Kernya Patrik

Hommage à certains



Kétségtelen, hogy a halál után nem érhet véget az élet. Kell lennie egy túloldalnak, legyen az menny, pokol, purgatórium, vagy bármi más. A kérdésem inkább az, hogy meddig van nyitva, és tömegközlekedéssel hogyan lehet megközelíteni. A halál nem lehet más, mint fizikai testünk felébreszthetetlensége. Hasonlít az alváshoz, de abban különbözik, hogy reggelente nem bírod felvenni a papucsod, majd nem bírsz kényelmetlenül becammogni a konyhába, és lefőzni a nap első kávéját.


Egyik éjjel mikor a túloldal nyitvatartásához próbáltam ajánlatot írni a Google oldalon – természetesen 0-24-eset – pont a halál kopogtatott az ajtómon, ami kicsit meglepett, hiszen a kapucsengőn nem szólt senki, hogy be kellene engednem. Udvariasan beinvitáltam, majd csapvízzel kínáltam, ami egyébként köztudott, hogy rákot okoz, dehát a halálnak már úgyis mindegy. A víz mellé kis ropogtatni valót tettem, majd megkérdeztem, hogy mégis minek köszönhetem kései érkezését.


– Mit gondolsz, mégis mit keresne itt a halál az éjszaka közepén? Nyilván velem kell ma jönnöd. Földi léted végéhez értél. – kezdte ijesztően vehemens hangsúllyal.

– Miről beszélsz? Mégis miért jönnél pont most? Még csak életem felénél tartok. Előttem az élet, még kell valami hasznos dolgot is csinálnom. Nem tudnál esetleg várni addig?

– Te most viccelsz velem? Úgy nézek ki, mint akinek van ideje bármire is várni? A Pokol kapuja lassan bezár, és még vagy öt másikat is be kell gyűjtsek rajtad kívül.

– A kapuzárással még várjunk, ha lehet! Az imént javasoltam hosszabbított nyitvatartást…de egyébként mégis mit vétettem, hogy ezt érdemlem?

– Gondolom tudod, hogy léteznek bűnök, ugye? Későfiatal korodban egészen sokat tanultál róla.

– Hát…láttam már egy filmben.

– Nagyszerű…mondjuk azért vagyok itt, mert mind megszegted a főbbek közül. Előzetes tájékoztatások alapján a pokol tizenharmadik alsó szintjében fogsz helyet kapni.

– Te halál! Mi lenne, ha mondjuk megmagyaráznám neked egy üveg bor mellett azokat a bűnöket, amikről az előbb zagyváltál? Ha sikerül meggyőzzelek arról, hogy nem is olyan súlyosak ezek, akkor visszajöhetsz három nap múlva, addig meg megcsinálom azt a hasznos dolgot, és úgy te is jól járhatnál, és nekem sem kell ilyen későn útnak indulnom.

– Nem ihatok. Szolgálatban vagyok.

– Egy pohárka. Utána mehetsz is tovább. – csábítottam.

– Jó, de aztán gyorsan. Ha nincs meg a napi limitem, holnap túlóráznom kell. Kezdj kevélységgel, abba úgyis beleakad a nyelved!

– Na már most… – vettem egy mély lélegzetet. Éreztem, hogy ennek most még tétje is lehet. –Tulajdonképpen a büszkeséget és a kevélységet csak épp, hogy egy hajszál választja el egymástól. Kicsit olyan, mint a vonat és a busz kapcsolata. Mikor megérkezel egy késésben lévő vonattal a megállóba, a busz biztos, hogy pont akkor fog elindulni, mikor odaérsz. Ilyen kis cérna méretű különbségnél mégis honnan tudnád megállapítani, hogy büszke vagy inkább kevély volnék? Jézus például elutasította a hatalmat és a dicsőséget. Én csak írogatok a kopott asztalomnál, néha megjelenik egy-egy szövegem a lapokban, de hát erre még büszke sem lehetek, tekintettel a tényre, hogy egyedül a *cenzúrázott tartalom* osztja meg őket. Hatalmat meg legfeljebb néhány légy és hangya felett tudok gyakorolni, ha a karomra tévednek. Sőt, a pókoktól még a megyéből is kirohanok. Ha emiatt vennéd el drága lelkem, hát legyen, de akkor aztán kiderül, hogy kettőnk közül ki is a kevély valójában.


A halál pont kiitta a borospoharat.

– Tölthetek még egyet, kedves halál? – kérdeztem előzékenyen.

– Szerencséd van. Egy bűnt lehúzok a listából, mert jó napom van. Nyertem húszezret a lovin. De bort azt már nem kérek.

– Csak egy pohárral, ünnepeljük meg a győzelmed! – majd ezzel a lendülettel töltöttem a következőt.

– Utolsó. És most mesélj a fösvénységről! Épp tegnap láttam, hogy annak a hajléktalannak nem voltál képes egy százast sem adni, hiába volt sánta, büdös és tehetetlen. Az örökséged ellenére nem vagy képes költeni sem magadra, sem másra. Ha rajtad múlna akár éhen halhatna körülötted bárki, az sem tűnne fel.

Éreztem, hogy nem volt jó ötlet csapvízzel kínálni.

– Én volnék fösvény? Kikérem magamnak, ez teljességgel kizárt. Ha igaz volna, most nem adtam volna a ropimból és a boromból.

– Egyszerűen csak meg akarsz vesztegetni.


– Na még ez is…Figyelj halál! Azzal, hogy értelmetlen szövegeket publikálok, és azt közzéteszik, csak adok az embereknek valamit. Olyan történeteket kapnak, amelyekbe beleépíthetik magukat, és még azok a hajléktalanok is, akik kint fagyoskodnak, belebújhatnak másnak a bőrébe, így még csak fázniuk sem kell. Mondhatjuk, hogy egyfajta fűtőtest vagyok nekik. Ezzel pedig saját szomorú és unalmas sorsukból fellélegezve néhány percre boldogok is lehetnének. Akarom mondani a „boldogtalanság hiányának állapotába” jutnak. Feltételezem te sem voltál mindig boldog. – sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen pátoszos baromságba illesztem majd Schopenhauert. Megérte a koszos vonatokon filozófiai könyvekkel terelni el a figyelmem a fülsértő zakatolásról.

– Hm. Ennél nagyobb hülyeséget is rég hallottam. – Ennél a pontnál jöttem rá, hogy kezdett megártani a bor, de a következő töltésnél már csak nem is ellenkezett. – Jó napom van. Na de mivel magyarázod az éjszakai kiruccanásokat? A bujaságra mégsem mondhatod, hogy csak úgy el kell menni mellette.


– Gondolkozz már, halál! Miért teremtett akkor Isten olyan gyönyörű szép nőket. A szenvedélyt nem kell féken tartani. Hisz látod, hogy neked sem megy a borral. Én azt mondom, hogy találd meg azt a szenvedélyt, amit szeretsz, és hagyd, hogy megöljön. De te magas lóról beszélhetsz, téged már nincsen minek megölnie.

A bortól kezdtem én is szédelegni, és olyankor mindig megkívánom a kaját, így a mondandóm közepénél felálltam, és odatettem egy serpenyőt a tűzhelyre, hogy vacsorát készítsek. A halál közben állra tett kézzel, kapucnival a fején ült a pohara felett, és érezhetően a szenvedélyein morfondírozott. Majd néhány perc után megszólalt.

– Irigység? Az irigység vezeti hanyatlásba a társadalmat és tovább mélyíti a szakadékot. – konstatálta szembetűnően melankolikus hangulatban.


– Látod a széket, amin ülsz?

– Ültem már kényelmesebben is.

– Na ugye, és ha esztétika szakra jártam volna, akkor még abba is beleköthetnénk. Olyan nagy bűn más írótársaim széke után vágyakozni? Ők sem írnak jobban, mégis kényelmesebb helyen ülnek. Mindez azért, mert szélesebb létrára szálltak, mint én. De elmondom neked, hogy szélesebb létra nagyobbat üt, ha dől. A jóságot egyébként meg választanunk kell. Ha az ember nem választhat, akkor nem is ember többé. Lehet, hogy a székükre fáj a fogam, de legalább nem én adtam el a lelkem az ördögnek. Te meg most mégis hozzá vinnél.

Az üveg huszonegyes volt, de kezdett kifogyni, a halál pedig jócskán kivette a részét a fogyasztásban.


– Kezdem sikertelennek érezni ezt az estét. Lehet mégis rossz lóra fogadtam.

Mire az elkeseredett hangnemben befejezett mondat végére ért, elé tettem egy tányéron félig átsült steaket (bolti) barna mártással – sajnos az időszűke miatt csak erre futotta –, szarvasgombával és ropogós sültkrumplival – amit még délután sütöttem ki a vízzel hígított ketchupomhoz –. A nyála a kopott asztalon landolt.

– Kóstold meg és a következőt ki is hagyhatjuk. Az ételről egyébként gyakran eszembe jut, hogy mennyire sokszínű világban élünk. A pizza, a gyros, a sushi és az édes-savanyú mártás is idegen kultúrák betüremkedései hagymából, szalonnából és paprikából álló univerzumunkba. Mikor az ember ízlelőbimbóit kényezteti, azt hiszi, az univerzum nem is áll másból, mint égi objektumokból és finom kajákból.


A vendéglátás nem is alakulhatott volna jobban. A halál percek alatt befalta a nagy adag ételt, amit elé toltam.


– Remélem nem haragszol az illetlen viselkedésem miatt. Bejövök hozzád csengetés nélkül, megiszom a borod és megeszem a vacsorád. Ráadásul most vinnélek le a Pokolba is. Jut eszembe, a lift a héten nem működik, ezért lassan indulnunk kéne, mert hosszú az út lefelé.

– Én ugyan nem vagyok haragos típus. – reméltem, ha ezt hangsúlyozom, akkor a következő lépést is átugorhatjuk.

– Mi is volt azzal a publikációddal, amelyikben Hitlernek azért bocsátottál meg, mert szimplán azért végeztetett ki több millió embert, mivel azt hitte, hogy az apja zsidó volt és elhagyta az anyját, amit nem tudott feldolgozni, így tízévesen rá kellett szoknia a sörre, néhány évvel később pedig sörpuccsot kísérelt meg, innentől meg már nem volt visszaút a gyilkolásig? Mindezt azzal igazoltad, hogy a bosszú a legjobb gyógyír a sebzett szívre.

Mégis mit mondhattam volna ilyen vádra. Könnyebb beismerni mellékbűnt, mint főbűnt.


– Az csak plágium volt. Magamtól eszembe sem jutott volna ilyen történet, pláne, hogy nem vagyok nemzeti, szocialista még úgyse. Az Oldboy-t pedig úgyse látták sokan, ezért úgy gondoltam nyugodtan idézhetek belőle.

– Szóval még lopsz is?

– De az nem főbűn. Perelj be, ha nem tetszik, de ezért én nem megyek veled innen sehova.


A halál felállt, majd az asztalba kapaszkodva, dühöngve a következőket vágta a fejemhez:

– A legfontosabb indoka annak, hogy itt vagyok, az az, hogy elpazaroltad a lehetőségeidet. Tehetséges voltál, és a képességeidet egyszerűen csak eldobtad magadtól. A nevetséges plágium helyett fényt hozhattál volna a környezetedbe, felvilágosíthattad volna társaidat, de az önzőséged és szenvedélyeid fontosabbak attól, hogy valaki legyél. Ettől fogva értelme sincs szánalmas életednek sem. Mindenkinek jobb lesz, ha most lelépsz.


Mire befejezte volna a mondatot, bortól mámoros állapotában megbotlott a szék lábában, majd az asztal sarkába verte a fejét. Egy pillanatig reménykedtem, hogy meghalt és békén hagy, de hamar rá kellett jönnöm, hogy jelen helyzetben ez nem lesz ennyire egyszerű. Néhány másodpercig azon gondolkodtam, hogy mi lenne a legjobb ötlet, mégis mit kezdhetek vele. Arra a következtetésre jutottam, hogy bekötöm a fejét, hogy elálljon a vérzés, majd leviszem az alattam lévő emeleti lakásba, ahol egy nagyot halló néni lakik. Arra úgysem kel fel, ha betörök és lefektetem a kanapéra a halált, reggel meg, ha felébred, talán elviszi helyettem őt, neki már úgysincs sok hátra, és a napi limittel is jobban kijönne.


A sikeres lakáscsere-művelet után hagytam egy cetlit a halál kabátjának belső zsebében, melyen a következő szöveg állt: „Ma én nyertem. A ló megbicsaklott a vége előtt húsz méterrel. Gyere vissza három nap múlva!”


Az este további részét egy újabb üveg bor megbontásával kezdtem. A halál utolsó szavai belemásztak a fejembe. Tényleg elpazaroltam a lehetőségeimet, amit harmincöt évesen már nem tudnék helyes útra kormányozni? Ha így van, akkor valójában nem nyertem én semmit sem, csak három napot, ami semmire sem elég. Bár talán mégis. Az embernek időszűke esetén van a legnagyobb esélye, hogy olyan munkát végezzen amiért később elismerést kaphat.


Mozart is a Don Giovanni bemutatójának napján komponálta a nyitányát. Ha pedig végül biztosan meg kell halnom, jó kapcsolatunkra tekintettel megkérem a halált, hogy engedje meg, hogy ne kelljen ott lennem, mikor az bekövetkezik. És ha lehet, akkor szóljon pár szót az érdekemben afelől is, hogy könnyen megközelíthető legyen a hely tömegközlekedéssel is, mert néhány járműnél tériszonyom vagy tengeri betegségem van, rosszabb esetben – ilyen például a bicikli – belehalok az unalomba, amíg odaérek.





















Kernya Patrik vagyok, a PPKE-JÁK joghallgatója, 21 éves. Személyi jellemzéseket nem igazán szeretek írni, pláne, ha azt magamról kell. Leginkább az éjszakai órákban szoktam találkozni velem, ilyenkor megpróbálok minél hamarabb ágyba helyeződni. Amikor nem sikerül, leírom azokat, amik kipattannak a fejemből, mindezt kisebb-nagyobb (inkább csak kisebb...) sikerrel. Talán azt tartom még fontosnak elmondani, hogy a túléléshez elengedhetetlen az önirónia gyakorlatának gyakori eszközül vétele, mivel azok, akik komolyan veszik magukat, még inkább nevetségesek, mint azok, akik saját magukon nevetnek a legnagyobbakat.

0 comments

Recent Posts

See All
nincs 89.png