A Kánon-mustra, a Nincs online folyóirat Tanulmány rovatának sorozata, melynek szerzői magyar oktatásban, valamint az irodalmi kánonban kimagasló pozíciót elfoglaló, klasszikussá, az alapműveltség mérföldköveivé vált műveket elemeznek. A sorozat célja ezeknek az alkotásoknak a kimozdítása a „becsontosodott” pozíciójukból: a közoktatás által belénk kódolt útvonalak átértékelésével újabb és újabb megvilágítások, perspektívák nyílhatnak meg, újragondolva és ismét élővé téve a mindenkori tájékozódási pontként felhasználható szépirodalmi szövegeket.




Pintér Laura

Time-lapse rólunk

(Radnóti Miklós: Bájoló)



Egyesek bizonyára hüledeznek, ha egy vers megzenésítése ismertebb annak eredeti változatánál. Rövid mérlegelés után azonban a legkonzervatívabb irodalomszeretőknek is be kell látniuk, hogy szó sincs az adaptáció eredeti művet elnyomó elsődlegességéről – hisz nem pont az a fontos, hogy a lírába kódolt üzenet, tartalom, közlésmag (nevezzük bárhogy) eljusson az arra fogékony befogadókhoz? A találó, nem hivalkodó, de a szöveggel egyenrangú helyet megkövetelő zenei aláfestés csak segít abban, hogy az alkotás túlélje az egyszeri olvasatot, és a közönség időről időre visszatérjen hozzá.


Nem lehet kérdés, hogy színvonalas versmegzenésítéseink sorából melyik emelkedik ki népszerűség tekintetében: Szabó Balázs és bandája valóságos hungarikummal ajándékozott meg minket Radnóti Miklós Bájolójának feldolgozása által. Az alkotás többdimenzióssá válása az újra- és átértelmezés igényével lép fel, így érdemes szétszálazni a rövid, ám annál tömörebb és intenzívebb szöveget.



A szerző hitvesi líráját gyarapító vers egy többszörösen összetett mondatban felskiccelt látomás. A strófa, melynek elején azonnal megjelenik a nyelvbe ágyazott én, kurta, mindössze ötszótagos sorokból épül fel. A „rebbenő szemmel” szerkezet az álomlátás, a fantáziálás képzetét idézi meg, ily módon belépünk a szubjektum belső világába; mintegy szűrőként rajta keresztül szemléljük a megelevenedő természet csodáit. Az érzékletesen felvillantott képeken – a sövényen átugró rózsafán, az őt követő, vele játszadozó fellegen vagy a pimaszkodó villámon – kívül a verszene is nagy mértékben hozzájárul a jelenet plasztikus ábrázolásához. Hangutánzó szavak, kettőshangzók és kellemes érzetet keltő magánhangzók teszik még érzékletesebbé a szöveget. Az egyező hosszúságú sorokban ott lapul a monotonitás, valamint a folytonosság megszakításának a veszélye, de az újra és újra felbukkanó áthajlásoknak köszönhetően a versmondat homogén egész marad, egységei szinte elgördülnek egymáson.


A látomás korlátlan áramlása jelentős mértékű dinamikát kölcsönöz az alkotásnak, amit az igék halmozott használata csak tovább erősít; a természet szeszélyes szerelmes módjára „ugrik”, „surran” és „hervad”. A képek feszes tempóban követik egymást, mintha gyorsított felvételen, esetleg time-lapse-en szemlélnénk őket – e szubjektív időkezelés ismételten felhívja a figyelmet az én lelkivilágában gyökerező látomásosságra, és kiemeli az elbeszélt mozzanatok személyes jellegét. Nemcsak a verbális stílus, de maga a tartalom is az egyén felfokozott érzelmi állapotára utal. A tájképben rejtőző erotika a zárlat felől válik igazán egyértelművé: az utolsó sorokban megjelenik a te mint nyelvi képződmény – és nem mellesleg a lírai én partnere. A „mossa az eső / össze szívünket” kérésben érzékien olvad egybe a két fél, többes szám első személybe léptetve a művet. Ennek fényében a természet pajzán játékosságot és félreérthetetlen bujaságot sugárzó képeiben már korábban megtörténik az, ami a közös otthon melegében is lezajlik. A táj egy lépéssel az egyén előtt jár; a cselekvés megkettőzése az én vízióját vágyai kivetüléseként értelmezi újra, illetve magában hordozza ember és természet hasonlóságát, sőt azonosságát.


Külön figyelmet érdemel a Radnóti-versben igen hangsúlyos szerephez jutó vízmotívum, amely a mű hevült alaphangja által a szokásostól eltérő jelentésrétegeket is magára vesz. Hagyományos bibliai és mitológiai konnotációja minden esetben a megtisztulással, a bűnöktől való szabadulással és az élettel hozható kapcsolatba. A szinte már banálisnak ható özönvíz-történeten túl érdemes a Jordán folyóban történő keresztelkedést, vagy akár a tengerben édesapja kicsöppenő véréből születő Aphroditét is bevonni a szimbolikák játékába. A kinti szférához tartozik a következő részlet: „kékje lehervad / lenn a tavaknak / s tükre megárad”, míg a már idézett „mossa az eső / össze szívünket” zárlat a benti térben érvényesül. Kint és bent ellentéte pusztán látszólagos; a konfliktust éppen a szóban forgó motívum mindkét esetben azonos tartalma oldja fel: a szenvedélyes összeolvadás, az egyesülés kifejezőjeként lép fel – mondhatni átveszi az általánosan a tűznek tulajdonított metaforikát. Rendkívül izgalmas, hogy ennek ellenére a tradicionális jelentésréteg is megőrződik: a víz által sejtetett testiség nem bűn, hiszen tiszta, őszinte szerelemmel párosul.


Aki nem művész, csak elképzelni tudja, milyen nehéz lehet egy költőnek elengedni alkotását, önálló útjára bocsátani szellemi gyermekét. Mégis – Radnóti bizonyára örülne, ha látná, ahogy tízezrek éneklik együtt a megzenésített Bájolót. Hiszen szemtanúja lenne annak, ahogy többszörösen érvényre jut a sorok között megbújó tartalom: a tény, hogy nemcsak a vers énjének rebben meg a szeme. Mi is ott vagyunk, és csodáljuk azt a magasra ugró rózsafát. Hogy később, bent mi történik – nos, az már más lapra tartozik.








0 comments

Recent Posts

See All
hélóóó.png