“Hogy hol születnek a művek, az tulajdonképpen mindegy is.”

“...naiv dolog azt gondolni, hogy a magyar nyelv nehéz”


Ezúttal Nádasdy Ádámot kérdezte Krasznai Kármen többek között nyelvekről, műfordításról, vers- és drámaírásról.


Mikor érezte először, hogy megtalálta a saját írói hangját, és milyen út vezetett idáig?


Egy versíráskor volt, már elég régen. Talán mikor először megjelentek verseim. Volt egy frissen indult folyóirat, a Mozgó Világ. Ma is létezik, de akkor más szerkesztőséggel működött. Ott megjelentek a verseim, többen mondták, hogy tetszenek nekik, és ekkor éreztem először, a nyolcvanas évek elején.


Hogy tekint vissza ezekre a versekre?


Meghatottan, azt kell mondanom. Van olyan, amit már nem írnék meg, de van olyan, amit ma is megírnék. Vegyes. Talán olyan, mint az ember fiatalkorára visszanézni, vannak dolgok, amelyekre azt mondja, hogy te jó Isten, mit csináltam, másra meg azt mondja, hogy igen, ma is így tennék.


Mit tanácsolna egy ma pályakezdő írónak?


Írjon minél többet, mert abból baj nem lehet. Küldözgesse szerkesztőségekbe, de az is fontos, hogy a barátainak és az ismerőseinek is elküldje: baráti kritikára olyanoknak, akik őszintén azt mondják neki, hogy ez a bekezdés fölösleges, vagy minek ismétled magadat, vagy miért akarsz vicces lenni ha nem vagy egy humoros ember, vagy fordítva: miért tartod vissza a humorodat, hiszen olyan jó humorod van. Tehát én azt gondolom, hogy minél többen lássák a szöveget. Forgatni kell, mutatni kell, és akkor lassan kialakul. Tudja, hogy van: ha egy valaki mondja, hogy ez itt rossz, akkor azt gondolhatom magamban, hogy ó, hát én jobban tudom, hát én vagyok az író. Lehet, hogy igaz is. De mikor már kórusban azt mondják négyen-öten, hogy ez nem jó, akkor azért el kell hinni.


Amikor olvastam Dragomán György 13 pontból álló kisokosát az íróvá váláshoz, akkor köztük volt a nyelvtanulás is. Egyetért azzal, hogy a nyelvtanulás hozzájárulhat a saját írói hangunk megtalálásához, és ahhoz, hogy jobb szövegeket alkothassunk?


Nem, szerintem ez nem így van. Általában nagyon jót tesz a nyelvtanulás, de nem hiszem, hogy valamely más nyelvnek az ismerete segítené az írói teljesítményt, én erre nem gondolnék.


Ha már nyelvtanulás: miért olyan nehéz a magyar diákoknak, hogy megszeressék? Kapcsolatban állhat ez a magyar nyelv nehézségével?


Nem hiszem. Az, hogy a magyar nehéz volna: nem igaz. Miért volna nehezebb, mint a cseh, a spanyol vagy akármelyik? Talán arra gondol, hogy vannak nyelvek, amelyek hasonlítanak egymásra, hogy egy spanyolnak olaszul könnyebb megtanulni, mint egy kínainak olaszul. De egy kínainak már teljesen mindegy, hogy olaszul vagy magyarul kell-e megtanulnia. Mint nyelvész, azt kell mondanom, hogy naiv dolog azt gondolni, hogy a magyar nyelv nehéz. Ha nehéz volna, akkor azt vennénk észre, hogy a magyar csecsemők és kisgyermekek lassabban tanulják meg a magyart, mint mint mondjuk az olasz csecsemők és kisgyerekek. Erre pedig semmiféle jel nem mutat, pontosan ugyanannyi idő alatt tanulják meg, mint a többiek. Hogy a magyar különbözik-e valóban szerkezetileg az angoltól, vagy a némettől – nem látom ezt így, mert Finnországban én nem jártam, de tudom, hogy nagyon sikeres az angoltanítás. És a finn nyelv olyan szerkezetű, mint a magyar. Érti, ha a finn gyerekeknek nem okoz gondot... Ez egyszerű kulturális kérdés, nincs köze a nyelvek tartalmához. Nincs eléggé benne a köztudatban, talán nem elég jól tanítják az idegen nyelveket. Tehát ez csupa közoktatási, praktikus, pedagógiai, kulturális kérdés. Nincs köze a nyelvekhez.


Emlékszik az első műfordítói munkájára?


Az olasz festő, Giotto életéről szólt egy könyv, bizonyos értelemben egy tudományos szakmunka volt, de közben mégiscsak esztétikailag elemezte a festményeket. De az nem volt irodalmi mű, az egy szakmunka volt. Aztán egy Goldoni vígjátékot olaszból fordítottam, Il Campiello volt a címe. Az volt az első, amit klasszikus értelemben szépirodalminak tekinthetek.


Felkérték rá?


Felkértek rá, egy színházrendező ismerősöm, Ascher Tamás akarta ezt megrendezni. Egy rövidke és könnyű kis darab, színre szerette volna vinni, de nem volt még fordítás, és ezért engem kért meg erre. Nagyon gyorsan kellett csinálni, de rövidke volt, és meg tudtam lépni. A kaposvári színházban ment annak idején, a nyolcvanas években.


Előtte kedvtelésből otthon fordított?


Próbálkoztam, igen. Volt egy verseny az egyetemen a diákság és a fiatal tanárok között, hogy ugyanazt a verset, mondjuk egy Shakespeare-szonettet fordítsunk le, és abba én is beszálltam. De ez inkább játék volt, nemes versengés.


Miért hangsúlyosabbak a műfordítói életművében a drámák?


Erre nem tudok válaszolni. Ilyen felkéréseket kaptam, és efelé sodródott a dolog.


Akkor ez nem egyéni preferencia.


Nem. De szívesen csinálom. Ugye Ascher volt az első felkérő, és tudomásul vették sokan a színház világában, hogy ezt megcsináltam. Gothár Péter volt a következő aki felkért Shakespeare-től a Szentivánéji álom fordítására. Ez a budapesti Katona József Színházban ment. Az már nagy feltűnést keltett, hiszen egy híres darab, egy klasszikus mű, sokan látták. Attól kezdve jöttek a felkérések, de igazán kortárs darabra nem, azt nem is vállalnám, azt csinálja más, arra vannak fiatalok.


Volt már arra precedens, hogy a saját szövegein érezte, hogy az a szöveg, amelyet az adott időszakban fordított, hatással van az alkotói folyamatra? Volt már dantés vagy shakespeare-es a szövege?


Utólag igen. Tehát, ránézek arra, amit egy évvel ezelőtt írtam, és azt mondom, hogy milyen érdekes ez a sor, vagy hogy az a fordulat hasonlít egy szöveghez. De nem tudom, hogy ezek Dantéhoz hasonlítanak-e, vagy ahhoz, ahogy én fordítottam Dantét. Mintha egy tükörben nézném a tükröt. De természetesen igen, az embernek a fülében van a lejtés valahogyan, és hogy ez milyen szavakkal van kitöltve, az nem mindig ugyanaz.


Sajnálja, hogy ez a lejtés belekerül a szövegeibe?


Nem, tudomásul veszem. Nem hiszem, hogy ez kínos volna vagy leleplező. Nem üt meg olyan mértéket. Néha csak én viszem tovább vagy veszem észre.


Van esetleg olyan ország, amelynek kitüntetett figyelemmel követi és olvassa az irodalmát?


Országot nem mondanék, nyelvet mondanék: az angol. Hogy hol születnek a művek, az tulajdonképpen mindegy is. De az angol, azt tudom a legjobban, ahhoz értek igazán.


Mit gondol, egy nyelv szókincse vagy nyelvtana alakíthatja annak irodalmát? Mitől lesz egy nemzet irodalma jellegzetes?


Nem hiszem. Mondok egy példát: van-e hím- és nőnem? Mondjuk a törökben nincsen, a magyarban nincsen, a franciában van, az oroszban van. Én nem hiszem, hogy ennek a ténynek a nyomát meg lehetne találni az illető nyelvek irodalmában. Tehát, hogy ezek a nyelvek többet vagy kevesebbet foglalkoznak azzal, hogy ki férfi és ki nő, vagy a férfi-női viszonyt alaposabban vagy másképpen elemeznék. Én mint nyelvész, azt kell mondanom, hogy nem, a nyelvészet ilyesmivel nem foglalkozik, és az irodalomtudomány sem igazán. Lehet, hogy igen, de erre nem tudok válaszolni. Például vannak nyelvek, amelyekben sokféle igeidő van, és ugyan finoman lehet azt mondani, hogy előzőleg, akkor még igen, de akkor már nem, stb. Vannak nyelvek, mint az orosz, ahol nincsen ilyesmi. Van jelen- és múltidő. A magyar is tulajdonképpen ilyen. Hogy ezeknek az irodalmában fülön lehet-e csípni, hogy az idővel másképpen foglalkozik, azt nem hiszem. Ráadásul nagyon jól lehet fordítani ezekről-azokra, azokról-ezekre. Érti? És persze megvannak a trükkjei. Mert a magyarban ha az igeidőkből kevés is van, de igekötőkből több, és azok pótolják őket: „Olvastam a könyvet.” vagy „Elolvastam a könyvet.” Ugye? És azt, hogy „Olvastam a könyvet.”, úgy fordítanám, hogy mondjuk„Mit csináltál tavaly nyáron? Olvastam a könyvet. I was reading the book. Mit csináltál tavaly nyáron? Elolvastam a könyvet. I read the book.” Szóval, azt mondta Humboldt – egy tudós és nyelvész –, hogy „a nyelvek nem különböznek abban, hogy melyiken mit lehet kifejezni, mert minden nyelven mindent ki lehet fejezni”. Az egyiken hosszabban, a másikon rövidebben. A költészetnél persze hogy lehet azt mondani, hogy milyen frappánsan tud valamit kifejezni a költő, mert abban a nyelvben azt röviden lehet leírni. Igen, de mást meg nem lehet. Mondok egy példát angolul. Ez nem költészet, hanem szállóige: First come, first served. Kocsmában is olvastam már. Viccesen is lehet mondani, meg komolyan is, hogy Ne haragudj, aki előbb volt itt, az kapja meg először a magáét. Ugye First come, first served. Ezt magyarul nem lehet ilyen röviden elmondani. Sorban szolgáljuk ki vevőinket. Ilyesmit lehet mondani. Vagy azt is mondhatom, hogy Két srác udvarolt a Marinak, és ő a Gyurit választotta. Miért? First come, first served.Magyarul ezt már máshogy kell megfogalmazni, és azt kell mondani, hogy ő volt ott először. Például ebben az esetben az angol nagyon tömör, és szépen lehet vele játszani. De megfordítom: ott van magyarul az a mondás, amit apám – aki színházi ember volt – akkor mondott, mikor valami nem az ízlése szerint volt, de el kellett ismernie, hogy jól volt megcsinálva: Ha ezt, akkor így. Próbálja meg ezt angolra, hollandra vagy akármire lefordítani. Hatszor ilyen hosszú lesz. If that’s what you want, this is how you want it. Ugyanazt jelenti, de kétségtelenül frappánsabb a magyar. Olyan, mint egy mérleg: az egyikből ezt rakom bele, a másikból azt.


Akkor ez nem is lehet az oka annak, hogy az angol nyelv ilyen globálissá vált?


Nem. Egy időben a latin volt a világnyelv, és az egy egészen más szerkezetű nyelv. Ma a világ nagy részén az arab minősül világnyelvnek, az egész muzulmán világban. Ezek véletlenek. Sohasem az illető nyelv belső tartalma vagy szerkezete miatt van.


Az angolszász hatások egyre gyakrabban jelentkeznek a nyelvünkben, és némelyekben felháborodást kelt, hogy vannak, akik az úgynevezett hunglish-t használják. Miből eredeztethető ez?


Nem olyan nagy mértékű ez a felháborodás, én úgy veszem észre. Azt el tudom képzelni, hogy félnek az emberek. Merevek, szűk a perspektívájuk, támadást látnak mindenben ami más vagy idegen. Nézze meg a migrációval kapcsolatban is, hogy a kormányzat milyen könnyen meg tudta az embereket ijeszteni azzal, hogy ide más fajta emberek jönnek. Hát jöjjenek. Szóval azt hiszem, ezek lélektani okok. Amit mond, hogy az angol hatás érvényesül, az csak a szókincsre igaz. A hunglish kifejezés is vagy tréfás, vagy propagandisztikusan túlzott kifejezés, mert a magyar nyelvet magát egyáltalán nem érinti, csak a szókincset. A nyelv pedig nem a szókincsen múlik, hanem a szerkezeten. Ilyen mondatokat tudok konstruálni, szoktunk is ezzel példálozni, hogy „A szimfónia romantikus melódiákat kombinál”. Ez egy kifogástalan magyar mondat, pedig mindegyik szó idegen eredetű. Mégis, ez egy magyar mondat. Ugyanígy: „A komputeres innováció alfája és omegája a szoftver”. Ugye érti? Ha valaki ezen szörnyülködni akar, hát szörnyülködjön. Ezen csak a vállamat tudom vonogatni. Lehet ezeket persze rosszul használni, ugyanúgy, ahogy lehetett régen túl sok francia szót használni. Van, aki direkt úgy beszél, hogy ne értse a másik, de ezt minden nyelvvel meg lehet csinálni. Mikszáth-nál ugye még olvastunk olyat, hogy jogász emberek direkt latin szavakat használtak, hogy az asszonyok ne értsék, mit mondanak. Abban, hogy valaki azt mondja, szoftver, nem tudom, mi olyan érdekes. Mondok egy példát: a nátriumot valamilyen hagyományos okból angolul sodiumnak hívják, mert ugye a szóda készül nátriumból, és magyarul így alakult ki, itt a németes nátriumot használjuk. Na most, van olyan, aki ezt nem tudja, és lefordítja, hogy ez szódiumot tartalmaz, és gondolja, hogy ez valami anyag, és ha egyszer angolul sodium, akkor magyarul legyen szódium. De ez nem hunglish, ez hülyeség. Az egész dolognak van egy emberi oldala, hogy elgondolkozunk-e azon, amit leírunk vagy kimondunk.


Megtanítják nekünk az iskolában, hogy a nyelv változik, és ezzel nincs is semmi probléma. De gyorsabban változik a nyelvünk például a közösségi média miatt? Rossz irányú folyamatokat lát esetleg?


Ilyen dolgokat nem lát a nyelvészet, hogy rossz irányú. Nem tudjuk definiálni, hogy mi volna a káros. A nyelv célja a kommunikáció. Ha maga megérti, hogy mit akarok, akkor megérti. Önértéke nincs a nyelvnek, az egy kód. A hagyományőrzés egy egészen más aspektusa a dolognak. Olyasféle, mint az öltözködés. Az fontos, hogy a testét fedje el ruhadarabokkal a szél vagy a nap káros hatásai miatt. De az, hogy milyen ruhát vesz föl, hogy férfit vagy nőit, az tulajdonképpen orvosilag teljesen mindegy. Ugyanakkor társadalmilag jelentős. És milyen érdekes, hogy mennyire más a megítélése annak, ha egy nő férfi ruhában, és ha egy férfi női ruhában megy az utcán. Erről a biológia már nem tud mit mondani, és nem is érti. Így van ezzel a nyelvészet is. Ugyanúgy lehet azt is mondani, hogy már nem eszünk olyan ételeket, mint régen. Amikor én még gyerek voltam, ettünk gyöngytyúkot, az egy érdekes étel volt. Ma már senki nem eszik gyöngytyúkot. Ez szociológia, nem nyelvészet. A nyelvromlás gondolata az idősödő emberek optikai csalódása. Természetesen szociológiailag valóságos lehet, hogy valaki úgy érzi, milyen szörnyű, hogy az emberek máshogy beszélnek, mint amikor fiatal volt. Ezt én is érzem egyébként, csak mivel nyelvész vagyok, az érdeklődés és az adatokra való rácsodálkozás túlharsogja vagy ledominálja bennem a nosztalgiát. Mert mégiscsak úgy érzem magam, mint egy öreg biológus, hogy „Nini, ott a sarokban milyen gomba nőtt? Nézzük csak meg közelebbről!” Miközben az nem szerencsés, ha egy gomba jelenik meg egy étterem sarkában.


Hány nyelvet beszél aktívan?


Négyet talán. Magyarul, németül, angolul és olaszul. Egészen jól beszélek franciául is, hibásan, de tudok kommunikálni.


Melyiket érzi leginkább magáénak a magyar mellett?


Az angolt. Angoltanárként éltem életemet, az volt a munkaeszközöm. Angol tanszéken dolgoztam.


Hogyhogy nem a német ez a nyelv? Ha jól tudom, gyerekkora óta beszél németül, mert édesanyja osztrák.


Igen, ez így van. Nagyon érdekes volt fiatalkoromban az angol, a németnek pedig rossz volt az aurája vagy a hangulata, a nagyszüleimhez is kapcsolódott, én meg mást akartam. Kalandvágyból. Az angol egzotikusnak számított. Amikor gyerek voltam, és elkezdtem angolul tanulni, megkérdezték, hogy miért tanulsz angolul kisfiam? Ma már ilyen kérdést nem lehet föltenni. Olyan volt, mintha ma azt mesélném, hogy litvánul tanulok. És akkor maga azt kérdezné, hogy miért tanul litvánul, talán ismer ott valakit? Vagy odavalósi? Vagy oda akar menni? Ezeket a kérdéseket akkor föltették. Nyilván a némettel vagy a franciával kapcsolatban nem tették fel.


Ez segítette Önt abban, hogy az angol nyelvet válassza?


Igen. Amikor már nagyobbacska voltam, akkor volt az angol popzene robbanása. Hatvanegyben mentem gimnáziumba, hatvankettőben tűnt föl a Beatles, hatvanháromban a Rolling Stones. Mondanom sem kell, hogy folyton ezeket hallgattuk, és ez is előtérbe hozta az angolt, míg németül nem történt semmi ilyen.


Van esetleg olyan nyelv, amit még szívesen elsajátítana?


Öreg fejjel már nagyon nehéz. Nem is tudom, talán a héber. Tanulgattam belőle valamit, akárcsak sok másik nyelvből, ami a nyelvészi képzéshez hozzátartozik. Úgy fogalmaznék, hogy tudom, hogy mit nem tudok: tudom, hogy a héberben van hímnem és nőnem, de azt már nem tudom, hogyan képezzük. Tudom, hogy vannak birtokos végződések, de ezt sem tudom, hogyan képezzük. Előttem van a nagy nyelvtani táblázat, csak nem tudom, milyen adatok vannak az egyes lukakban. De egy nyelvésznek ez már önmagában nagyon érdekes. Szívesen kitölteném ezt a táblázatot, de a szókincset már nagyon nehéz megtanulni öreg fejjel. Ehhez fiatalnak kell lenni. A rendszert jól meg lehet tanulni bármikor.


Melyik nyelvet tanulta meg legkésőbb a francia, az olasz, a német és az angol közül?


A franciát. A németet az anyámtól és a nagyszülőktől sajátítottam el, azt nem lehet tanulásnak nevezni. Utána angol különórákra jártam gyerekként, és hamarosan olaszra.


Ír vagy fordít jelenleg?


Most rendezem sajtó alá a cikkeimet és tanulmányaimat, amelyek a műfordításról születtek az elmúlt húsz évben. Fele a Shakespeare-, fele a Dante-fordításokról. A Magvető Kiadónál fog megjelenni.


Melyik könyv volt Önre az utóbbi időben a legnagyobb hatással?


Nemrég olvastam Krusovszky Dénes regényét, Akik már nem leszünk sosem a címe. Nagyon jó és figyelemreméltó könyv. Most pedig ki van jelölve egy nagy adósságom, amit nem olvastam el, Spiró Györgytől a Fogság. Komoly történelmi regény, szeretnék beleköltözni, és pár hétig azzal foglalkozni.


Jó olvasást, és köszönöm szépen a beszélgetést.







Krasznai Kármen








Az indexkép Tomecz Dániel képe.

0 comments

Recent Posts

See All
hélóóó.png