kapcsolódás jön létre másokkal – mint ahogy akkor is történt – életre szóló élmény marad, ami felejthetetlen.


Mi a célja az írásaidnak a világ irányába (kifele) és önmagad irányába (befele)?


F: Hogy megmutassak az embereknek más nézőpontokat, azt, hogy megéri néha kockáztatni. Magam felé pedig az önismeret.

N: A célom minden esetben az elgondolkodtatás, illetve az érzelemkifejezés. Ha kifelé közvetítek, akkor szeretnék valami értékeset adni vagy elgondolkodtatni, ha befelé nézek, akkor pedig szeretném megérteni a bennem zajló folyamatokat, letisztítani az érzéseket és elmélyülni. Erre a vers tökéletes lehetőség.


Van kedvenc íród, költőd vagy bármilyen szöveg, ami nagy hatást gyakorolt rád életedben? Ha igen, milyen módon?


F: Mindig az aktuális szöveg, amit ott, akkor hallok, és az önismereti előadások.

N: Petőfi, Radnóti, a klasszikus költők. De különös élményt jelentettek Csoóri Sándor vagy Kányádi Sándor versei. Nehezen is tudok beilleszkedni a mai modern kortársak közé, habár kísérletezem, és igyekszem megtalálni a saját hangomat. Persze verseken kívül sok önismereti és spirituális könyvet olvastam, így ismertem meg Müller Péter vagy Szepes Mária műveit, sőt a sokak által klisésnek tartott Oravecz Nóra kezdeti kötetei is jókor, jó időben találtak meg. De bármivel így vagyok, ami éppen megtalál, vagy azonosulni tudok vele. Ugyanúgy formál a Harry Potter vagy A kis herceg, mint egy találó Fodor Ákos haiku, vagy egy érdekes Pilinszky-vers. Mindnek hatása és üzenete van. A kérdés, rászánjuk e magunkból az időt, hogy erre rátaláljunk?





Hogyan írsz? Mi a belső és fizikai folyamata?


F: Még nem tudtam kitalálni a saját technikámat, csak írom, ami eszembe jut, ezt pedig géppel szoktam.

N: Általában ahhoz, hogy írni tudjak, csendre, nyugalomra és fókuszáltságra is szükségem van. Csak így vagyok képes beleengedni magam egy érzésbe és szavakat találni hozzá. De van, hogy épp olyan erős inspiráció hatása alá kerülök, hogy szinte azonnal kigurulnak a sorok, és nem hagynak nyugodni, míg le nem írom őket. Általában tollal a kezemben egy papírral előttem, vagy klaviatúrát nyomkodva kissé görnyedten ülök a sorok fölött, és sokszor megállok, hogy visszaolvassam a leírtakat, hogyha kell, csiszolni tudjak rajtuk. Amikor azt érzem, kész, akkor már nem nyúlok hozzá utólag, mert szerintem elveszne az a pillanatrögzítő funkciója, az az igazi első benyomás, amiből született.


Mit viszel tovább, építesz be a jövőben abból, amit a Képességrobbanás alatt tapasztaltál, tanultál?


F: Azt, hogy ne görcsöljek rá az írásra.

N: Sokat tanultam önmagamról, határozottabban állok ki a véleményem mellett, és megtanultam elfogadni a hibáim egy részét is, illetve azt, hogy hogyan vegyek lejjebb az elvárásaimból mind magam, mind mások felé. Az írás, mint eddig is, jó barátom marad, aki nem ítélkezik felettem. Lehetek dühös, boldog, szerelmes vagy csalódott. Megélhetek mindent anélkül, hogy ítéletet kapnék érte. Segít megőriznem a dolgok lényegét, és megtartani az igazán fontos dolgokra szánt figyelmem. Megtisztít és felemel. Bízom benne, hogy egyszer már nemcsak engem, hanem másokat is.




Kocsis NikolettCímkefelhő


Nem lát, mégsem szemtelen.

Kevesebbet ért, de nem esztelen.

Nem jár, de nem menthetetlen.

Nem hall, de nem érthetetlen.


Nincs karja, de mégis akar.

Nehéz beszéd nagy szót takar.

Törékeny testben erős lélek.

Jelekkel hangosan beszélnek.


Nem mindegy, hogy látsz, vagy nézel,

Kíváncsian, vagy ítélkezéssel.

Mert mire egy “való” ember felnő,

Az “igazat” takarja egy címkefelhő.



Kocsis NikolettFejjel az égnek


Hullám veri szívem pereméről

A rákövesült percek homokvárát.

Idegenné vált a magamtól írott szó,

A magány szövevényes csellel hódít.


Deszkából ácsolt gát körülöttem az év,

Papírgalacsinná hajtogatott az idő.

Szűk résen kúszik hozzám a jövő,

Kezéből a percfalatok finomak.


Áttör a csenden pár mosoly is,

Gyűröttségem elvész- hagyom is.

Vésem a rést, míg egyszer rajta kiférek,

Hogy fejjel menjek majd a nagy égnek.


S éljek.



Paulik FecóNem lehet csoda nélkül élni


Decemberben volt a "Nem lehet csoda nélkül élni"

című Betlehem készítő pályázat a szegedi Dómban.

Páran mondták, hogy remélik, én is készítek valamit.

Ezen felbuzdulva festettem is egy képet. Január 28-

án volt a megnyitó, én kicsit hamarabb értem oda,

megkínáltak kávéval, csokival. 4 hölgy volt a

szakmai zsűri, akik felosztották több kategóriára a

pályaműveket, én a felnőtt rajz, festészet egyéni

kategóriában lettem az első. Olyan jó volt azt érezni,

hogy egyenértékűnek tartottak a pályázók is, oda

jöttek gratulálni meg pár szót váltani. Na, persze,

nagyon-nagyon örülök, hogy az én alkotásom lett az

első, egy ilyen csodálatos pályázaton, amivel teljesen

tudtam azonosulni: mert valóban „Nem lehet csoda

nélkül élni”....



Paulik FecóBlogbejegyzés, október 27. és 29. (részlet)


[…] Az egyik idegenvezető, Gyuri beszélt arról, hogy hogyan

figyeltek fel rám. Én közben a háttérben festek. Jött

egy család, jó volt, hogy annyira nyitottak voltak,

hogy miután körülnéztek, odajöttek beszélgetni és

megkértem őket, hogy nyomjanak nekem egy kis

festéket. Ők készségesen segítettek, nagyon

kedvesek voltak. Aztán a riporter tőlem kérdezett:

érdekes volt mert nem kért segítséget

magyarhangomnak, nagyon nyitottak és korrektek

voltak. Felvették a táblámat is, meg hogy hogyan

működtetem a telefonom, meg hogyan iszok.

Elmentek, folytattam a festést, közben kaptam egy

kávét. Nagyon jól sikerültek ezek az alkalmak is,

várom a következő ilyen napokat.


0 comments
hélóóó.png