Szabó Máté

Jel 2 - 17, avagy nevek a kövön

(Bronka Nowicka: Megetetni egy követ, Prae Kiadó, 2021)


Úgy tűnik, a szöveggel szorosan egyvallásúak vagyunk. Én azt vallom, hogy a líra név-állítás, egy világ bejelentése a létezőinek megnevezésén keresztül: a „van”- ról és a „nincs”- ről szól, a dolgok megnevezés általi életre kelteséről, és ha akarom, visszataszításáról a halálba – míg minden, ami ennek a gladiátorharcnak a „hogyan”-ját, a létezők közötti mozgást meséli el, az a prózához közelít. A kettő nem tud egymás nélkül létezni, közösen szervezik barbár világunkat.


Bronka Nowicka Niké-díjas első kötete negyvennégy rövid prózaverset (? – verset) tartalmaz, melyek ennek a felállított világnak a határairól – arról és onnan – szólnak. A szövegvilág névtelen lányát egyes szám első vagy harmadik személyben követjük. Kora gyermekkori, vidéki nyomorban eltöltött életszakaszáról szóló képei negyvennégy tárgyat jelentenek be, ahogy a „Tárgylista” (tartalomjegyzék) nevezi: „Harisnya”, „Teáskanál”, „Hamu”, „Bőr”, „Gyufa” stb. Minden szöveg alaphelyzete, hogy maguk a tárgyak – a „címszereplők” és egyaránt a szövegvilágban kibomló tárgyak – azok a pontok, melyekből a prózaversek definíciós aktusai elindulnak: „Sem a zsebbe ejtett gesztenye, sem a lopott alma nem nyomja annyira a gyereket, mint a szomorúság. A szomorúságnak az a dolga, hogy megjöjjön és itt legyen. Semmi több…” (, 16.). Ezek a tárgyak definiálják a fogalmakat is, melyek az örökös szubjektum rejtett kapcsolódásai és öndefiníciós próbálkozásai a világgal szemben. Innen nézve teljesen elhanyagolható, hogy egyes szám első, vagy harmadik személyben hallunk-e a lányról. Öndefiníciója sokkal inkább öndefiniálódás. Szenvedés és elszenvedés – ezt a jelenséget pedig határtalan nyíltság jellemzi gyermekkora barbarizmusa ellen.


A tárgyak képzik a határt a lány és a világ között, mely tárgyak magukon viselik a nyomor lenyomatait, agressziót és empátiát. A könyv célja ezt a magában látott világot felfesteni, ennek realitásába sűríteni a mindennapi helyzetektől kezdve az örökkévalóságig mindent. Nem nehéz ezt a kibontakozó kozmológiát annak széleibe és határhelyzeteibe gyűjteni, a töredezettség meztelenségébe, ha mindez egy gyerek szemével van láttatva: „A babám egy mozsártörőből volt, amit sütéshez használtunk. Nem volt vaj, cukor – a mozsártörők semmire nem voltak jók. A szemét gyertyalánggal felmelegített dróttal égette ki a nagynéném […]. Ha szeget kellett verni egy szétesett cipőbe, levetkőztettük a babát, és úgy, meztelenül, az lett a kalapács…” (Villa, 24.)


Hiszen a gyermeki perspektíva – mint minden ilyen hang, minden létező szövegben – a naiv megszólalás előnyével indul. Nem titkolom bizalmatlanságomat egy ilyen perspektívával szemben. Azért sem, mert fontosnak tartom a folyamatos visszatérést hozzá és számtalan módon használhatónak gondolom. A csíkos pizsamás fiú történetformáló naivitása sokáig velem maradt; a Makulátlan elme örök ragyogása „Sometimes I think people don't understand how lonely it is to be a kid” mondata mindig kényelmetlenül mélyen rezonál bennem; Pintér Béla A Sütemények Királynőjének érzékien játékos brutalitását most is hallom; Esterházy pedig jólesően veszi semmibe, hogy narrátora még beszélni sem tud, amikor a szájába sűrít kétezer év Spinoza-Kierkegaard-Weil-ésatöbbi hitelméletet az Egyszerű történet vessző száz oldal Márk-változatában. Mindezt azért teheti, mert a hagyomány azt diktálja, hogy a gyermeki perspektíva eleve az „archaikus-szenzuális-mitikus létérzékelés”[1] birtokosa, egy (fogalmi) nyelv előtti állapoté. És mégis beszél!

Nowicka ennek a beszédnek az előrevetett jelentésességét használja ki szövegeinek megkonstruálásakor. A gyermeki perspektíva azonban kihasználatlan marad. Bár helyenként könnyed játékossággal tűnik fel („valaki hajtsa meg egy lovaglópálcával ezt a »mostot«” [Küszöb, 39.o.]), legtöbb esetben azonban megmarad annak deklaratív egyszerűségénél, melyből egy, a könyvben is gyakran tematizált szomorúság hallatszik ki („valaki hallgattassa el a küszöbön leölt halakat”[Küszöb, 39.]), mely deklarációval mint a líra jelenségével önmagában semmi probléma. Annak kitartó és változatlan használata azonban a szövegek szerkezetére irányítja a figyelmet, valamint annak nyelvi aktusaira helyezi a hangsúlyt.


A nyelv felé fordulva megállapítható, hogy a szövegek vitathatatlan formai tisztasággal felelnek meg mind a próza, mind a líra követelésének: a líra megnevező aktusa a prózai tömörséget tölti ki teljesen. Logikájuk szerint így válnak különválaszthatatlanná, hogy saját követelést állítsanak fel. A szövegek szervező ereje tehát egyértelműen a líra, a tárgy bejelentése és életre keltése a név által, mely a prózai tömörség elvét követi. Így épül fel egy nowickai mondat. Követelésük azonban túlságosan nagy: mivel minden mondat egy gyermeki perspektívából megszólaló lírai állításba tömörül, ezért minden kijelentésnek olyan súllyal kell történnie, mint az előzőnek. A szöveg megköveteli minden mondat súlyát, melyet egyetlen szövegtől sem kívánhatunk.


Természetesen nem elhanyagolhatóak a szöveg prózai elemei sem, melyek tagadhatatlanul munkálkodnak. Ezek azok az elemek, melyek a megnevezett tárgyak és a megnevezés aktusait mozgatják: a köztes és a mozgó. Ezért beszélhetünk mégiscsak történetívről, mely a legkevésbé sem egy felnövéstörténet, hanem egy szubjektum önrealizációja és pozíciójának elnyerése egy fogalmi világban, egyszerre a mitikus világ elhagyása és egy kozmológiai skálán való számvetés. A prózai elemek miatt lehet szó témákról és helyzetekről is, melyeket Szarka Judit idézett recenziója pontosan érzékeltet. A prózai elemek emelnek időt a szövegbe, melyet – nyelvileg bármennyire is kritizálandó módon, de – vallásához és vállalásához illően és sajátos szépséggel a könyv is tematizál: „Fájt a gyomrom a félelemtől, hogy [az előhívott] képen mások jelennek meg, mint akik rajta voltak, mert ott, ahonnan jöttek, valami történt velük. Ott – amíg a szűk doboz fogságában voltak. Aggódtam, hogy az idő bosszúból ránk ijeszt, amiért rabságban tartottuk…” (Fényképezőgép, 62.) A prózai elemek teremtik meg azt a mozgást, melyben egy szöveg – például benne a lány lelke, mely mégiscsak a történet közepét foglalja el – visszacsapódhat magára és önreflexívvé válhat. Mégis, a könyv és a szövegek felépítése miatt a líra abszolút túlsúlyban áll a prózai elemekkel szemben. Érvényteleníti azokat, emiatt túlságosan nagy szerepet vállal önmagára. Talán a leggyakoribb jelensége ennek a túlhangsúlyozás ott, ahol sokkal több megnevezetlen fért volna el, ráhagyva egy prózai mozgásra, hogy (például utalás módján) érjen el a tárgyához: „A szomszédasszony minden nap átjön. Kávét iszik, és kibeszéli magából a régi időket, amik leülepedtek benne, mint csésze alján a kávézacc. Századjára is leönti őket. Emlékei egyre hígabbak, mégis folyton le lehet őket forrázni…” (Villa, 25.) Semmi nem marad kimondatlanul, pedig a könyvben szinte minden szöveg nagyon termékeny prózai helyzeten alapul, mint egy asztallá lett farönk, amely olyan nagy, hogy magát a házat kellett köré építeni, vagy a szenilis dédi, aki gombokkal akarja megvásárolni halálát: „- Meghalok, ha jól megfizetsz – mondja a vén pólyás. A nagymama elővesz egy zacskó ágyneműhuzathoz való gombot. Kiszórja a padlóra. – Elég lesz? – Mit tudom én. Meg kell számolnom…” (Gombok, 21.) A lány hangja azonban alig később így fejezi be a szöveget: „Amikor nem figyel, bedugom őket a cipőmbe, az ingem alá, lenyelem őket. Csak legyen kevesebb. Túl kevés ez a halálhoz…” (21.)


Ez a megnevezési kényszer, a túlzott líraiság paradox módon annyira kitölti a prózai mozgás terét, hogy már a szövegek kiinduló helyzetét, a tárgyak visszacsatolódását az alanyhoz is háttérbe szorítja. A szövegek, bár főként mesék, nem rendelkeznek valódi történettel. Mint életképek pedig – melyben a lírai deklaráció nyelvi aktusának kellene megteremtenie minden tétet a szövegben – ennek lehetetlenségében pusztán elrontottá válnak. Túlságosan rejtve történnek ahhoz, hogy olvasás közben, ne csak utólagosan érezzek rá a kényelmetlenül lírai nyelv mögötti történésekre. Hiszen számtalan olyan témát vet fel és jelenséget mutat be a könyv, mely több, mint gyönyörű és amelyről említést sem tettem – például az antropomorfizált tárgyak és a dehumanizált emberek közötti reciprocitás, mely két frontról közelíti élet és halál határát. Izgalmas, nem? Kár, hogy tovatűnt!



[1] Szarka Judit: A mindenség megmutatkozása, 2021.11.11, Online forrás: https://revizoronline.com/hu/cikk/9271/bronka-nowicka-megetetni-egy-kovet, utolsó megtekintés: 2022.04.27.






Azt mondják sokat hazudok: Áron a harmadik nevem. Ez igaz. 22 éves vagyok. Ez még egy ideig. Az ELTE BTK-n tanulok, ez remélem tovább. Gyerekkoromban két évig őriztem egy darab mohát. Ó igen. Bízom az irónia szervezőerejében. Nemigazán. Érdeklődési köreim: versek, kutyák, náci filozófusok.


0 comments

Recent Posts

See All
hélóóó.png