A Kánon-mustra, a Nincs online folyóirat Tanulmány rovatának sorozata, melynek szerzői magyar oktatásban, valamint az irodalmi kánonban kimagasló pozíciót elfoglaló, klasszikussá, az alapműveltség mérföldköveivé vált műveket elemeznek. A sorozat célja ezeknek az alkotásoknak a kimozdítása a „becsontosodott” pozíciójukból: a közoktatás által belénk kódolt útvonalak átértékelésével újabb és újabb megvilágítások, perspektívák nyílhatnak meg, újragondolva és ismét élővé téve a mindenkori tájékozódási pontként felhasználható szépirodalmi szövegeket.



Tomcsányi Sára

A fák kimondhatatlan tettei

Gondolatok Nemes Nagy Ágnes Fák című verséről


A Pilinszky-centenárium után az idei évben is erőre kaphat az Újholdasok iránti rajongásunk vagy éppen apropót első odafordulásunk a Nyugat utáni generáció alkotói felé: idén éppen száz éve, hogy az Újhold folyóirat egyik megalapítója, Nemes Nagy Ágnes megszületett. Az irodalmi kánon kikerülhetetlen alakjáról van szó, akinek emlékével szemben sértő lenne, ha nem emelném ki, hogy rajta kívül mennyire kevés női szerző vív(hat)ta ki magának ezt a státuszt, hiszen elhíresült visszaemlékezéseiből tudhatjuk, hogy igen rossznéven vette, mikor költőnőként beszéltek róla, hangsúlyozva, hogy szakmai önmeghatározása szerint mindenekelőtt költő, s nem tart igényt semmifajta előnyre, amit az elődök hiánya miatti hátrány leküzdése idézne elő.


Vers- és prózamondó versenyek fülledt szobái, olvasókönyveink lapjai, névnapi csokor mellé tűzött köszöntések – ezek mind-mind műveinek gyakori előfordulási-elhangzási színterei. Ezzel ellentétben a „felnőtteknek szánt” (már ha van értelme ilyen kategóriákat megkülönböztetni) lírai alkotásai háttérbe szorultak, a közízlés- és tudat hajlamos máig méltatlanul átsiklani ezek fölött. Állításom megcáfolására tett kísérletként legyen ez szándék-kifejezés: nevének elhangzása ne merüljön ki az izgalomtól elszorult torok, valamint a belénk sulykolt, kötelező költő és cím közötti egy-három másodperces hatásszünet okozta csendben. Ne mondhassam, hogy „Egy szót se szóltam.


Egyik legszebb verse a Fák című költemény, ami rövidsége ellenére méltóképpen tanúskodik szerzőjéről. Már a mű címe miniatúraként összesűríti a Nemes Nagy Ágnes-i alkotásmód általános jellemzőit: szűkszavúság, koncentráltság, lényegretörő és húsbavágóan őszinte líra, megcsinált, tudatos költői képek, a metafizikai sík állandó megjelenése. Líráját objektív lírának nevezi a szakirodalom a tőle származó meghatározás alapján; magas szintű szellemi tevékenységét tükrözi e szókapcsolat elültetése nyelvünkben.


A vers felütése általános kijelentés, már-már tipizált közhely, ami az életben való előrehaladással, felnövéssel, a világ leképezésével kapcsolatban gyakran elhangzik: „tanulni kell”. Az Instagrammot megnyitva biztos ma is szembesülhettünk hasonló bölcselettel, úgymint az élet egésze egy nagy tanulási folyamat, vagy hogy az élet iskolájában a tanulás a kulcs a boldoguláshoz, a túléléshez szükséges alkalmazkodáshoz. Ám a versben a klisével kapcsolatos ellenérzésünk magja már a következő mondatban elveszti gyökeret ereszteni való apropóját; a költő konkretizálja a gúnyosan hangzó, neszeneked életigazság mikéntjét: „A téli fákat” kell tanulni. A kép meghökkentőnek hat, kirántja az olvasót a kezdősor teremtette kényelmes, ismertnek vélt mondanivaló karjai közül. A téli fák lecsupaszított, dísztelen, némán hajladozó hátterei életünknek, amik talpig zúzmarásak, s így mozdulni sem bírnak a leghidegebb évszak súlyától. Túlélnek. Egy lényegétől és rendeltetésének díszétől megfosztott állapot ez, ha lényeg alatt az esztétikai vágyak beteljesítését, a szépségről alkotott általános képnek és igénynek való megfelelést értjük. Ilyenkor a fák nem teremnek gyümölcsöket, virágokat, de még leveleik sem hajladoznak a szélben. Életet adó lényegük mindezek ellenére ilyenkor is – bár némán, – de teljesül. A 60-as évek költőinek életet, szellemi táplálékot adó képességükből fakadó, iránymutató tevékenységét a politikai-történelmi rendszer erősen behatárolta, ha nem tette egyenesen lehetetlenné műveik megjelenését. Ez Nemes Nagy Ágnes életművét is meghatározta, bizonyos kortársaihoz, például a már említett Pilinszky Jánoshoz hasonlóan: jobb híján gyerekverseket, meséket tudott megjelentetni, amik képesek voltak átcsúszni a cenzúrán, így sokáig ezek jelentették a közönséghez való eljutás egyetlen módját. A „Mozdíthatatlan függönyök”, „a sáv”, a „kimondhatatlan tettek” mind-mind egy behatárolt létformáról tesznek tanúbizonyságot, egy fentebbi erő általi kategóriába való besorolásról és ottragadásról. A „tanulni kell” így új értelmet nyer, egyfajta követendő példává statuálja a fákat.


A verset olvasva egyre hosszabb mondatok képesek kitörni a szűkszavúság meghatározó erejéből, a másik két versszak már egy-egy hosszú, soráthajlásos mondat. Az utolsóban a folyó megjelenése éles ellentétet képez az eddig tapasztalt mozdulatlansággal, ahogy csak rejtélyesen „füstölög a kristály” és a „ködbe úszik át a fa /, akár a test emlékezetbe”. Ám a folyónak sincs meghatározható célja, csak folyamata sodrásának. Nemes Nagy Ágnes a túlra nyit ezzel a gesztussal, egy paradigmaváltással kiragad minket a létértelmezésből. Az érzekelhetőn túlra utal, de nem képes írni róla: csak utalószavak férnek bele a vers zárványterébe: azt, hol, már, itt. Mintha megszűnt volna a tér és az idő, az ok és okozat; a tettek és következményeik megfoghatatlanok, nincsenek cselekedetek, csak állapotok. A tárgyi világ szépségeire vonatkozó, leíró figyelem ez, ami Rilke, Nemes Nagy Ágnes egyik költői példaképének költészetére is jellemző. A ködszerű egzisztenciális hangulat kilátástalanságára finom, visszafogott válasz érkezik: az utolsó versszakban megjelennek a színek, még ha csak tompán is, mégis, a fekete-fehér világ élőbbé válik: „vakfehér”, „kék éjszaka”. A „vadkacsa” is, mint az egyetlen élőlény, csak néma szárnyakkal létezik itt, a „csuklyás tárgyak” között. A mű egészére jellemző az éntelenítés, a személytelenség, amely az ismétlődő általános felszólításban központosul. Mintegy figyelmeztető táblaként vár a táj közepén bárkire, senkire, vagy az éppen arra járóra irányt mutatva, hogy bár kimondhatatlanok azok a dolgok, amik lényegiek, valami alapvető értéket sugároznak, s így ellentétben állnak a testtel, ami a versbeli egyetlen utalás az emberre – és az is csak, mint eltűnő emlék képes megjelenni.


Tanulni kell a fákat, tanulni kell Nemes Nagy Ágnes költészetét, érzékeny szemmel látni a világot: újra-tanulni, ahogy az ember a sokszor ismételt dolgokkal kapcsolatban hajlamos abba a hibába esni, hogy úgy érzi, ismeri, s közben nem veszi észre, hogy miből maradt ki egészen idáig.








Tomcsányi Sára vagyok, 2002-ben születtem Budapesten. Időm nagy részében legszívesebben egy Jane Austen-i univerzumban lennék, bálokon táncolnék megjegyezhetetlennek tűnő táncokat, vagy hosszú ruhában járnám a kíméletlen angol tájat. Egyébként másodéves hallgató vagyok a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, esztétikát tanulok, valamint a magyar minor bolondítja meg a hétköznapjaimat. Számomra a boldogságot a listaírás, az Újholdasok, a csípős tészták és a hársak alatti, barátokkal teli asztal jelentik.

0 comments
hélóóó.png