Túry Melinda

Körvonalazd önmagad

(Rachel Cusk: Körvonal, Park Kiadó, 2021)

„A Körvonal regény tíz beszélgetésben”, olvassuk a borítón, és máris sejtjük, hogy különleges szerkezetű művel van dolgunk. A beszélgetésekről is hamar kiderül, hogy nem mindennapiak: élettörténetek tárulnak fel és emberi lelkek nyílnak meg folyamatosan, gyönyörű megfogalmazásban. A kanadai születésű angol írónő Rachel Cusk első magyarul megjelent regénye tűpontos, részletes, hiteles és akár kegyetlenül őszinte megfigyelések és megnyilvánulások sorozata. Feltűnnek, majd eltűnnek a szereplők, akikkel a főszereplő-narrátor az Athénba való utazás és az ott tartózkodása során, esetenként szándékosan, sokszor csak véletlenül összefut, és akik úgy vallanak magukról, érzelmeikről és emlékeikről beszélgetőtársuknak, Faye-nek, mintha a radikális őszinteség, a folyamatos önvizsgálat, a jelen megélése, a múlt feltárása valamint érzelmeink és benyomásaink pontos kifejezése és vállalása nevetségesen könnyű és általános gyakorlat volna. Mivel Faye meglehetősen ritkán szól közbe, a dialógusok néhol inkább egymás mellé fűzött, végtelenül gazdag monológoknak tűnnek. Egy ponton talán hiányérzetünk is támad, hogy az úgynevezett főszereplőről alig tudhatunk meg valamit. Pedig jóval többet árul el magáról, mint hinnénk.

„Egy frissen elvált írónő Athénba repül, ahol egy kreatívírás-kurzuson tanít”, folytatódik a regény ismertetője. Ez alapján akár egy cselekményközpontú, könnyed romantikus regény is lehetne, olyan fajta, aminek már a megjelenése előtt megveszik a megfilmesítési jogait. A Körvonalnak azonban nincs is hagyományos értelemben vett cselekménye – azt mondhatnánk, több kisebb cselekményt gyűjt egybe, történeteket szerelemről, házasságról és karrierről, melyekkel a szereplők egyszerre próbálják megérteni, definiálni és megalkotni a múltjukat és identitásukat. A narratív identitás elmélete szerint énképünket mi magunk, a múltunk folyamatos újraértelmezése és történetbe foglalása útján alakítjuk ki. A regényben tehát azt követhetjük végig, ahogy a szereplők saját élettörténetüket Faye-re bízva definiálni próbálják önmagukat. És vajon ki narrálja ezt a sok rendkívül személyes élettörténet? Bár Cusk a Politics and Prose író-olvasó találkozóján[1] elárulja, művével a kollektív történetmesélés ősi gyakorlatához kívánt visszatérni, véleményem szerint az egyes, önmagukról mesélő szereplők nem tekinthetők Faye-jel egyenrangú elbeszélőként. Inkább arról van szó, hogy a történetek, melyeket olvasóként megismerünk, a karakterek emlékeinek és benyomásainak a narrátor által értelmezett verziói.

Felmerül a kérdés: mennyire bízhatunk Faye-ben mint elbeszélőben? A mű mintha az ő részletekre és hangulatokra érzékeny, gazdag és tág tudata volna szavakba öntve – igazság, ami elénk tárul, de nyilván nem objektív. Hogy Cusk találó terminusával éljek, egy „egyénileg összeválogatott valóság” (self-selected reality) jelenik meg a könyv lapjain, melyet természetesen mi, olvasók is a saját magunk módján interpretálunk. Meglehetősen sok réteg különíthető el a narratívában: a szereplők esetenként múltbéli társalgásokat idéznek fel a Faye-jel folytatott beszélgetéseikben, így egyes helyzetek, cselekmények, megnyilvánulások már azelőtt többszörös értelmezésen mennek keresztül, hogy betűkbe kódolva a szemünk elé kerülnének. És nem csupán azon érdemes tűnődni, hogy az értelmezői folyamatok során miképpen formálódik, ami kifejezésre jut, hanem azon is, mi az, ami nem is hangzik el. Ugyanis aki történetet idéz fel, válogat, annál jelentősége lehet annak is, hogy mit hagy ki az elbeszélésből. Faye-t illetően eltűnődhetünk, hogy elhallgatja-e saját megszólalásait itt-ott egyszerűen azért, mert ő személyesen mások narratívájára helyezi a hangsúlyt. Vagy valóban csak arról van szó, hogy „sokan soha nem tanulnak meg” (14.) kérdezni? Ha van is igazság az utóbbiban, úgy vélem, Faye – elvégre írónő – nem csak értelmez, de egyfajta szerkesztői munkát is végez az elhangzott élettörténeteken. Erről árulkodnak azok a szöveghelyek, ahol meglepetésünkre külön megjegyzi, hogy „elnémultam” (65.), pedig némaságát addigra megszoktuk (így olyan, mintha a megjegyzés véletlen maradt volna a szövegben), illetve azok is, ahol két egymást követő narratíva között nehezen lelhető fel bármiféle kapcsolat (mintha bekezdések hiányoznának a kettő között).

Faye tulajdonképpen a beszélgetőpartnerek történeteinek társszerzője, amivel arra is utalok, hogy ezeket a narratívákat, melyek jóllehet, eredetileg mások emlékeit és énképét fejezik ki, ő is az identitásának fel- vagy újraépítéséhez használja fel. Természetes reakciónak tekinthető, ha Faye frissen elvált nőként erős igényt érez arra, hogy saját történetét és személyét új szemszögből vizsgálja – és ezt különös módon úgy teszi meg, hogy meghallgatja, ahogy mesélés útján mások újraértelmezik és újraalkotják saját múltjukat és identitásukat, majd a történetek segítségével körbeírja, körvonalazza önmagát, valamint azokat saját narratívájának szálaiként használja fel. Faye egy ponton be is vallja, hogy „a saját félelmeimet és vágyaimat láttam megtestesülni a kinti világban, mások életét lassanként a saját életem magyarázatainak éreztem” (80.). A regény tehát minden látszat ellenére elsősorban róla szól, és Faye jelenléte annak ellenére is, illetve éppen azáltal lesz rendkívül intenzív, hogy igyekszik a háttérben maradni. Noha jórészt csupán azt kívánja átadni nekünk, amit a külvilágból tapasztal, ezt kifejezve, megfogalmazva óhatatlanul megalkotja, megjeleníti önmagát is.

Faye az athéni tartózkodását illetően szinte csak annak tulajdonít jelentőséget, csak arról számol be, amikor beszélgetésbe elegyedik valakivel – régi és új ismerősökkel, a diákjaival, de legtöbbször a férfival, aki mellette ül az athéni repülőn. Érdekes módon a „szomszédomként” emlegetett férfi az egyetlen karakter, aki végig névtelen marad – annak ellenére, sőt, úgy gondolom, éppen azért, mert ő az, aki (legalábbis Faye „szelektált” valóságában) a legtöbbször és legjobban feltárja magát, aki a legközelebb próbál férkőzni az elbeszélőhöz. Faye azonban úgy van közel, hogy távol marad – és ez a kettősség nem csupán a szomszéddal való kapcsolatára értendő: teljes személyét és elbeszélési technikáját ez határozza meg. A részletek megszállottja, csupa költőien, de minden fennköltséget nélkülöző módon megjelenített apróságot, finom hangulatokat tolmácsol, hiszen ezeken át igyekszik megtudni, megérteni, illetve kifejezni valamit a nagy egészből, ami egyszerre jelentheti az életet és az irodalmat. „Közel kell maradni a dolgok kontúrjához, közel hozzájuk, de kívül rajtuk, ahogy egy fecske követi a táj vonalait, kirajzolja őket, de nem száll le soha” (205.) – áll a címre utaló mondatban is.

Faye többször is elhomályosítja az irodalom és az élet közti határvonalat. Könnyedén kikövetkeztethető, hogy ő nem olyan alkotó, aki íráskor „a képzeletét használja” (162.). A „Hogyan írjunk” című kurzuson mindössze annyit kér a diákoktól, meséljék el saját tapasztalataikat ilyen-olyan témában, melynek következtében az órák Faye találkozóihoz hasonlóan hosszú monológsorozatokká válnak. Ez a metódus arra a meggyőződésre utal, hogy írni lényegében nem más, mint amit a Körvonal szereplői megállás nélkül tesznek: szavakba önteni saját élményeinket. Irodalmi művet tehát ugyanúgy, az emlékeinket értelmezve és kifejtve alkotunk meg, mint saját identitásunkat és élettörténetünket – más szóval Faye azt sugallja, hogy írni nem más, mint élni, illetve hogy az írás egy állapot, egy létmód, az élethez való hozzáállás. Ezt persze a gyakorlatban párosítani kell azzal a bizonyos „fegyelemmel” (53.), amit a kurzus másik kreatívírás tanára, Ryan említ meg. Érdekes módon a legtöbb írással kapcsolatos kérdés nem is Faye óráin, inkább az egyes szereplőkkel folytatott beszélgetésekben kerül elő. Cusk A kreatívírás kurzusok dicsérete című esszéjét[2] elolvasva jól látjuk, hogy nem elég, hogy Faye karaktere meglehetősen közel áll a Rachel Cusk nevű személyhez, az írónő a saját írással kapcsolatos meglátásait teszi bizonyos szereplői szájába.

Mikor a már említett Politics and Prose találkozón egy vendég Rachel-ként emlegeti a Körvonal főszereplőjét, Cusk elismeri, hogy jogos az olvasó fejében a zavar. A szerző elárulja, hogy válás után fogott bele a regénybe, olyan időszakban, mikor megalázva, kellemetlenül, már-már láthatatlannak érezte magát. Azt tapasztalta, hogy a trauma hatására nem tudja magát a megszokott módon kifejezni, így felülvizsgálta a manapság jellemző és népszerű narrációs technikákat, amiket eddig ő is használt és amelyeken olvasóként felnőtt – és ezekkel is szakítani próbált. Cusk ezzel magyarázza, hogy a Körvonal narrátora ilyen határozottan a háttérben kíván maradni, valamint hogy a könyv kendőzetlenül saját tapasztalatait fejezi ki, mindenféle „kitaláció” nélkül. A Körvonal tehát autofikciós mű, amely a Cusk-esszé egyes pontjait bizonyítja: azt, hogy „az írás szabályai nagy részben megkülönböztethetetlenek az élet szabályaitól”; hogy az írónak, ahogy a beszélgető feleknek is vágya, hogy mesélés közben, „a nyelven keresztül őszintébben” éljen; valamint hogy a „saját hang megtalálása” mindannyiunk számára „terápiás szükségszerűség”. Cusk szerzőként és személyként úgy találta meg saját hangját, hogy leírta, ahogy Faye trauma hatására szétesett énképe elkezd kirajzolódni annak köszönhetően, hogy a szereplők saját múltjukról őszintén vallva megalkotják, újraértelmezik személyes narratívájukat és identitásukat. Kada Júlia mesteri fordításában is szépen szól.

[1] Megtekinthető itt: https://www.politics-prose.com/video/outline-trilogy-rachel-cusk
[2] Rachel Cusk In praise of the creative writing course (A kreatívírás-kurzusok dicsérete) című írása eredetileg a Guardianban jelent meg. Magyarul Vonnák Diána fordításában, a Literán olvasható: https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/rachel-cusk-a-kreativiras-kurzusok-dicserete.html

Túry Melinda felelősségteljesnek és lelkiismeretesnek tartja magát. Fontosak számára a könyvek, a jó beszélgetések és a nagy séták. Muszájnak érzi, hogy írjon, olvasson, jógázzon, tűnődjön, véleményt alkosson, és egészségesen étkezzen. Érdekli, mi történik mások és a saját lelkében, és hogyan lehet érzéseket, gondolatokat és hangulatokat kifejezni, megfogalmazni. Szeret fordítani, filmet nézni, napon feküdni, vízközelben lenni. Fejlődni vágyik, harmóniát keres.